Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/I. A lovas

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú szerző: Tormay Cécile I. A lovas

II. A vágvölgyi monostor →

I.

    Magányosan jött. Nem szeretett csapatosan járni, a szolgáit pedig hátraparancsolta.
    Mióta hazafelé fordította a lova fejét, így vágott át sok idegen országon. Maga védelmére nem küldött előre senkit. Fegyverhordozója a vén Vutuk és csatlósa Pünkösd, mindig csak a nyomát követte. Most is mögötte csörtetett az ügetésük s hol elveszett, hol megkerült és megint kísérte, mint tegnap és azelőtt, olyan régtől fogva, hogy már nem lehetett tudni, mióta tart ez így.
    Az út nyúlt és folytatódott és reggel mindig ujra kezdődött ha este elfogyott. A hegyek és a völgyek is mindíg újra kezdődtek. A lovas hol fenn volt a havas gerinceken, hol lenn volt a mészfehér szorosok fenekén. Néha még a legörgő kis kövek neszelése is hallatszott a véghetetlen csendben, néha vad zúgások bömböltek fel a mélyből és az ütköző vizek mennydörgésében alig értették egymás szavát az emberek.
    Előttük a meredeken el-eltűnt a lovas a vonuló felhőkben. Mire megint látszott a hirtelen kisütő sárga fényben, nagyra nőtt az árnyéka a sziklafalon s a kopjás karcsú árnyék néma haladása mutatta az utat.
    És olykor ázott volt, olykor keményreszáradt a kantárszár.
    A leszédült hegycsuszamlások felett, mintha kihalt tájon vitt volna át a csapás. Errefele még az állatok módjára lopakodó kis erdei emberek menekülő futása is elenyészett az ősöreg vadonban. A dermedt kőkatlanok között már csak roskadt holt erdőkbe zuhant szürke sziklacsontvázak kerültek elő, kitépett óriási fák, csatázó viharok eldobált buzogányai és fenyvesek és ujra fenyvesek, mintha roppant iramodásokkal inni futottak volna le a rengetegek a Vág völgyébe.
    Most már minden odafutott s a folyó rohanva mosta a hegyek gyökerét. Hujrázva dobálta magát a visszhangos sziklafalak között. Futtában összemorzsolta a tükrébe hullott eget és erdőket s őrjöngve kavarta meg belőlük örvényeiben önmaga gyönyörű kékenzöld színét. Kimeredő sziklák felett táncolt a hab. Csattogva nyargalt a folyó dél felé.
    Északról néha még utána jöttek a hóban hempergett szelek. Jeges suhogások tántorogtak ilyenkor a fenyők csúcsain. A lovas feltekintett. Feje felett titokzatos jeleket adtak egymásnak a fák. Ők látták, amit az ember nem láthatott.
    Valahol félelmes robajjal szikla szakadt a hegyről. Döngő ugrásokkal, hosszú vágtatásban tarolta a fákat s a Vág tajtékozva bődült fel, mikor belézuhant.
    Az óriás futás után egy darabig megtorpant az élet a riadt erdőkben. Csak a visszhang dáridózott a völgyek felett és köröskörül morajlottak az egymás ellen dühöngő hegyek.
    — Hallottad?...
    — Tán a Gonosz vót!
    — Inkább hinném, hogy az óriások hányják-vetik itt egymásra a köveket...
    — Ha a fejemet találták vóna — és Pünkösd rémületében pislogva dörzsölte a nyaka szirtjét. — Csudára dévajos vidék ez, csak még egyszer kimenekedjünk innen. Vinnék vagy egy malacot a kolontóbeli klastromos atyafiaknak.
    Vutuk hallgatott. Nagy, csontos hüvelyk- és mutatóujja között meredten nyűtte lefele hosszú ősz bajuszát.
    Verejtékesen féltek mind a ketten.
    — De Ung úr a fekete Fenétől se fél, még a papok haragos Istenétől se, — vacogta Pünkösd, mintha önmagát bíztatná.
    Vutuk csak jóval később felelt. Ő mindíg akkor felelt, mikorra már elfelejtette az ember, amit kérdezett.
    — Bizony, — mormogta megfontoltan, nem ismeri a mi gazdánk, mi dolog a félelem.
    Az emelkedőről visszanézett a lovas. A fékszárakat a combjának szorítva ült a nyeregben. Fedetlen fejét kissé hátraszegve tartotta és a gallyak között belevilágított a nap a szép kevély fiatal arcba. Kerekrenyírt sötét, sima haja szabadon hagyta a nyakát, az orra keményvágású volt, az ajka keskeny és elszánt, az állát előre feszítette. Nagy ménlován, még elnyűtt bőrujjasában is hajlékonynak látszott a teste s szabad kezét kitárt tenyérrel nyujtotta a mélységek fölé, mintha mutatná, hogy nincs többé mitől tartaniok.
    — Látod-e? — Pünkösd sebesen kiegyengette magát — úgy tud nézni, mintha bátorságot parancsolna...
    A napsütés lemaradt fiatal gazdájuk fejéről. Az arca belehajlott a zöld erdei homályba s mintha asszonyfélével beszélne, a lova fülébe mondta: — Rege, te... hazafele tartunk! — Nyugalmától, akár csak riadt szolgái, az állat is megnyugodott s ő odébb lovagolt a magas fenyők alatt.
    A ló egyszerre puhán lépett. Egy nyíllövésnyi térségen bekapta a föld a köveket. A havasi rét hanyattfekve nézte maga felett a kék eget. Ung is felnézett. Verőfényes magasságokban madár víjjogott. A sűrűben valamilyen láthatatlan erdei vad csörtetése hömpölygött le a lejtőn.
    Fáradt lován már harmadnapja jött az északi határ felől. A Havas Erdők hegyein át jött, kísérteties fehér hágókon, országgyepün, országkapun, ösvényeken, csapásokon s néha lenhajú riadt pásztorok, néha a csillagok, néha a Fátra és a Vág mutatták az utat.
    Errefele már se remeteség, se egyéb lakott hely nem akadt sehol. Éjjente barmok üres karáma, hegyi pásztorok kunyhója, zsiványok elhagyott barlangja, vagy az Úr Isten csillagos hideg ege voltak a menedékei. Nappal pedig hol ügetett, hol vezette a lovát, csúszós meredek csapásokon, mély erdők alján, kihalt patakok köves medrében. A patkó visszhangosan csattant egyet-egyet a nagy magányban és ő nem állt meg, míg a Vág völgyében össze nem futottak az árnyak éjtszakázni.
    Ilyenkor közelebb bátorkodott a két lovascseléd tompa fegyvercsörömpölése. Lassan kocogtak, megmegálltak, kémlelődtek, hogy kitapasztalják, vajjon mi lehet a gazdájuk akarata? Kicsi kora óta ismerték őt, mégis félték, de azért valami babonás hittel csüggtek rajta. Neki pedig kedve telt ebben. Fegyvertelenül is szerette érezni a hatalmát.
    Kiegyenesedett a nyeregben és intett tétovázó cselédszolgáinak. Egyszeribe megváltozott a testük fáradt tartása. Csendes állati örömtől szökött össze szívük táján a vér és a keze mozdulatáért lehozták volna néki még a csillagokat is.
    Ivóvizet hurcoltak a sisakjában a mélyből, olykor messze elmentek tűzért le a völgybe a folyómenti halászok földvermeihez s száraz hidegben baromtürelemmel ütögették tűzkőből a szikrát. Ragadozó emberek és állatok riasztására nagy lángot gerjesztettek a szabad szállásokon.
    A tűz vörös lobogással égett a földön. Fényében előbbre jöttek a mohos fatörzsek az erdőből, és titkolózva nézték a fegyveres embereket és lenyergelt állatokat. A sűrűkben, mint a kőpergés a vízmosásban, szüntelenül neszelt az óvatos kis erdei állatok halk futkosása.
    A lovas hanyatt feküdt a leterített farkasbőrön. Hátraeresztett feje alatt összekulcsolta a két kezét.
    A fegyverhordozó és a csatlós ilyenkor halkan, merev szájjal beszéltek maguk között. Csak a tűzfény mozgott az arcukon, bele-belelobbant a szemük fehérjébe.
    Vutuk szálas ösztövér ember volt, Pünkösd széles pofájú, alacsony növésű, testes legényke. A fegyverhordozó ritkán szólt, a csatlósból dűlt a beszéd és furcsán ki-kipukkant a nevetés. Pedig mióta lakott földről a hegyek közé vetődtek, megcsappant a kedve. Sokat szurkálta az éhség, szitkozódva, panaszkodva átkozta a kövek mindenségét. Vutuk megvetette őt ezért. Különben a fegyverhordozó a gazdáján kívül minden teremtett lelket megvetett és a legbelsejében a gazdáját sem azért tisztelte, mert a gazdája volt, hanem azért, mert bátrabb volt, mint ő. De Pünkösd nem volt bátrabb. Oda se nézett hát, ha beszélt, pökött egyet-egyet igen messzire s megint csak rettenetes nyugodalmasan sodorta hosszú ősz bajuszát.
    A csatlós elkáromkodta magát mérgében:
    — Hát ha kedvedre vannak a kövek, elégülj meg vénember kővel meg mennykővel, — aztán mégis megosztotta vele maradék kenyerét.
    Ung száját szórakozott mosolygás vonta felfelé. Így volt ez mindíg. Jó sorjukban egyre patvarkodtak ezek, de ha bajba keveredtek, menten összefogtak. Megszokta már, mióta úratyja neki ajándékozta a két cselédet éppen azidőben, mikoriban elküldte őt szabad udvarából, hogy meglássa a külső világot, vagy talán, hogy az otthoni közönséges népek ne lássák az ő szíve sanyarúságát... a holdnak telése-fogyása szerint számlált három egész esztendőnek előtte.
    Amint ott a földön elnyúlva feküdt, konok gőggel beletaszított állával a levegőbe: Igaza volt! Igaza volt úratyjának mikor nem tűrhette, hogy erős bánkódását odahaza egyebek is lássák, ha már a lányos szomszéd udvarban mást többre tartottak az ő fiánál. Ezért parancsolta, hogy elmenjen. Nagy úr volt az atyja a határban és senki könnyen az ő akaratát nem vehette. Az udvaron fegyveresen aludtak akkoriban a férfiak, a cselédnép kéznél tartotta a villát és a fustélyt és asszonyanyja oly igen csendesen járt a házban, hagy hallani se lehetett. Csak utolsó reggel, mikor búcsúzáskor megjelölte az ő fiát a kereszt jelével, mondotta néki, hogy őt talán a vigasztaló szent Lélek kegyelme amúgy is mindíg Istennek szolgálatára szánta és hogy ez most már el is következik.
    Milyen tiltakozóan lobbant ettől a fejébe a vér. De ki bátorkodnék ily dologban édes szüléjének ellenemondani? Sok testvére közül ő volt az udvarban a legfiatalabbik. Bátyjainak, a rettentő erejű Laczknak, a kevély Kolosnak, Donknak és a csendesszívű jámbor Gintnek is, már a maga kedvére való feleséget vett volt úratyjuk. Priszkát, Annokot a kis Évát, nagy hitbérért messze várispánságokba királyi embereknek adta feleségnek. Róla pedig, íme hát úgy határoztak, legyen az Egyházé.
    Mintha villám csapott volna bele. Csak akkor fogta fel ésszel, hogy az anyja kicsi kora óta kívánhatta ezt s ő, ha nem is tudta, minden zenebonás vásott vadságában ez ellen a titkolt kívánsága ellen lázadt. Bálint mester, a nagy szótalan pap, asszonyanyja egytestvére is ilyesmiket akarhatott, mikor eljött az udvarba a szentkúti szerzetes atyafiak apáturával. Ő meg kiszökött előlük a pásztorokhoz és hallgatta, ami csodákat régi bálványos dolgokról, pogány táltosokról s az égnek sok csillagáról lassan, komolyan a tűznél meséltek.
    Hogy szerette ezt! Ilyenkor, ha az öregpásztor Maradék nem oda vigyázott, még a kürtjét is megfújhatta néha. Gyönyörű nagy kürt volt, füstösnyakú pusztai bika szarvából való s nem is igen akadhatott különb e világon. Rovások is látszottak még rajta és a hangja olyan volt, mint amilyen talán a hadikürtök ékes zengése lehetett. Álmában is felszökött tőle a gulya, robogva jött mind az egész ménes, ő pedig csak fújta, gyerekszeme messze révedt a pusztákba s elgondolta szépen: így hangzik majd, mire fegyveresek élén hadba szállhat. A király meg csak nézi és hivatja a diadal után s mintha azon koronásan nagyvásárból jönne, keresgél az iszákjában. És ő térdre ereszkedve mondja: nem kell neki se arany, se ezüst, hanem ha mindenképpen jutalmazni akarja a király, adjon néki olyan kürtöt, mint a kolontói öregpásztor kürtje...
    Kicsiny legényke volt még akkor. Elforgott az idő azóta. S mikor aztán az a lakodalom megesett a szomszéd udvarban és végül mégis el kellett jönnie Bálint mesterrel, az öreg Maradék odaadta neki a kürtjét. Milyen szegény, elnyűtt kis kürt lett addigra belőle. Vagy olyan volt már azelőtt is?... Ki tudna ilyesmit utóbb megmondani? „Ha bajban léssz, fúdd meg, lelkem, kicsi gazdám, tüstént ott termünk a szolgálatodra” — ezt mondta az öregpásztor s mintha bogár esett volna a szemébe, beletörölt a tenyerével. Azzal fordult egyet és erős káromkodással hajtotta a gulyát, noha nem is járt tilosban. Ő meg lovagolt elfele Bálint mester lassújárású kesely lova mellett toronyiránt a szentkúti apátságnak, a Keled fiak udvara felé, át a Homokon, a nagyrégi pesti révnek. Csak ott tudta meg, hogy onnan is tovább kell mennie.
    Bálint mestert, aki a király könyvíró udvari papjai közül való volt, miképpen azt a régi királyok óta szokásba vették, épp azidőkben küldötték át egy Párizsnak mondott jeles város érseki oskolájába, hogy a decretumok és minden szabad tudományok mesterségét megtanulja. Mire rövidesen már indult is volna, szűkszavúan akkor adta értésére Ungnak, hogy atyja parancsából ő is készülődjék.
    A fekete papot két szent benedekrendi testvér és kevés fegyverese kísérte az útra. Később még a pilisi szürke barátok apátura is hozzájuk szegődött egynéhány társával, mert nagy Káptalanra, az ő fő rendtartományukba voltak indulóban. És miközben a szerzetesek így együttesen vándoroltak messze tartományokon át, mintha a foglyuk lett volna, neki is velük kellett lovagolnia két fegyveres cselédszolgájával, míg sok viszontagságok és imádkozások között be nem mentek szent Genovéva megerősített apátsága felől a gallusok országának fővárosába.
    Ott azután Bálint mester szigorú intésekkel és ájtatos ajánlásokkal beszorította őt egyidőre a szajnamenti jámbor kanonokok klastromoskolájába, hogy a grammatikai mesterség tudományában megerősítsék és jó növendékpapot neveljenek belőle.
    Így történt... Még most, itthon, a szabad, vadon erdőkben is fellángolt benne a harag, mikor erre visszagondolt. De sanyarú is volt ott az élete a lélekzetszorongató, sötét, büdös, dohos falak között, nyegle oskolásokra leskődő hosszúorrú magisterek, rectorok, doctorok s a gallusok tartományainak eretnekségeiről eszelősen vitázó papok rabságában. Idegenek, mind csupa idegen! Végül is nem tudta elviselni: „Adjátok vissza a kardomat, a lovamat!...” Nekibúsult dühös kiáltozásától összefutottak az oskolások. Mikor pedig az éktelen lármáért megfeddette őt a kanonokok gyülekezete előtt a káptalanházban a magister regens, dacosan állt s az ajkát harapta. Nagy elszörnyűködés támadt e megátalkodottságán és senki sem kételkedett többé, hogy a Gonosz tartja megszállva ezt a szaracénust. Régen tudta, hogy így hívják őt a háta mögött, de most, mert már a szemébe is mondották, nem tűrhette többé. Mintha vér ömlött volna el meleg bronz felett, elpirult az arca és torkaszakadva megint kiáltozta: „A kardomat, a lovamat!” Aztán, mikor minden erejükből rázni kezdték, hogy kirázzák a beléfurakodott ördögöt, egyszeribe az ő nyelvükön ordította a képükbe: ne háborgassák mán, mert éppen most otthoni szóval imádkozik, eresztenék őt innen haza az Isten hírével.
    Felnevetett a tűznél suhancos fiatal nevetéssel s mintha újra a szajnamenti kanoniával állna szemben, kihívóan belenézett az éjtszaka sötétjébe. De ettől valahogyan alább hagyott a víg kedve. Eszébe jutott, hogyan is akarták őt aztán azok a jámborok ebnek való sötét oduban, rothadt férges szalmán, kenyéren és vizen csendesebb imádságra szoktatni.
    Még Bálint mesterért is küldtek, hadd lássa az ő közelvalójának a szégyenét és parancsolja meg neki keményen, hogy ezentúl keresztények nyelvén imádkozzék. Így mondták! Ettől kifakadt a lelke keserűsége. Ezek a kegyes sátánok bátorkodnak? Akik csak a kis Szajnát tudják, de a nagyhatalmas Tisza vizéről semmit sem tudnak s hitetlen szaracénusok földjének állítják szent István király szép országát, szent Erzsébet asszony egytestvérének, Béla úrnak büszke királyságát... Bálint mester felette komoran hallgatta a tajtékzást de egészen közel hajolt az arcához, mikor mondotta: „Tanuld el tőlük, amiket ők tudnak és tartsad eszedben, amiket mi tudunk, mert csak ezenképpen előzöd meg őket...” Közben szikrázott a szeme, mint az éjtszakában megbolygatott pusztai tűz, aztán mélyen lehajtotta csuklyás fejét, mikor a tömlöcből kilépett. Ő pedig, amíg csak odabenn fogva tartották, akár a verembe hajszolt vad, körbe-körbe járt és a keskeny ablak rácsos nyílásán át egyre az odavaló, tenyérnyi hitvány sápadt kis eget nézte, amelyikből kéken, mélyen annyi sok volt otthon, a síkon, Kolontó felett... És nekiugrott, rázta, az öklével verte és elgörbítette a rostélyvasat.
    Bele tartotta a kezét a vágmenti szállástűz világába. Még most is látszott rajta annak az elgörbített rácsnak a nyoma. Halkan maga elő füttyentett. De a kanoniában attól fogva bezzeg érezni is lehetett, hogy félnek tőle az oskolások, mert közülük többé senki sem bátorkodott őt szaracénusnak hiddogálni. Aztán kétszer tizenkét holdváltozás se telt bele... Egy kora hajnalon, zsolozsmázás után kitört, mint a pusztai ragadozó a csalitból és a megriadt szent barátok, csakhogy békével menjen, kinyitották előtte a kaput. A lovát, a szolgáit mindenestől utána kergették, még a kardját is utána hajították az ajtó ijedt kis nyílásán át. Kihajították az ő kardját! Azok... Jól belevágta a kapufélfába, hogy a sok latin betű között ettől a magyar rovástól mindíg ráemlékezzenek.
    Kevélyen így eredt útnak, kopjásszolgák, íjasok nélkül, két otthoni cselédjével magányosan és vándorolt, amerre a kedve tartotta.
    Mióta hazafele jöttek, esténként a szállástüzeknél nem egyszer vissza akart volna emlékezni sorjára mindenre, ami történt. De a számlálhatatlan idegen napok és idegen éjtszakák olyanok voltak, mint mikor az úton egyik lábnyom a másikba lép és a sok nyomtól már nem látszik tisztán egyetlenegy sem... Klastromok, várak és városok jutottak az eszébe, útszéli kocsmák, vesztőhelyek és vásárok, jeles látványosságok, istenítéletek, lovagi tornák, processziók, boszorkányégetések és micsoda ivások és verekedések... Aztán meg kényes udvari emberek, tudós kalendáriomírók, szent remeték, eretnekek, markgráfok, szajhák és lovagok, bélpoklosok, latrok, nemes szüzek és cifra asszonyok, akiktől mindíg odébb ment...
    Megvetően, fiatalos nyers kegyetlenséggel nevetett magában. Amint most a farkasbőrön nyujtózva visszagondolt rájuk, nem mutatkozott a gondolatában egynek az arca sem. Pedig hogy tartóztatták azok a szüzek s asszonyemberek, hogy tudtak integetni, mikor odébb ment. És ő már alig emlékezik... Talán arra az egyetlenegyre? Nem, arra sem... csak a keszkenőjére, mikor siralommal kilobogott a rácsos ablakon. Tavasz lehetett akkor... A hársfák virágzása érzett a levegőben. Tavasz volt, mikor a lova patkója utolszor végigcsattogott a kerek kövekkel csodára kirakott furfangos sikátorokon, átdübörgött a fahidak felett, ki a felvonórostélyos öreg kapun és a kőből hordott városfalak mögött eltünedeztek a zeg-zugos párizsi tetők, az összezsúfolt hegyes templomtornyok és fekete paloták, a mocsaras, szigetes Szajna mentén.
    Aki szembejött, utána fordult még nyilt úton is.
    „Ki ez a lovas?...” Nézték, míg el nem fedte a por és a tekintetük szinte fénylett, mintha a szemükben maradt volna a szép, idegenszerű arc diadalmas ifjúsága. Nyomában járó két fegyveres cselédje látta, hogyan nézik... „Csak bámészkodjatok! Sok kopjavetéstől ilyen hajlékony a teste, sok nehéz páncélviseléstől ilyen izmos...” „Úgye, másként üli a lovat, mint e tartománybeliek?”
    És előttük keletnek, mindíg keletnek, a nap felé tartott a lovas.
    Tavasz volt akkor. Burgundiában pedig már arattak a népek, a rajnai tartományokban szüreteltek és a thüringiai erdőkben hullott a lomb, mikor arra járt.
    Az útmenti fákon olykor akasztott emberek, olykor gyümölcsök lógtak. A várfalakra kitűzött karókon ázott kis madarak szárították a tollukat, vagy felnyársalt emberfejek száradtak a szélben s a szomszéd csapszékben tisztátalan asszonyemberekkel csak daloltak az utasok és vándorló legények.
    Másként öltek és másként vigadtak azok, mint otthon ő nála.
    Aztán már rossz szelek fújták a zimankót a megerősített német várhelyek körül. Váltott vezetőket vett maga mellé, akik ismerték azoknak a tartományoknak az útjait és mégis nekinyargalt a télnek. Ügetett kavargó hóviharokon át és vesztegelt behavazott városfalak között s megint hajszolta a lovát, mert nem lehetett elviselni, olyan nagyon sanyargatta a vágyódás, hogy hazamenne a Tisza partjára.
    Akkoriban esett meg az is, hogy egy keresztútnál szóbaereszkedett két prédikáló baráttal, akik arra vándoroltak. A barátok esztendőnek előtte eredtek útnak a halicsi fejedelemségből s mondották, hogy általjőve Magyarországon, olyas beszédeket hallottak az ottani klastromokban, mintha a tatárok az erdőkön át leszállnának az oroszok földjéről, miértis nagy rontások és veszedelmek fenyegetik a keresztény népeket.
    Ettől fogva sokszor gondolt a két prédikáló barát beszédeire. Már hiába intették a menedékhelyeken jólelkű jámborok, hogy hófúvásba vész, ha kimegy onnan, hogy rablólovagok és kószáló latrok fosztogatnak az utakon és a tartományi őrgrófok is megsarcolják, aki ilyenkor télvíz idején fegyveres sereg nélkül nyilt helyre bátorkodik. A hidegtől, a latroktól, de még a nagyhatalmas báróktól és őrgrófoktól sem ijedt meg, bár az utasok okulására sok keresztútnál meredeztek az ő bitófáik.
    Vakmerően, makacsul jött, csak jött és átvágta magát a morvák és csehek tartományain is és minden veszedelmen, minden viszontagságon.
    A Vág, mintha közelebb jött volna hozzá, a víz hidege érzett a sötétből. A két cseléd már régen aludt. A lovak szeme álmosan pislantott bele a fénybe.
    Ung elnyújtott lábával rőzsét taszított a parázsba. A nyirkos rőzse alatt kisidőre elalélt a láng. A füst alacsonyan kúszott a sűrűbe, a fák nyugtalan árnyéka futkosott a földön, mint a borzongás.
    Feljebb húzta magán az állatbőr takarót. Fázott, de talán nem is a hegyek és a vizek hidegétől. Sok elmúlt viszontagság és sok nagy veszedelem jutott az eszébe. A szajnaparti köd és az az elfeketült, dohos kanonia a víz felett, amelyik még útközben is minden kolostorból fenyegetőn utána nyúlt, hogy behúzza s többé ne eressze haza soha. Aztán Rheims és az aljas sikátor támadói. Gonosz menedékhelyek, gyanús kocsmák. Merseburg és prédaleső váracskák és az az ajtó, amelyiket a feketeköpönyeges emberek éjnek idején rátörték...
    Ki imádkozott érte, hogy csodálatosan mindíg megmenekült?
    Öklére támasztotta az állát. Mialatt a tűzbe nézett, mintha búsbársonyos éji lepke szállt volna át a fényen, elébe rebbent egy asszony nézésének az emléke... Köves medrű, sebes folyó felett állt az asszony és a magas, fekete fahíd feljárójánál vasrúdra felnyársalt embertest merevedett. A nyaka csigolyájánál jött ki a nyárs, véres feje oldalt lógott. Az asszony jajveszékelt és egyre hessegette a varjakat, az összevrődött nép pedig nevette. Mikor Ung a hídra ért, megakadt a szeme az asszonyon. „A fiam volt”... csak ennyit mondott és ebben a pillanatban valami ismerős látszott annak az idegen asszonynak a szemében. Valami olyan ismerős... és neki, még ha nem is akarta volna, fejhajtással köszöntenie kellett őt. A népségek csúfolódva röhögték ezt, egy lovag pedig, aki látta, szörnyen felháborodott, hogy vitéz létére ilyent cselkedett. Révedező, üres tekintettel nézett rájuk. Mit akarnak? De hát... ott a hídon az az idegen asszony... aki még az ő holt fiáról is elhajtotta a varjakat... És hogy ő elhaladtában köszöntötte volna?... Nem tudta, miért tette. Azután sem tudta. Csak most... Most jutott eszébe, hogy akkor is messze édesanyjára gondolt, aki vándorlása közben bizonynsan mindig imádkozott érte. S mintha oda tartoznék, egyszerre még valaki az eszébe futott. Végighúzta a kezét a homlokán. El akarta űzni, de későn volt már a hatalmába vette...
    A thüringiai tartományban lovagolt akkor. Az erdő előtt valamely kicsiny várhelyen egy Wolffgernek mondott nemes úrnál kért szállást éjtszakára. Wolffger úr, mikor megtudta, mi járatban van, barátságosan befogadta és saját kamrájában vetett neki ágyat, elalvás előtt pedig sokat faggatta, mivelhogy magyarországi Erzsébet asszonynak életében az ő szolgálatára volt Eisenachban és annakutána fent a wartburgi hegyvárban is. Beszélte Wolffger úr: „Ismertem néminemű pannonokat, kik követségben jártak nála és ama magyar dajkát is ismertem, ki holdfényes estéken a tartományi grófnéasszony magas kamrájában csodálatos idegen dalokat hárfázott”... Mire elaludtak, Ung a sok beszéd után azt álmodta, otthon van, titokzatos hárfaszó peng a tiszai füzesek felől és a kamrája nyitott ajtaján bevilágít a hold. Álmában úgy látta, hogy a küszöbön valaki áll. Nem jön be hozzá, csak áll és fehér és szomorú és szép és törékeny, mint amilyennek Wolffger úr a magyar királyok házából való szent Erzsébet asszonyt mondotta. Fel akarta emelni a fejét, hogy jobban odalásson, de ekkorra az álomasszony már valaki más volt.
    A jelenés kicsiny alakja felmagasodott. Még fiatalabbnak tetszett, mint az előbb. Barna szeme a sötét pillák árnyéka alatt valamilyen elváltozásban csodálatosan világos szürke lett, mint a vadgalamb csillanó szárnya a holdfényen és szép homloka fehérségébe ismerősen vágta bele kékfekete sarkantyúját a hajnövese.
    Hogy szerette ő ezt megcsókolni régen...
    Bizonyosan felnyöghetett álmában akkor, mert aki az ajtónál támaszkodott, egyszerre egészen feléje fordult. Mozdulatától megcsúszott a csípőöve, lecsúszott a combjára, mintha lazán csak egy maroknyi hosszúszárú virágot fogna át. Kis keble felett arany nyakláncok és csatok villanásában ringatóan szállt és emelkedett a haja két előrevetett hullámos fonata.
    Nem szólt, nem is intett onnan a holdfényes küszöbről, csak nézett rá, mégis erősebben hívta, mint a sok idegen tartomány minden asszonya... Ő meg felelte: „Te vagy, te... hát mégis eljöttél, Kinga, az Isten megáldjon...” Aztán felébredt a tulajdon hangjától Wolffger úr kamrájában. Mikor pedig napköltekor a várhelyről tovább lovagolt, már csak Kinga nevét tudta, akit három esztendő óta mindíg el akart volna felejteni. Egész nap csak azt tudta. Az elmaradozó erdők közt a szél is mondta neki, a köves úton még a lova patkója is...
    A vágparti hideg éjtszakában meleg láng futott el ekkor az arca felett. Zavarodottan körülnézett. Emberei és az állatok is elnyúlva, fáradtan aludtak. Egyedül volt ébren, nagy erdőségek közepén. Senki sem nézhetett a szemébe, arra gondolhatott hát, akire akart. Most az egyszer... Már lehorgasztotta a fejét: máskor is, sokszor, mikor nem akarta, mikor kínjában az öklét harapta. Ivások közben, ha asszonnyal volt, vagy a várhelyeken, ahol útközben megszállott s a vendéglovagnak járó élő, éjtszakai ajándék várakozott rá a kamrájában. Akkor is Kingára gondolt. És egyszer, még mielőtt Burgundiába ért... Ott annyi virág nyílott. Kihajolt a nyeregből s nyujtózkodó kézzel virágzó ágakat tépett az útmenti fákról. A vasingéhez szorította a virágzást, vitte nyalábban, lóháton, vigyázva, hogy a szirma le ne hulljon. A kútnál kérték tőle a leányok, de ő nem adta. „Kinek viszitek, ékes lovag?” Kinek viszi?... Vadul, messzire eldobta magától a virágzó ágakat...
    Visszagondolásában dühösen, elégedetten bólintott most, mintha önmagának bólintana. De ez nem tartott soká. Már töprengve ráncolta a homlokát. Persze, hogy egyébkor is, nem egyszer, nagy vásárokon, útközben, amiket csak látott, lágy asszonyskarlátot és nyakbavaló ékességeket, sólymot, fehér paripát... Ugyan kinek akart ő így mindent hazahozni?
    Felsóhajtott. Mire való is volt az ő sok messze vándorlása? A szíve megint úgy dörömböl, mint Wolffger úr kamrájában, az álom reggelén, mikornap az a másik csodálatos dolog is megesett. A barátságos váracska alól már jó darabon tovább lovagoltak. Csordába verődött fegyveres népség jött futva az úton. Részegek voltak mind, buján ordítozva egy leányt hurcoltak magukkal. Ettől, mintha mennykő csapta volna meg, az jutott eszébe, mikor odahaza nagy pompával a komárombeli Obor fia, Ders, Kingát vitte el magának és elfele lobogtak a Tisza partján a lakodalmas fáklyák... Erre gondolt az idegen úton és egymagában rárontott a fegyveres részegekre. Sohasem viaskodott olyan eszeveszetten. A kardja nekik süvöltött, akár a pusztai forgószél, azok meg jajgatva futamodtak a felkavart porban... A vérében szinte megenyhült egy régi vad harag! De kinyujtózni se volt ideje, valaki már zokogva ráborult a kengyelvasra. Lenézett a fiatal, szőke leányra... Messziről kiáltozva, ismeretlen lovasok jöttek. Sápadtak voltak, kettő fiatal, szőke, egy őszfejű sírva magához ölelte a lányt. Hálálkodón még egy drágaköves gyűrűt is felnyujtott neki. Ettől elmúlt benne az öröm. Elutasította magától az ajándékot. Mit tudnak ezek?... Mit köszönnek?... Hiszen nem is az ismeretlen részegek ellen ment ő... Hiszen nem is ezért a leányért tette... Csak némán intett, mikor odébb lovagolt. Kelet felé, mindig kelet felé...
    A lihegő parázs felett összeszökött a szemöldöke. Rántott egyet magán, mintha álmából a szívét akarná felverni. Az ördögbe! Mi leli? Miféle búskodó vitéz lett belőle ma éjjel? Hiszen nem akart már ő többé soha ilyesmikre gondolni.
    A csillag feljött a hegy mögül. Szél támadt az erdőn. Fütyülésére csontvázak tornája kerekedett a sürüben, száraz koccanásssal reccsentek egymásnak az elaszott ágak.
    Ung felugrott a földről. Egy ideig topogott a tűznél, hogy lekergesse magáról az éjtszakai hideget, vagy mit, aztán nagyot nyujtózott.
    Már világosodni kezdett az ég egyik sarka. Az emberek álmosan nyergeltek. Mire délirányban lefelé ereszkedtek a hegyekről, egészen megvirradt. Itt olykor megint várföldi népek lakott helyei közé szorult a lejtős, köves út. A patkócsattogásra gyanakvó arcok néztek ki az ijedt ajtóréseken. Esténként pedig a hadútra leső kis hegyvárak világos ablaka, mint ugrásra kész hiúzok és vadmacskák szeme tüzelt elő fejük felett a sűrűkből.
    De a lovas nem állt meg. És mellette, mintha őrségváltás lett volna a Vág völgyében, egymásután felágaskodott a fenyvesekből a trencséni kővár, a bolondóci sötét torony a szép folyó felett, a szolgagyőri szentegyház és tegnap királyi földön a semptei őrhely. Minden felágaskodott és hátrálva megint minden lefeküdt az időtlen ősi erdők között.
    A ló patkója az utolsó meredeken csúszott lefele. A fák gyérülni kezdtek. Súlyos gallyaik, mint zöld pávák uszályai, kényesen himbálóztak kétoldalt a kengyelvasak mellett, aztán süvítve sóhajtottak vissza a sűrűbe.
    Ung utánuk nézett. Már nem látszottt a csapás. Mögötte a völgy hajlásánál, mint roppant rozsdás reteszek, kidőlt, rőt óriásfák zárták be a vadont. Elmaradoztak róla a hegyek titokzatos árnyékai. A táj megnyugodott és a széthajlított ágak között messze messzire kinyílt előtte ragyogón a völgy.
    A folyó ziháló szűk lélekzete itt már kitágult. A sodródó hideg vízben nagy topolyák álltak nyugalmasan. A hullám nekinyaldosott a lucskos zöld fatörzseknek, csobbanó özönlésében parti füzesek lecsüngő gallyait kapdosta.
    Az erdőkön innen elvétett udvarokról füst szállingózott. A földeken zöld darabokban berzengett a fiatal vetés és remegése felett, a hanyatló napfényben, kitárt karokkal egy útkereszt állt. A kereszt árnyéka hosszan lenyúlt a kanyargó hadútra. Ung lova belelépett az árnyékba, a patkó rátiport, míg a lovas szeme a nap felé nézett. Pedig mennyit tanítgatta neki az anyja, mielőtt nagy vándorlására elindult: „Emlékezzél rá Ung, az útkereszteknél soha ne feledd magadat megjelölni a kereszt jelével”...
    Visszapillantott. De az útkereszt már úgyis messze volt és a füzek között éppen akkor egy kislány bukkant elé. A leány vízért jött a folyóhoz. Az ércveder megcsikordult a kavicson. Ung kihajolt a nyeregből és inni kért. A víz hideg volt, a leány tekintete meleg. Mikor felnevetett hozzá, ő is visszanevetett rá a veder billenő hűvös tükre felett. Mind a kettőjük szeme úgy csillogott, mintha örülnének. A lovas ruházata, hosszú egyenes kardja és a sarkantyúja nemes vitézi mivoltára mutatott. Sötét haja kifénylett az úri süveg alól, aranybarna szeme kedvesen is tudott nézni, ha ő is úgy akarta és szép, hetyke arca olyan fiatal volt.
    — Kié vagy? — kérdezte a leánytól.
    — A szerzetes atyafiak monostorföldjének vagyok a jószága.
    — Kedvemre való jószág vagy!
    Ungnak megint nevetnie kellett az örömtől, hogy itthoni szóval szólhat és úton-útfélen is itthoni beszéddel felelnek neki. Ezt, azt, mindenféléket kérdezett, csakhogy hallja a másikat:
    — Aztán mondjad, megmutatnád-e amaz atyafiak útját? — Hirtelen még jobban kihajolt a nyeregből. Tenyerébe fogta a leány állát és magafelé emelte a nevető arcot.
    De a leány ekkor megijedt az ismeretlen vitéztől. Rántott egyet a fején, elkapta az állát a kezéből és sebesen futni kezdett ki-kiloccsanó vedrével. Csak a partos földnél állt meg. A vakító rézsút napsütésben felemelt karjával beárnyékolta a szemét, úgy nézett utána a lovasnak.
    — Jószerencsével járjatok! — állával a ló patája irányába integetett, valami figyelmeztetést is kiáltott még, de Ung már nem hallotta meg.
    Az itthoni beszéd... a leányos nevetés... ettől váratlanul egy másik, régi kis nevetés kezdett ocsúdni az emlékezetében. A kolontói mesgyén... akkor is rézsút sütött a nap. A boglyák árnyéka elnyúlt a földön, ő meg a tenyerébe fogott egy akaratos, gyerekes leányarcot és lehajolt hozzá a nyeregből, hogy megcsókolja a homlokát, ott, ahol sötét ékben a hajanövése kezdődött. Az ingváll bő és laza volt a törékeny keskeny leánytesten és a fehér nyíláson át akkor egyetlenegyszer meglátta kicsiny, mezítelen keble gyors emelkedését.
    A szemefényébe még most is gyöngéd homály vetődött, mint mikor acéltükörre lehelnek. Ilyen hirtelen semmiért, semmitől ellágyul? A fogát csikorgatta. Csakis a Gonosz incselkedése lehet, hogy már megint a komáromi révhely jut az eszébe s túl a tornyos szent András egyházon az a ház... Nem akar ő odamenni. Haza akar menni... Mi köze neki a más asszonyához?
    Mereven nézte maga előtt az utat és az járt a fejében, mikor egyszer mégis elment oda, mielőtt a pesti révhelyről napnyugatnak lovagolt. Míg Bálint mester készülődött, megszökött tőle, hogy Kingát utolszor láthassa.
    Nyersen megrántotta a fékszárat. A lova ágaskodva felkapált a levegőbe s messze elnyúló árnyéka sötéten kapált a mezőben is. Ő meg csak azért is visszanézett az útmenti kislányra.
    A leány utána fordulva még mindíg a partos földön állt. Mezítelen karjával beárnyékolta a szemét. A megbillent vederből féloldalt lassan folydogált le csupasz lábára a víz. Mögötte az erdőszélen hórihorgas dárdanyél hegye gyulladt meg a lenyugvó napban és irdatlan nagy pajzs mögül kibukkant Vutuk kenderbajuszos száraz ősz parasztfeje. A gazdája sisakja és a vértjei kétoldalt himbált a nyergén. Az ember is, az állat is szinte roskadozott a sok rájuk aggatott nehéz fegyvertől. Pünkösd hangja még valahol a sűrűből kiáltozott. Sustorogva hánykolódott körülte a fiatalos erdő, amint kifele birkózta magát a vezetéklóval.
    A legény süvegjét lekapták az ágak. A haja borzas volt, az arca tüzelt. Szörnyen káromkodott. Hanem aztán, mikor a leányt a vederrel meglátta, kimeresztette a szemét és egyszerre csak boldog pofával ő is nevetni kezdett:
    — Lelkem, galambom... hát most mán elhiszem, hogy igazán idehaza vagyunk...
    A lovas ekkorra jó messze előttük ügetett. Közeledtére, nagyszarvú, ezüstfehér ökrök mögött, öreg paraszt egyenesedett a szántásban. Mozdulatától meglóbálódott mezítelen szőrös mellén két ágba font haja.
    Ungnak felcsillant a szeme. Ilyen parasztot, meg ilyen nagyszarvú ökröket, mióta elment, széles e világon nem látott sehol.
    — Hé, öreg! — kiáltotta, — hol lelek erre emberséges menedékhelyet éjtszakára?
    A paraszt lassan fordította törődött kérges arcát az ifjú ember felé. Egy darabig merően, bizalmatlanul nézte őt, aztán nehéz ostorával némán a domb irányába mutatott. Az ostor vége lehajlott, de nem moccant a levegőben.
    — Merre viszen oda a kurtábbik út? — kérdezte a lovas.
    A paraszt hátratolta zsíros süvegét s a kezefejével elgondolkodón törölte végig göröngyös, öreg homlokát:
    — Nagy járóföld lehet odáig. Sohse kerültem ama dombon túl.
    Többet nem szólt, csak állt a szántásban, mintha belőle nőtt volna ki és a gyökere nem engedné.
    Mire a lovas a dombra ért, hanyatlott a nap az égen. A monostori földeken szétteregetett trágya szaga érzett a márciusi alkonyatban. A Vágról köd szállt s mintha a naptűz füstje lenne, messzire elkanyargott a völgyben a folyó felett. Lenn, távol az aranyló párákban, lombra váró, nagy csupasz fák között, egy magányos torony ágaskodott. Errébb, a domb lábánál, rongyos, görnyedt asszony ült az árokparton. A fejét oldalvást nagy botjára támasztotta.
    A bot görcsös kampójára hajló arc olyan volt, mint száraz ágon fityegő száraz levél.
    Ung lenézett rá a nyeregből.
    Valamilyen ijesztő vigyorgásban egyszerre összébb zsugorodott ekkor a botkampón a száraz levél. Az asszony elaszott keze beleemelkedett az alkonyatba, ahogy a ló patája felé mutatott:
    — Úr vitéz, rossz jeleim vannak... forduljatok vissza...
    A lovas hátranézett. Ekkor vette észre, hogy lemaradt a lova bal patkója.
    — Tán tanult boszorkány vagy?
    Bánta is Ung, mit mondanak neki, csakhogy végtére a maga nyelvén mondják. Ma mindenkit szeretett és nagykedvében ránevetett még az útmenti banyára is:
    — Fogd a jövendölésedért!
    Egy pénzt dobott az asszony ölébe. Aztán sarkantyúba csípte a lovát és vágtatott a magányos, messze torony felé.