Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/XII. A csallóközi hattyú

← XI. A csend felel

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú szerző: Tormay Cécile XII. A csallóközi hattyú

XII.

A hír terjedni kezdett a városban. Elvétett fáklyafények alatt surrant át a fekete zeg-zugok között.
    Egy ablak rácsrostélya mögül lekiáltott valaki. A szemközti udvarról is kérdezték: mi történt megint?
    A csapszékből kijöttek az emberek. Az éjjeli menedékhelyről álomból riadt alakok ődöngtek elő és a latinusok sikátorában is sokfele óvatosan nyílt a sötét kis műhelyek ajtaja. Az ötvösmíves, a fazekas és a pajzsgyártó, akik emberemlékezet óta haragos szomszédok voltak, pislogó faggyúmécseseikkel most az ijedtség egyetértésében botorkáltak felfele a falak mentén gyülemlett szemétdombok között. A koldulóbarátok temploma alól az aranyfonó, a gyapjúfestőmíves és a cipellőcsináló is odajött. Komáromi civisek és hospesek elkeveredve, csípőre támasztott ököllel, Ders udvarbíró háza irányába fordulva izgatottan beszéltek az utcatüzeknél.
    Odafenn a halottasház udvarán is tüzet raktak azóta. Mintha a szokatlan fény visszahívta volna az elmenekült cselédnépeket, félénk körvonalak szállingóztak elő az éjtszakából és messziről nézték a lángoló világosságot.
    Az egyik udvarfához kötötten ott állt Ung lova. Nem lehetett tudni, ki vezette elő Jákó úr óljából, csak ott állt nyergelten, útra szerszámoltan. A gazdája fegyverzett volt, mintha hadba menne.
    A válláról hosszú gallérköpönyeg lógott le a sarkantyújáig. Valahányszor mozdult, a sisakja vasában vörösen gyulladozott a tűz fénye.
    Többen látták, mikor odament a lovához és egészen közel hajolt hozzá. Kívüle nem ismerte őt már itt senki sem. Az arca szinte az állat pofájához ért és a ló és a gazdája egy darabig szomorúan, mintha egymást nézték volna. Aztán Ung elfordította a fejét, ahogy az ember idegenek között nehéz órában elfordul a barátja tekintetétől, mert különben talán sírva fakadna.
    A ház előtt bátortalan lépések tétováztak. Most a koldusok voltak legelől. Már Kinga szegényei is tudták, hogy meghalt a főasszony. A siratók üvöltő siralma felverte a fojtott csendet. Fekete nagykendőkben nézőbe is jött néhány elszáradt anyóka, de a pitvarajtón azért mégse mert bemenni senki. Pedig odabent alacsony cserépmécsesek és hosszú gyertyák égtek az asztalon. Az egyenlötlenül libegő kis lángok világátol, szemközt még a feszület is látszott a falüregben. Az ablaktábla szelelőnyílásán át most is kivetődött a kerek sárga folt a fűre, mint akkor éjjel, mikor Ung először ide jött.
    Bénult tekintettel nagyon régen nézte ezt a fényfoltot. Hogy összegázolták azóta a füvet...
    A kert alatt ekkor már a halottdícsérők elnyujtott, vonító énekléssel dícsérték a megholtat. Bent a sikátorban hangosan jajveszékelt az előbujt nép, hogy oly nagy főembernek, mint amilyen életében Obor fia, Ders udvarbíró volt, a dög veszedelme miatt ily sietségben, tor és vigadozás nélkül temetik az ő hitespárját.
    Szent András egyházában harangozni kezdtek.
    A sarkig tárt udvarkapun már két szurkos szövétnek lángja kanyarodott be. Alattuk felvont csuklyák hegyes körvonala húzódott előre. Jöttek a barátok. A többiek közül egy fejjel magaslott ki az a páter, aki Kingának elhozta az utolsó útravalót.
    Csak árnyszerű, megfoghatatlan mozgalom volt ez Ung számára. Nem tudta felfogni, hogy valóság lehet és várta, mikor múlik el. Kis ideig lehúnyta a szárazságtól fájó szemét, de minden folytatódott.
    A pitvarkamra küszöbén mécsessel a kezében a kolontói rabszolga állt. Már elvégezte utolsó szolgálatát megholt asszonyánál.
    Jószág törődöttebb és aszottabb volt, mint egyébkor, a feje most is bólogatott. Az út felől, a kapu irányából nehézkes járású férfiak jöttek át az udvaron. Az orruk felett keresztbe kötött kendő látszott. Szurtosak és szomorúak voltak, de azért még a barátok is utat nyitottak előttük.
    — A halotthurcolók...
    Fojtottan mondta ezt valaki. Hátul az ólaknál mondta, mégis olyan erősen hallatszott, hogy közben szent András harangja is elvesztette a hangját.
    Ung úgy összeszorította két kezét a kardja keresztjén, hogy egészen elfáradt.
    Aztán mintha egy titokzatos rém söpörte volna ki az udvart, eltüntek az arcok, eltakarodtak az árnyékok. Csak a barátok maradtak ott. A kolontói rabszolga később megint az ajtónyílásban állt. És miközben elindult a menet és vitték Kingát ki a házból, ki a kapun, meredt szemmel, szüntelenül, lassan bólogatott.
    Valahol elől egy horgadt öreg cammogva kolompolni kezdett. De a nép most nem futott el. Az emberek a házak falához lapulva vártak. A kevés előkelők is, akik a körülzárt városban rekedtek, kijöttek a füves térségre. Arcukra húzott köpönyeggel ott verődtek össze a vén cserfa tövén.
    A fáklyák füstje, mint a baldachin ingott a levegőben úszó koporsó felett. Akadozó, nehéz útját, Ung a többiek mögött, magányosan követte a lovával. Mentében egész idő alatt egy felszakadozott bőrfoszlányt tépdesett a keze a nyeregről. Csak jóval később merészkedett előbbre a tekintete.
    A menet kanyarodott. A páter csuklyás feje most is felmagaslott a szerzetes atyafiak közül. Ung vonásai, valami keserves erőlködéstől kimozdultak a helyükből. Görcs facsarta meg a száját és ekkor mégis az úszó láda irányába nézett... Pillanatig megint lélekzeni tudott... A kolontói rabszolga fehér patyolat alá takarta az utolsó útra asszonya arcát. Vagy a szél játszanék lágyan az ő fátylaival még egyszer felette?
    Szent András komor harangozásába már belecsengetett a kolduló barátok éles kis harangja és a naszádosok útja felől az apácák fazörgetője is megszólalt. A kolompok csaholtak, a barátok énekeltek. A fekete faházak tövén egyre sokasodtak a libbenő lángok. Fáklyák, gyertyák, mécsesek jöttek elő a zegzugokból s lefele húzódtak a sikátoron, mintha a levegőn át sok vércsepp pergett volna végig az éjtszaka arcán.
    Megint kanyarodott az út. Ungnak úgy tetszett, a házak is oldalt hajolnak, az emberek is és a páter ott elől kimerültségében meginog. Csak azoknak a sűrűsége tartja fenn, akik szorongva körülte mennek. Nem lehetett ezen gondolkozni. Többen rákiáltottak, mikor mint a vak, nekitörtetett a zavarodásnak és botladozva a lovát is húzta maga mögött. Aztán remegő hideg kezével, az önkívület mozdulatában egyszerre odatartotta a papnak a kengyelvasat.
    Már elsodorták, visszanyomták, de ettől kezdve a többiek feje felett, nyeregben vezette a menetet lóháton a barát.
    Hátrább azért mégsem indult tovább a vonulás. A testek torlódtak, megálltak, minden akadozott, fullasztó zürzavar kerekedett. Az egyik halottvivő ember támolygott és a koporsó is arrafelé billent.
    — Valaki fogja meg!
    Sokan kiáltották, de mindenki irtózva elhúzódott. A négy ember körül üres térség támadt.
    Ung, mintha lökték volna, átugrott a térségen. Már a deszka alá nyomta vasinges vállát és másik kezével félrelódította a roskadozó embert.
    A dermedésben fojtott kérdések szakadoztak:
    — Honnan került elő?
    — Úr Isten...
    — Ki ez itt, hogy szabad vitéz létére beáll halotthurcolónak!?
    Ő pedig, mint szörnyű rémálomban, megsemmisülten ment. A szeme nem látta többé az utat, a lába önmagától lépett, a feje neki-neki esett a deszkának és közben úgy érezte, mindent elmulasztott, amíg Kinga élt... A melle zihált a súly alatt és a harangok és énekek zúgásán át egyszerre Kinga hangja kezdett hallatszani. Mintha szólítaná... halk hangjával lágyan, édesen mondja neki: „jó, hogy itt vagy... félni lehetne, ha nem lennél velem...” És mialatt így haladnak, mind csak szólítgatja, egyre kérdez onnan fentről, mindent kérdez, amit egész életükön át még egymással beszélni akartak, otthon Kolontón is majd ha öregek lesznek, ők ketten, a tűznél a télben...
    — Te meg én...
    — Kyrie eleison, Christe eleison!
    Háromszor kiáltotta a nagy könyörgést az éjtszakai nép és legelől szent András egyháza elé értek a fáklyák.
    A templomban az előbb még Vigiliákat énekeltek a barátok. A kapu oszlopos sötét mélyéből most gyertyák derengése jött elő és a pitvarlépcsőn csuklyás körvonalak álltak, mintha a főasszony fogadására surrantak volna össze a megmaradt monostori atyafiak.
    A páter hátraszólt, miközben leszállt a nyeregből:
    — A templomnak tartsatok.
    Közelről jött a hang, beleesett Ung fülébe és megütötte belül a homlokát. Rémülten felnézett a deszkaszálak mellől. Ne oda... ne a templom kövezése alá, ahol rajta tapodnak... töredezett át a szívén s már fennszóval is mondta:
    — Légy irgalmas atyám. A folyó partján, szabad ég alatt, a cinteremben adj neki temetkezési helyet, ahonnan messzire ellátni.
    A páter kereső tekintete találkozott Ung tekintetével. Szeme egy pillanatig csodálkozón rajta feledkezett az ismeretlen ifjú emberen, aki a halotthurcolókkal emelte a koporsót. Körültük a várakozó lángok rőt világosságokat vetettek az emberek arcába. A lépések bizonytalanul topogtak, mintha kérdeztek, feleltek volna, merre menjenek.
    A csuklyás körvonalak lesuhantak a lépcsőn. Tanácsot tartottak maguk között.
    — Ily nagy vész idején...
    Mindenki állt, a hátulsók békétlenkedtek.
    — Biztonságosabb elföldelni odakinn.
    A páter mögött ekkor a fáklyák is elkanyarodtak a templomkaputól. Haladó fényükben már felvetődött a keresztvivő árnyéka szent András oldalfalán. Aztán szétpárázott a füstös világ a sokfele kiásott gödrök felett. Készen várták itt a gödrök azokat, akiket mostanában éjtszakánként sietve a házakból kihoztak. De a pap ott elől, még tovább ment egy darabot. Arrafelé ment, amerre a szentelt föld partosa valahol lent belemerült a Dunába.
    Az ég olyan messze és magas volt, mintha mély szakadék fenekéről látszanék. A folyó elsikló nagy tömegeinek özönlése odahallatszott a füzek alól. Utóbb már nem látszott az ég, nem hallatszott a víz. Az út véget ért egy keskeny verem előtt és a nyitott föld felzokogott. Énekelni kezdtek a barátok:
    — Requiem aeternam done ei Domine...
    Megremegtek az emberek, a fák, a csillagok s a Libera után a szorongás gyötrelmében a Pater noster csak olyan halkan morzsolódott, mint a megásott sírba lepergő föld.
    Ez is abbamaradt. Elnémult, akár az ének és az imádság. A rövid csendben valakinek a saruja alatt megcsúszhatott egy rög ott a szélen. Ütközve görgött alá a parton és csobbant a folyóban, mikor elmerült.
    Ung hallotta ezt a csobbanást és a patyolattal fátyolozott arc felé nézett, le oda a földre. Most hát eljött Kingával a Dunához... De milyen csendesen fekszik. A teste keskeny és hosszú és olyan merev és ünnepélyes, mint ájtatosan megfaragott templomi szobor.
    Egyszerre már nem láthatta őt. Esetlenül hajladozó sötétségek kerültek kettőjök közé. Kötelek surlódtak a deszkák alatt.
    Akadozó lélekzettel előbbre lépett. A szeme beleszédült a megásott sirgödörbe. Olyan soká tartott ez, hogy a barátok hátulról már visszafele húzták. Ő mégis lefele nézett. Úgy nézett, mintha a tekintetével ágyat vetne neki odalenn a földben.
    A szeme kifejezése azután is olyan maradt, mintha nyitott sírba nézne és a szívére nehéz hegyek kezdtek esni. Óriási, dörömbölő nehéz hegyek zuhantak Kingára is, de mire nem hallatszott többé semmi, a földből mindössze csak egy kis hant emelkedett.
    Aki még ott volt, sietni kezdett. Szakadozott rajzásokban apró lángok mentek elfele. A távolodó fáklyák, mint a lidércfények uszkáltak a piactéren át. A templomkaput is becsukták. A temetőn egyre feketébb lett az éjtszaka.
    Ung nyugtalanul nézett szét. A növekvő csendben, elhangzott szavak tértek vissza hozzá.
    ...et lux perpetua luceat ei...
    De hiszen mindjárt egészen sötétben fog feküdni Kinga, pedig ő félt a sötéttől. Utolsó estéjén is akarta, hogy meggyújtsák a házban mind a mécseseket és gyertyákat. És egyszer, még odahaza, Kolontón, ő szaladt égő forgácsért a tűzkamrába, hogy világosság legyen a pitvaron s a kezében hozott láng alatt hozzá bújt a tekintete.
    Mintha eszét vesztette volna, egyszerre ki akarta venni az egyik laikus fráter kezéből a fáklyát. Pillanatig szinte dulakodtak egymással. A fráter ellene szegült, rá is kiáltott, aztán észrevette, milyen fenyegető lesz ennek a különös idegennek a tekintete.
    Dörmögve ment el onnan. Ung a hant fejénél a földbe szúrta a szövétneket.
    A magára maradt láng fénygyűrűje hol áradt, hol apadt a megtiport földön. Mikor már lassan, borzadozón minden élet elhúzódott tőle s az utolsó emberi hangok is szétmállottak az éjtszakában, ekkor lépett bele a virrasztó szövétnek világosságába egy barát.
    A páter volt és most megint olyan szomorú tekintettel nézett az ismeretlen ifjú emberre, mint ott a pitvarkamrában.
    Fáradt kezével megérintette a vállát:
    — Azokat próbálja az Úr, kiket kiválaszt és szeret.
    — Szeret... — élettelenül, keservesen ismétlődött az utolsó szó Ung meghúzódott száján. Olyan kegyetlenül hangzott ez most neki, olyan sötéten fájt, hogy elfordította a fejét.
    Mire visszafordult, a barát már nem volt ott.
    Az ég újból magas lett, mintha szakadék fenekéről látszanék és a nagy elnémulásban újból hallatszott a víz hideg tömegeinek szüntelen özönlése, a dunai füzek alatt.
    Soká tartott, mire Ung valaki jelenlétének a tudatára ébredt. Nem messze lehetett az, aki kívüle, még ott volt.
    A temető túlsó végén, elfeledetten, Rege is felnyerített ekkor. Az emberek a piactér szélén a gonosztevők szégyenfájához kötötték a lovát, mikor már nem kellett. Odalátszott bizonytalan formája, de errébb is állt még valaki. Egy magasbamerevedett megsűrűsödött sötétség figyelte őt s a lélekzésével is folyton háborgatta.
    Rémülten kezdte érezni, hogy ez most már egészen magához téríti kövült bénulásából, pedig ilyen szerencsétlenséget csak dermedt félhalálban lehet elviselni. Úgy, mint az előbb, mikor még magányosan, mozdulatlanul állhatott itt a halottak között és semmi sem történt és semmi sem kezdődött el.
    A földre meresztette a szemét, de ez se segített. Mintha fekete kárpit nyílásából tolódott volna egyre előbbre, Bíbor arca belehajlott a fáklyafénybe és nehéz kékes szemhéjjai alól kérdőn nézte őt:
    — Mit használt az imádságod?
    Mikor Ung nem felelt, az asszony lepillantott a frissen felhányt hantra. Elrozsdásodott hangja mélyebb és halkabb lett:
    — És ő, szegény galambocskám, ő is csak a Megfeszített irgalmában bizakodott, de a Megfeszített nem akart segíteni. Ő a szenvedést szereti és a halált szereti! A teremtett lelkek azért mégis mindiglen az életet és az örömet kérik tőle.
    Ung most sem felelt, de miközben az asszony beszélt, elsötétülő szívvel mérte minden szavát. Ha vigasztalással kezdi, elűzte volna magától, de azt, amit mondott, belőle vette, a lélekzetéből, eleven húsából, mérhetetlen szenvedésébol. Ó, hogy meggyötörte Kingát a Mindenható, mielőtt elragadta és milyen elviselhetetlen sanyarúságra taszította az ő szétmarcangolt életét!... A halálra sebzettek borzasztó hangja tört elő a melléből. A kíntól megalvadt vér felszakadt az ereiben és minden elinduló cseppjével vádolón, lázadón az Isten ellen fordult.
    Bíbor előrefeszítette a nyakát, úgy leste és a hangja félelmessé lett, mikor megszólalt:
    — Elfordultunk a mi régi istenünktől, ezért ő is elfordult mitőlünk. Az új pediglen próbálja eme népet, mert nem bízik a hűségében. És küld ránk dögnyavalyát és háborgást és tatárveszedelmet, miért is a nép térden csúszik eléje és nagy fáradalommal tanulja a sok jövevény imádságot és zsoltárt, hogy engesztelje.
    Titokzatos vad fény csillant meg a szemében:
    — Pedig ha néminapon megölnék az új Istennek mind az ő papjait, miképpen megölték a mi nagyrégi hitünk papjait és elemésztenék, amik írva vannak róla, miképpen elemésztették a mi bűvös rovásainkat, bájoló énekeinket, irott köveinket, bizony csak kifaragott keresztje maradna meg, de a tanítását senki sem ismerné és annak utána elkorhadna kifaragott keresztje is.
    Mialatt beszélt, megkerülte a hantot és árnyéka hatalmasan, fenyegetőn rávetődött a templom falára. Egészen közel ért. A tekintete azért pillanatra sem eresztette el Ungot, s a szemében most már diadal volt.
    — Te pediglen emlékezzél rá, — és két kezével szinte megrázta maga előtt a levegőt, — emlékezzél rá, hogy megöltek mindeneket, kik a mi régi hitünk titkait tudták... De amíg a tűz ki nem alszik e világon és a vizek el nem apadnak, van tanítása a régi istennek. A tűz és a víz megmarad a földön, ha nem is emlékeznek többé, hogy a Tűz is isten, a Víz is isten.
    A fáklya fokán magasba kapott a láng, mintha jelt akart volna adni a tűz és a part alatt fenséges ágyán felemelkedett a folyó.
    Ung öntudatlanul előbbre lépett. Bíbor árnyéka mellé az ő árnyéka is rávetődött ekkor a templomfalra.
    Most már hallgattak mind a ketten.
    A csendben csak a fáklyaláng sercegett. És miközben a szurkos fán egyre lejjebb szállt a láng a földhöz, odakinn a folyón is csodálatosan tükröződni kezdett. Vagy lassan közeledő párja támadt volna a Dunán?... Már tisztábban látszott.
    Éjtszakai naszád úszott lefele a sötét vízen. Jött magányosan, kísértetiesen a néma partok között.
    A naszád orrán nagyrakás fából tűzhalom égett és vöröslő fénye két oldalt, mint cafrangos skarláttakaró lobogott le a hajóról a habokba.
    Fenn a fedélzeten a füstös világban fegyveres emberi alakok mozogtak. Mire a révhely tornyai alá értek, elnyújtva, hosszan kiáltozni kezdtek az éjféli hajósok:
    — A királynak felőle!... Fegyverre keljetek minden várbeli vitézek és közönséges népek!
    Szent András egyház temetőjében hallgatózva egyenesedett fel Ung magába roskadt alakja és úgy fordult a Duna irányába, mintha az az úszó naszád csak neki kiáltana.
    A levegő áramlása megint hozta a hangokat:
    — Béla király úr már a Sajó mellé szállott a hadakkal!... Sietve gyülekezzetek!
    Ung visszarántotta tekintetét a folyótól. A két tenyerét beleszorította a szeme gödrébe. Így állt kis ideig, majd lehajolt a sírhoz, egészen úgy hajolt, mint Kinga fölé, mikor megcsókolta. Egy felemelt röggel megérintette a homlokát, az ajkát, a szíve táját, aztán kinyújtott keze lassú, bús mozdulatban szétporlasztotta a rögöt a hant felett, mintha virágokat morzsolna le rá, vagy talán mindent, ami az élete volt.
    Bíbor ámultan figyelte. A reménytelen kétségbeesés pillanatok alatt hősies bánattá lett az elkínzott fiatal arcon. Már valaki másnak tetszett, amint merev tartással átment a temetőn. Csak mikor megoldott lovára felvetette magát, kinn a piactéren, akkor nézett még egyszer vissza.
    — Hová indulsz, úr vitéz? — kérdezte az asszony és elrozsdásodott hangja megint mélyebb és halkabb lett.
    — Engem hívtak azok... hadba indulok. — És Ung arra gondolt, hogy ott férfimódra meg lehet majd halni.
    Az asszony szomorúan húzta át az ujjait az állat sörényén.
    — Így, magányosan akarsz kimenni e betiltott városból? Az utat sem ismered. És ama villások és kaszások...
    Ung fáradtan felvonta a vállát. Már helyrefészkelődött a nyeregben, a lába is beletalált a túlsó kengyelvasba.
    — Ha ezenképpen akarod, — mormogta Bíbor, — én tudom a vizek rejtett dolgait és tudok egy gázlót a Vágon át.
    Mikor a lovas elindult, alig hallhatóan szólt utána:
    — Ne lásson most engem senki véled. A naszádosok helyeinél meglelsz, a Donáták monostora alatt, — és mint aki ismeri az utakat, már letért egy láthatatlan gyalogösvény felé.
    Ung rövidre fogta a fékszárat, a térdével is szorította a nyugtalan lovat. Ez az erőfeszítés valamennyire elfoglalta, mialatt a sötét téren áthaladt. Mikor nem látszott többé az az árva fény a temető felett, akkor egyetlenegyszer, mintha a torkában lánc csikordulna, röviden, rekedten felzokogott.
    A ló visszanézett rá és botlott. Aztán csak elvétve csattant a patkó a sikátorbeli járóköveken s a magányos csattanásoktól még félelmesebb lett a csend.
    A fordulóknál már jó ideje eltaposhatták az utcatüzeket, még az üszkük is meghalt azóta. Ember nem látszott sehol. A nagy temetés után elbújt az élet a házak mögé és magára reteszelte az ajtót.
    De odafenn, Kinga udvarán minden ajtó nyitva van. Nem égnek többé mécsesek. Az ágyaskamra is világtalan és szent András egyház alatt haldoklik az utolsó fáklyafény...
    Hátrafordult a nyeregben. A fekete csenden át mintha visszhangos patkócsattogás követné. Ki lovagol mögötte sötéten, mint az éjszaka, szótlanul mint a halál? Vagy senki sem...
    A naszádosok sikátorába ért. A Donáták monostora közelebb jött. Fák körvonala látszott. Mintha már a Vág hangja is hallatszott volna.
    A ló felhorkant, valaki keze kinyúlt és megfogta a pofaszijját.
    — Te vagy Bíbor?
    Ettől kezdve nagy, nyugodt lépéssel vezette a bűbájos asszony a Vágnak a lovat.
    — Ha megszokja a szemed a sötétet, — mondotta, mikor leértek, — te is meglátod, túlnan a topolyákat... arra tarts és baj nélkül átkelsz a folyón.
    A sekély parti víz loccsant, buggyant a köveken. Ung már odahallgatott. Bíbor szava rezzentette fel:
    — Mikor is a folyó derekán mélyebb lesz a meder, ne riasszon ez. Nem ellenséged a folyó, miért is ott erősen lemossad az arcodat és a kezedet. A víz jót akar és ezenképpen leveszi rólad a beteg helynek minden rossz rontását, mert a dögnek nincsen hatalma a vizek felett.
    — Te is jót akarsz vélem, — mondotta Ung élettelenül, — ezért szerencsével járj minden utadon.
    Vívódva hallgatott egy darabig. A hangja tompa volt, mikor megszólalt:
    — Már mind idegenek ők nekem, kik odabent a városfalak között lakoznak. Ezért is te vígy majd némi napokon tüzet az ő nyugvóhelyére, — aztán még a sötétben is elfordította a fejét, mintha nem akarná, hogy most a szemébe nézzenek. — Mikor pediglen a Boldogasszony csipkerózsái nyílnak, Bíbor... vígy egy csipkerózsát is neki...
    A ló patkója fulladtan csattant a vízalatti köveken. Freccsenve gyöngyözőn szóródott fel a hab.
    Bíbor, mint eltiltott régi bálványkő állt meg a part felett.
    — Kelj át bántatlanul a vizeken! — kiáltotta a távolodó után, — légy régi dolgok hírmondója, jelentsd meg a népnek az ő útját!
    És ekkor, nagy ősi mozdulattal magasba emelte két kezét és tenyérrel fordította a folyó felé:
    — Amerre jársz, keresd a régi istent, mert csak ő menthet meg minket... Számosan vagyunk még... szétszórt üldözöttek... — hallatszott az éjtszakában. — Várunk rád... találd meg... találd meg... ezenképpen legyen...
    Már elömlött a folyó minden hang fölött, csak a víz hallatszott és emelkedése egyre feljebb jött. Körülözönlötte az állat himbálva haladó, nagy testét, vonta magához, mélyebbre, egyre mélyebbre, vitte a felnyaldosó hullámokba. A kengyelvason már átfutott az ár. A lovas saruján beszivárgott a lucskos hideg, a térdét csapdosta.
    Letért volna a gázlóról? Elvétette volna a vízi utat?
    ...nem ellenséged a folyó a víz jót akar veled...
    Újra hallotta Bíbor szavát és öntudatlanul lenyúlt a hozzá ágaskodó árba. Megmerítette a tenyerét s feje fölé emelt kezéből az arcára csorgatta a vizet.
    A ló lába alatt elveszett a meder. Elmerült a folyó ágya és az állat úszni kezdett. Rugaszkodó térde, felfelkapkodó patája tajtékot túrt a szügye előtt. Tágult két orrlyukából kimorajlott ziháló lélekzete. A megdagadt tavaszi ár ragadva sodorta. A lovas előre kapott. Pillanatra a fiatal élet kapott a ló sörényébe. De már lazult is a marka, szinte nem fogódzott többé. Megpihent benne a gondolat, hogy jól van így, most majd beszívja a folyó mélye és odalent mindennek vége lesz. A folyó temeti el, lován, fegyverzetében... a folyó temeti el, úgy ahogy a régiek temetkeztek...
    Az ár pedig csak egyre emelkedett.
    Lobogó, suhogó, hideg selyempalástban futott el mellette kétoldalt a víz. A teste kimerülten ráhanyatlott a lova nyakára és nem tudta, hogy két karjával átöleli. A felhabzó víz lefolyt a képén, a tajték belekapkodott a szemébe.
    Aztán, nem ő akarta. Semmit sem akart... A ló feje mégis irányt változtatott s mintha álmodna, ő is látta már...
    Halavány káprázat úszott az ár felett és messziről, tévetegen, el-eltűnően átúszott ekkor bódult öntudatán a csallóközi hattyú vizek színére kelten... Ott, előtte... a folyón... és mutatta az utat.
    A topolyák tar gallyai között lassan fordult le ekkor a fogyó hold ezüstsarlója s a hattyú, Kinga rejtélyes régi mozdulatával, fehéren haladt előtte a sötét vizen.
    Már minden elhomályosult és Ung nem tudta többé, alámerült-e a mélybe a hattyú, vagy úszik-e még, szállást csinálni néki a túlsó part felé?