A világ szép asszonya

A Wikiforrásból
Népdalok és mondák (3. kötet)
szerző: Erdélyi János
A világ szép asszonya
A kezetlen lány →

Ázsia legszebb földén, hol Ádám és Éva lakhattak, hol minden állat, még a tehén is vadon él, a gabona vadon nő, a kenyér fán terem, élt egy gyönyörű leány, kinek palotája egy nagyon de nagyon szép völgy felett egy kis dombocskára volt építve, honnan az egész világot be lehete látni. Ugyan azon országban élt egy ifju király, ki elhatározta hogy addig meg nem házasodik, mig a legszebb asszonyt vagy leányt fel nem találja. — A szép kisasszony csak két szobaleányával és öreg apjával lakott. — Az ifjú király a legszebb gavallérok közt élt és mulatozott.
     Egyszer az ifjú királynak eszébe jut, hogy jó lenne neki megházasodni. — Felszólította tehát gavallér barátait: mennének el széles országába, s menjenek mind addig, mig a legszebb leányt fel nem találják. — Azzal ne gondoljanak semmit, hogy a leány szegény-e vagy gazdag, csak hogy legszebb legyen. — Mindenik szálljon meg abban a városban, mellyikben azt a leányt megtalálja, a mellyik neki legszebbnek látszik, és onnan irjanak neki levelet, hogy ő osztán mindenüvé elmenvén, a sok szép közül a legszebbiket válaszsza ki, a mellyik neki leginkább tetszik. Egy esztendő alatt mind a hetvenhét barátjától levelet kapott, még pedig mind a hetvenhéttől egy helyről, onnan, hol egy igen szép völgy felett egy kis dombocskán egy arany palota látszik, melly palotában egy kisasszony, két szoba leány és egy szép öreg ember lakik, melly palotának négy ablakából az egész világra be lehet látni.
     A királyfi nagy násznéppel indult a világ legszebb leányához. — Ott találta hetvenhét barátját, kik mind szerelemhideglelésben sínlődtek, s a palota pagyimentomán, selyem fűnek a szalmáján, mind egy szálig sóban feküdtek.
     Mihelyt a gyönyörüséges leányt meglátta az ifju király, elkiáltotta magát: téged teremtett nekem az isten, te az enyim, én a tied, egy sirban akarok nyugodni veled. —
     A kisasszony is erősen belé szeretett a szép királyfiba, egy szót sem birt hozzá szólani szerelmetességében; csak megölelte sugár derekát, s atyjához vezette. — Öreg atyja sirt örömében, hogy valahára akadt ember, kit az ő leánya szeret, ki eddig minden férfiút rútnak talált. Rövidesen túlestek kézfogón és esketésen. — A király szép felesége kivánatára, a szép helyre jött lakni, mellynél szebbet az egész világon nem találni.
     Volt a palota mellett egy föld kunyhó is, mellyben egy öreg boszorkány lakott, ki a kisasszonynak minden titkát tudta, ki a kisasszonynak, mikor kellett, tanácsot adott, ki a kisasszony szépségét az egész világnak eldicsérte, s a hetvenhét gavallért az egész világról a palotába gyüjtötte. Ez a lakodalom estvéjén a világ szép kisasszonyához ment, dicsérte a királyt, annak szépségét és gazdagságát s mikor már vagy két óráig dicsérte, egy nagyot sohajtott.
     A szép kisasszony kérdte, miért busúl, ha az ő férjét olly szépnek, gazdagnak és deréknek mondja. Csak azért világ szép asszonya, gyönyörűséges királyném, hogy ha ti sokáig együtt éltek, úgy te nem fogsz legszebb lenni a világon; mert te is igen szép vagy, férjed is legszebb a férfiak közt, ha nektek leányotok talál születni, az szebb lesz náladnál, szebb lesz a hajnalcsillagnál. — Ezért szomorkodom én, világ szép asszonya!
     Igazságod van, jó néni! én tanácsodat követem, mit mondasz? — mondj akármit, én megcselekszem, csak hogy én maradjak legszebb asszony e világon. Ezt mondta a szép kisasszony a vén boszorkánynak.
     Adok én neked egy csomó pamutot; mikor férjed melléd fekszik, tedd ajakadra a pamutot, de vigyázz, hogy meg ne nedvesítsd, mert méreg lesz rajta, ha férjed a tánczból izzadtan megy hozzád s megcsókol, egyszerre szörnyü halált fog halni.
     A kisasszony azt tette, mit a boszorkány mondott, s az ifjú király már reggel halva találtatott. A méreg ollyan volt, hogy nem lehetett a doktoroknak kitudni sehogy se, mitől halhatott meg a király.
     A menyasszony özvegyen maradt, ismét szobaleányaival és öreg apjával lakott, megesküdött, hogy soha senkihez férjhez nem megyen, nem is ment.
     Mégis hogy hogy nem? mi isten csudájából? egynéhány hónap mulva azt veszi ő észre, hogy másod magával van; lefut a vén boszorkányhoz, hogy mi tevő legyen?
     A boszorkány egy tükröt adott neki, s azt tanácsolta: ettől a tükörtől minden reggel kérdd meg, van-e te nálad szebb asszony, mig ez azt mondja: nincs, még sokáig nem is lesz, addig nyugodt lehetsz, ha pedig azt mondja, hogy van, vagy lesz, azon majd segítek én.
     Örömmel kapta el a világ szép asszonya a tükröt a boszorkánytól, s alig ért be öltöző szobájába, alig tette le a kis tükröt az ablak párkányra, mindjárt azt kérdezte a kis tükörtől: ugyan édes kis tükröm, van-e nálamnál szebb asszony a világon? A tükör azt mondta: nincs még, de nem sokára lesz, ki kétszerte szebb lesz mint te.
     Szinte megháborodott bújában a szép asszony, s megmondta a boszorkánynak, mit mondott neki a tükör.
     Sebaj! mondta a vén banya; hadd szülessék meg, majd elteszszük láb alól.
     A világ szép asszonya lebetegedett. — Lett egy gyönyörüséges kis leánya, kire rosz szemmel vétek volt nézni. — Meg se nézte a rosz asszony az isten legszebb csudáját, tükrét kapta elő, s attól kérdezősködött: ugyan édes szép kis tükröm, van-e szebb teremtése az istennek nálamnál? A tükör azt mondta: te is igen szép vagy, de kis leányod hétszerte szebb.
     Alig gyógyult fel a beteg ágyból, tüstént a vén banyával tanácskozott, ki midőn a gyermeket kezébe vette, felkiáltott, hogy még illyen gyönyörü teremtést soha nem látott, de mikor már a szép kis leány nézésében eléggé gyönyörködött, annak szeme közé köpött, betakarta képét, s figyelmeztette a szép asszonyt, hogy tekintsen a gyermekre akkor, mikor ő azt három óra mulva kibontja, el fog rajta csudálkozni, millyen ocsmánynyá válik gyönyörű gyermeke.
     Nyughatatlan volt a szép asszony, s kérdte a vén banyát, szabad-e neki a tükörtől kérdezősködni? Óh szabad, mondá a boszorkány, tudom, hogy te vagy már eddig is legszebb a világon.
     A tükör azt mondta: te is szép vagy, de leányod hetvenhétszerte szebb, mint te. Majd a méreg ette meg a szép asszonyt, de a vén banya csak mosolygott, bizva ezer mesterségében. A három óra eltelt, a kis leányt a takaróból kibontották. — A boszorkány elájult mérgében, mert a kis leány nem hétszer, hanem hetvenhétszer lett szép attól, mitől más gyermekek rút csudákká ocsmányultak. — Mikor ájultából fölébredett, azt tanácsolta a szép asszonynak, hogy azt meg kell öletni; mert azon az ördög hatalma nem fog. A szép asszony öreg apja látva leánya gyalázatát, hogy az megesett, szörnyü halált halt. A szép asszony csaknem halállal emésztette meg apja kimulását. Hogy szomorúságát felejthesse, meghagyta leányát tizenhárom esztendeig életben; de a kis leány minden napon szebb lett. Nem állhatta tovább az asszony a dicsőséget, oda adta a vén banyának, hogy ölje meg. Kapott a boszorkány a konczon, elvitte azt egy rengeteg erdőbe, ott midőn kezeit összekötözte szalma kötéllel, fejére szalma koszorút font, derekára szalma övet készített, hogy azokat meggyújtván, tüzzel emészsze föl az isten legszebb remekét, nagy kiabálás támadt az erdőben, s olly sebességgel rohant a vén boszorkány és szép leány felé tizenkét zsivány, mint a madár. — Egy közűlök megragadja a leányt, másik főbe kollintja, s jól megöklözi a vén banyát. A boszorkány halottnak tette magát; a zsiványok ott hagyták fekve a gonosz lelküt, a szép leányt pedig, ki a rémülés miatt elájult, gondosan vitték ölükben. Fél óra mulva felébredt a vén boszorkány, s inalt a vár felé, mellyben a világ szép asszonya lakott. — No királyné! ne kérdezd többé tükrödet, magad vagy a legszebb teremtés e világon, földben nyugszik gyönyörü leányod. — A szép asszony ugrált örömében, s megcsókolta az ocsmány boszorkányt. —
     A szép kis leány midőn ájultából fölébredt, egy csinos kis házban, tiszta ágyban találta magát, ágyát tizenkét ember állta körül, kik suttogva dicsérték szépségét, millyet még ember fia soha nem látott. Jámboran nézett a rábámuló nagy bajuszú férfiakra az ártatlan, fölkelt lágy fekvő helyéről, s köszönte a jó embereknek, hogy őt azon borzasztó asszony kezéből kiszabadították. Később kérdezte tőlük, hol van ő, mit akarnak vele? ha megakarják ölni, ne késsenek, ő örömest hal meg, csak ne azon irtóztató boszorkány ölje el, a a ki őt meg akará égetni.
     A tolvajok közt egyik sem birt szólani, annyira elérzékenyítette szivöket azon édes beszéd, millyet még ők emberajakról soha nem halottak, s azon jámbor tekintet, melly a vad bikát is megszelídítené. Végre egy csinosan öltözött zsivány megszólalt: te gyönyörü teremtése az istennek! jó szivü, rosz erkölcsü emberek között, tizenkét zsivány közt vagy; megszabadítottunk egy undok csuda kezéből, kit én agyon ütöttem, s úgy hiszem meg is öltem, — megölni a világért sem akarunk, sőt az egész világgal harczba állanánk érted. — Légy a mi házunk ékessége, a mi szemünknek gyönyörüsége, mi szemednek szádnak tetszik, elhozzuk akárhonnan, hol csak ember jár; — légy a mi leányunk, mi neked leszünk mindened, atyáid, bátyáid, testvéreid, őrizőid, s mikor parancsolod, katonáid. — A leányka mosolygott, örült, a zsiványok közt több boldogságot talált, mint édes anyja palotájában, mindeniknek megfogá kezét, magát mindeniknek oltalmába ajánlá, s főzéshez fogott. A zsiványok közt a legöregebbik egyet kiáltott, és három fehér ruhába öltözött erős leány jött elő egy barlangból, kiknek megparancsolta, hogy az ő királynéjoknak parancsolatját egyszerre teljesítsék, mert ha ellenök csak egy szót panaszkodik is, disznóhalállal halnak meg. — A kisasszony a három leányhoz is szivességgel beszélt, s őket társainak nevezte.
     Vigan mentek a zsiványok fosztogatni az országút szélére, s daloltak, fütyöltek örömükben, hogy az ő házuknak és társaságuknak e világon legszebb királynéja van.
     A világ szép asszonya szinte megunta magát, senkitől nem hallotta már magát dicsértetni rég óta, unalmában elővette tükrét, s hozzá így szóla: édes szép kis tükröm! van-e nálamnál a föld kerekségén szebb teremtés? A kis tükör így felelt: te is igen szép vagy, de a leányod ezerszerte szebb!
     Egy kicsibe mult, hogy a világ szép asszonyát a rosz ki nem törte ijedtében és mérgében, hiszen ő nem is tudta gyanítani, hogy az ő átkozott leánya élne; s mint a kinek az esze elment, úgy futott a boszorkányhoz panaszra: mit mondott néki a tükör.
     A boszorkány azonnal utnak indult, czigány asszony képében, elérkezett az udvar kerítéséhez hol a szép kisasszony lakott. Az udvar virágokkal, nagy rózsákkal volt beültetve, a virágágyak közt gyönyörű királynéi ruhában sétált a kisasszony, kit midőn a banya meglátott, csaknem meghasadt a szive, mert még ollyan szépséget, mint a millyen a kisasszony, gondolni sem birt. Felkullogott az udvarra a virágágyak közé; látá, hogy a szép kisasszony ujja teliden tele van a legdrágább gyémántos gyürükkel. Megcsókolta a kisasszony gyönyörü kezét, s kérte, hogy engedné meg neki, hadd húzzon ujjára egy gyürüt, mellynél drágább egy sincs ujjain. A kisasszony megengedte, s az ujjára húzott gyűrüt meg is köszönte. De midőn a házba bement, egyszerre összerogyott, mint a ki meghalt.
     A boszorkány haza futott, megvitte a jó hirt a szép királynénak, ki a tükörtől tüstént kérdezte, van-e ő nálánál szebb élő asszony e kerek ég alatt? A tükör azt mondta: nincs. — Örült, majd megőrült örömében a szép asszony, hogy ismét ő a legszebb, s a boszorkánynak egy marok aranyat adott.
     Délre haza szállingóztak a zsiványok a rablásból, hát majd fává lettek, mikor látták, hogy az ő udvaruk s házuk dicsekvése halva fekszik. — Jajszóval siratták mindnyájan a szép halottat. Fenyegetve kérdezik a leányokat: mondanák ki, mit csináltak vele; de azok legkeservesebben siratták a jó teremtést, szólani sem tudtak, csak annyit mondott egy, hogy egy czigány asszonynyal beszélgetett egy darabig, s mihelyt az elment, egyszerre leesett lábáról. Sok sirás után kiteríteni készültek imádott királynéjokat, lábbeliét leoldották, hogy szebbet vonjanak gyönyörű lábaira, gyürűit vonogatták le, hogy azokat kitisztogatva tegyék ismét vissza ujjaira. — A mint kisujjáról legutoljára egy legszebb gyürüt levont a zsivány, a kisasszony felült s szépen mosolygott, mondta hogy igen jól aludt, szépeket álmodott; de ha azt a gyürűt le nem huzták volna ujjáról, mellyet ma egy czigány asszony vont rá, soha fel nem fogott volna ébredni. A zsiványok a gyilkos gyürűt fokosaik fokával porrá törték, s megkérték gyöngy királynéjokat, hogy rajtok kivül senkivel ne beszéljen, mert a többi emberek gonoszak, irigykednek a szépségre, de ők imádják.
     Jól ebédelve, nyugodtan és dalolva mentek a zsiványok napi munkájukra, s egy pár hétig semmi sem történt a szép kisasszonyon, de két hét mulva ismét megunta magát a világ szép asszonya, s kérdezte tükrétöl: van-e az élők közt e földön ő nála szebb asszony? A tükör azt mondta: te is igen szép vagy, de leányod még ezerszerte szebb. — A haját tépte mérgében a világ szép asszonya, s ment panaszra a boszorkányhoz, hogy leánya ismét él. — A boszorkány utra kelt. A virágágyak közt találta a szép kisasszonyt. — Zsidó asszony formát vett most magára a boszorkány, csudálkozva dicsérte az aranyos, gyémántos tűket, mellyekkel kezkenője össze volt akasztva, s kérte a kisasszonyt engedné meg neki, hadd szúrjon ő is egyet emlékül azon tűk közé, mellyek kebelén ragyognak. Mind azon tűk közt legszebb volt az, mit a zsidó asszony képü boszorkány dugott a kisasszony kebelébe. — A kisasszony megköszönte az emlékajándékot és sietett főzni. De a ház közepén nagyot sikoltva összerogyott, meghalt. —
     Volt a világ szép asszonyának öröme, mikor a boszorkány vigan jött haza a munkáról, s a tükör is bizonyította, hogy a leány nem él többé.
     A zsiványok jó előre örűltek, hogy ismét megláthatják a gyönyörü leányt, kit a napok fogyta mindig szebbé szebbé tesz; de midőn a három szolgálót jajszóval hallották sirni, minden kedvök elveszett, sirtak ők is, mikor a gyönyörü halottat meglátták, mintha apjok, anyjok a terítőn fekünnék. Sirdogálva hordták be hárman a terítő deszkákat, mig a többi a leányt vetkeztette és mosogatta. A mint a tűket szedik ki felé kendőjéből, megtalálnak azok közt egy gyönyörü ragyogásut, hozzá kap a szép tűhöz kettő is, hogy azt majd ő dugja a szépen felöltöztetendő kisasszony mellére, de a szüz királyné fölkelt, s megbeszélte, hogy mostani halálát egy zsidó asszony okozta. A zsiványok a melltűt öt ölnyire ásták be a földbe, hogy valahogy elő ne keríthesse valami gonosz lélek.
     Nincs nyughatatlanabb teremtése istennek az asszonynál; az is baj neki ha szép, az is, ha nem. — Ha szép azt szeretné, hogy azt neki valaki mindig mondaná; ha nem szép, szeretne szép lenni. A világ szép asszonyát megint körülfogta a gonosz lélek, megint kérdezősködött a tükörtől: van-e ő nála az élők közt szebb teremtés? A tükör leányát szebbnek mondta.
     Már most mindennek elmondta dühösségében a vén boszorkányt, s fenyegette, hogy ha leányát igazán meg nem öli, megmondja a világnak, hogy minden roszra ő vitte; ő ölette meg vele gyönyörü férjét, ő adta a gonosz tükröt, melly miatt meg se halhat nyugodtan.
     A banya semmit sem szólott, csak nagy dirrel durral elment. — Szép leánynyá vált. Bement egyenesen a házba, mellyben a kisasszony öltözött, azt hazudta, hogy őt a zsiványok fogadták meg, hogy ő öltöztesse mindig, mert valami czigány meg zsidó asszony már kétszer megölte, s azt mondta, hogy a zsiványok azt is parancsolták, hogy ő az öltöztetésen kivül soha semmit ne csináljon. Az ártatlan lélek elhitte, mit az ördög beszélt, kibontatta haját az álnokkal, megfésültette, s ismét befonatta a legújabb divat szerint, hányta tekerte, a hajtűket helyökre rakta; de egyet ő is hozott magával, és azt úgy a haj közé rejtette, hogy az egy cseppet se látszott ki onnan. Kikéredzkedett egy pillantásnyi időre az új szobaleány: de örökre oda veszett; a kisasszony pedig hoszas zokogás és keserves sirás között meghalt.
     Sirva végezték körülte a férfiak és leányok szolgálatjukat, gyürűit, melltűit, hajtűit mind kiszedegették, ruhájának még a ránczait is mind szétbontogatták, de a kisasszonyt föl nem költhették.
     Most már igazán örült a világ szép asszonya; mert három négy napig mindig kérdezgette a tükröt, s az mindig kedve szerint felelt.
     Sirtak, jajgattak a zsiványok, az étel sem esett jól egynek sem. — Egyik azt tanácsolta: ne temessék el, igy halva járjanak terítőjéhez imádkozni, mások azt mondták: kár lenne a földnek illyen szép testet megemészteni, némellyek szivök fájdalmáról panaszkodtak, s azt mondták, hogy az ő szivök megreped, ha illy szépséget kell sokáig halottan nézniök. — Csináltattak tehát neki vert aranyból gyönyörű koporsót, betakarták biborba, patyolatba; fogtak egy jávor szarvast, a koporsót annak szarva közé tették, hogy igy a földbe ne rothadjon el a drága test. — A jávor szarvas csendesen hordta a drága koporsót, hogy valahogy szarva közül és hátáról le ne essék. Mikor Persia országban járt, a persa király huszonhárom éves fia épen vadászni ment egyes egyedül. — Meglátja a jávor szarvast és szarva közt a pompás arany koporsót; kivett a táskájából egy font czukrot, mind megétette a szarvassal, a koporsót levette róla. — Reszketve bontotta fel az arany koporsót a persa király fia. — Midőn kibontja a patyolatot, meglát egy halottat, millyen még neki a képzeletében sem volt soha, költögeti, csókolgatja, letérdepel melléje. — Kéri az istent támassza fel neki; de az mégis halva fekszik. — Elviszem, — mond végre zokogva — szobámba; ez régi halott, még sem szagos; halva is szebb ez, mint Persia leányai élve.
     Sötét estve ment haza a királyfi, s köpönyege alatt vitte az arany koporsót. Sokáig siratta halottját, s vacsorálni ment. — A király aggodalmasan nézett fia szeme közé, nem merte tőle kérdezni bajának okát. Éjjelre mindig elzárkozott, s miután halott kedvesét keservesen megsiratgatta, elaludt, éjjel ha fölébredett, ismét sirt.
     A királyfinak volt három leány testvére is. — Igen jó leányok voltak, nagyon szerették testvéröket. Leskődtek a kulcslyukon estvénként, de semmit nem láthattak, csak bátyjok zokogását hallották, és ez nekiek nagyon nehezen esett.
     A persa királynak a szomszéd ország királya hadat izent; — már az öreg király nagyon idős volt. — Fiát szólította fel, hogy menne el helyette, meggyőzni az ellenséget. Szivesen igérkezett a derék fiu, pedig lelkét nagy bánat gyötörte, hogy szép halottját itt kell hagynia; de tudván, hogy háború után azt ismét láthatja és sirathatja, két álló óraig szobájába zárkozva sirdogálván, s halottját végig hoszig csókolgatván, szobáját bezárta, a kulcsot tarsolyába tette, apjától elbucsúzott, s ment a háborúba. A jó királyleányok alig várhatták, hogy bátyjok kimenjen a határból seregével, minden kulcsot összeszedtek a vár lakatosánál, s addig addig próbálták testvérök szobáját nyitogatni, mig utoljára egygyel csakugyan kinyilt. Minden cselédet lehajtottak azon contignatiúról, mellyen a zárt szoba volt, s magok hárman abba bementek. Felkutattak mindent, kaszlit, almáriomot, még az ágyat is széjjelbontották! Mikor az ágydeszkát kiszedték, meglátják ragyogni az arany koporsót, hirtelen föltették azt az asztalra, megtalálták az alvó angyalt, s mind a hárman megcsókolták. De midőn látták, hogy nem lehet fölkelteni, mind a hárman keservesen siratták, dörgölték, balzsamot tartogattak orra alá; semmire se mehettek. Azután vizsgálgatták öltözetét, az különb volt az övéknél, gyürűit, melltűit kiszedegették, meg felöltöztették mint valami szép bábot, a legkisebbik fésüt és illatos hajkenőcsöt hozott, hogy haját rendbe szedje a kedves halottnak. A hajtűket kiszedték, rendbe rakták, hogy ismét visszaduggathassák oda, a hol voltak. Fürtökre szedték arany hajszálait, ’s úgy kezdék fésülgetni, s mindenik fürtöt egy egy hajtűvel ékesítettek fel; mikor a nyakcsigánál fésülték a halott haját, a fésü megakadt, nézik, mitől nem akar a selyemszálu arany fürt bomlani, hát egyik arany hajtű volt az akadály; azt nagy vigyázattal kiveszi a haj közül a legnagyobbik királyleány, — s ekkor a szépséges leánynak felnyilik a szeme, ajka elmosolyodik, s mint a ki régi álmából ébred föl, egy kicsit nyújtózva felül, s a koporsóból kiszáll. Nem ijedtek meg a leányok tőle, hisz a ki halottan olly szép, elevenen sokkal szebb. — Befutott a legkisebbik az öreg királyhoz, megmondta nekik, mit tettek, miért sirt az ő bátyjok, és hogy ők millyen szerencsések! Sirt örömében az öreg király; futott leánya után, s mikor a szépséges gyermeket meglátta, igy kiáltott neki: te lészesz fiam felesége, unokáim anyja! s ekkor az megölelte, megcsókolta, szobájába hivta leányaival együtt. Éneklő madarakat hozatott, hogy azok gyönyörködtessék kedves kis új leányát. Kérdezősködött az öreg király arról, mi módon jött ismeretségbe fiával, hol találkozott vele legelőször; de erről a szép kisasszony semmit nem tudott, hanem elbeszélte a mit tudott, hogy neki két ellensége van, kik őt előbb utóbb meg fogják ölni, el fogják veszteni, azt is megmondta, hogy ő tolvajok közt is élt, hogy azoknak kezébe őt egy vén boszorkány adta, ki őt halálig fogja üldözni.
     Az öreg király megbiztatta, hogy senkitől ne féljen, legyen nyugodt, ide sem anyja, sem a boszorkány be nem juthat; mert a persa bölcsek megtudják választani a rosz lelkeket a jóktól.
     A kis leány nyugodt volt, evett, ivott a király leányaival, a királyfiról kérdezősködött, kérdezte szép-e vagy rút, mert akár szép, akár rút, ha elvesz, én hozzá megyek. A kisasszonyok lehozták a királyfi lefestett képét, s azt a kis angyal annyira megszerette, hogy mindig kezébe hordozgatta, csókolgatta.
     Egy estve az a hir futotta el az országot, hogy az ifju király meggyőzte ellenségét, s jön sietve lakó városába. A hir igaz lett, már látszott a porfelleg, mellyet a katonák lovai vertek. A királykisasszonyok arra kérték szép új testvéröket, hogy menne el velök annak a szobának a szomszédjába leskelődni, mellyben az ő koporsója az ágy alatt van.
     Alig ugrott le a királyfi lováról, apjának még nem is köszönt, legelőbb is bezárt szobáját nyitotta ki, s elkezdett hangosan sirni. Kivette csendesen a koporsót az ágy alól, s vigyázva az ágyra emelte. — Sirva nyitotta fel a fedelet; de a koporsóban csak egy hajtűt talált; mint a szemevert, rohant ki szobából; koporsót, ajtót nyitva hagyott; kiáltozott: mi istentelen kéz rabolta el az ő angyalát?
     Mosolygva állott előtte az angyal, kiért ő annyit sirt, az ifjú csókot adott rá, a mennyi fért, bevitte mátkáját, kit neki az isten adott, atyjához, ott elbeszélte, hogy s mint találta a jávor szarvas hátán a szép halottat; a leány is elbeszélte egész életét, a leányok elmondták, megvallották, hogy ők bátyjok házát feltörték, s kedvesét miként hozták életre.
     Örömében részeg volt az öreg király, még az napon papot hívatott, s nagy lakodalmat tartott. — Boldogul élt a két ifjú, kiket isten szerkesztett együvé. — A tündér szépségü királyné megmondta férjének, hogy üldözik, s mig anyja él, ő addig nyugodt nem lehet.
     Ne félj semmit, szivem angyala, mondta az ifju király, itt sem emberi, sem ördögi erő nem árthat neked; isten pedig mindnyájunkkal szabad. — Ő téged, úgy látszik szeret, s a gonoszok ellen oltalmaz.
     Vallásos volt az ifju királyné, s hitte férje igaz szavait, mert ő is igy gondolkozott.
     Ez idő alatt szinte fél esztendő mult el. A világ szép asszonya boldog volt; tükrét a por is belepte; esze ágában sem volt, hogy leánya élne; de régi mulatságát ismételni kivánta, tükrét leporozta, s kebléhez szorítva kérdte tőle: van-e szebb élő teremtés nálam a föld hátán? — A tükör válaszolt: te is igen szép vagy, de leányod hetvenhét ezerszer szebb nálad.
     Ugy elájult a világ szép asszonya a tükör feleletére, hogy két óraig kellett vizzel locsolni, mig felébredett. — Betegen ment a boszorkányhoz, isten nevében kérte, mentse meg már valahára igazán őt azon átkozott leánytól: mert különben megöli magát. — A boszorkány biztatta, hogy a mi tőle tőlik, mindent megcselekszik.
     Nyolcz hónap alatt az ifjú királyfinak ismét háborúba kellett menni. Nehezen hagyta el kedves szép feleségét, mert az szép reménységben, ha ki kell mondani, várandós volt. A királynak menni kellett. — Elment, feleségét, ki igen sirt, vigasztalta, hogy nem sokára haza jön; de az igen keservesen sirt. — Meghagyta az ifjú király, hogy mihelyt felesége megszabadul terhétől, azt neki egy hűséges szolgája által levélben egyszeriben adják tudtára. — Elmenetele után kevés idővel két gyönyörű arany haju fiúval áldotta meg az isten az ifjú királynét. Nagy volt az öröm a háznál. Az öreg király ugrált, mint a gyermek; a kisasszonyok a gyermekeket biborba, selyembe takargatták, s mint csudás szépségeket mindennek mutogatták. Az öreg király megirta az örömöt, egy hűséges katonájának általadta, s megparancsolta neki, hogy semmi szin alatt sehová bemenni ne merjen. — A vén katona bajúszára fogadta, hogy mig az ifjú királyhoz nem ér, soha meg sem pihen. —
     Mig az angyalok örültek, az ördög fejét gonoszba törte, a vén borszorkány egy butykos pálinkát kötője alá rejt, siet azon utra, a hol a levélvivő katonának el kellett menni. Ő az útfélen egy kis sátort húzott szurkos lepedőkből, s pálinkáját maga eleibe téve várta a vendégeket. Sokáig várakozott, nem jött senki. Hirtelen egy nagy felleg kerekedik, a vén banya kezd örülni; alig indul meg szakadni a zápor, látja a boszorkány, hogy egy vén katona fut az eső elől. — A mint sátora előtt akar futni, rákiált a gonosz, hogy mig az eső eláll, üljön sátorába. A katona félve az ég dörgésétől, beült s gondolkozott, az asszony egy jó porcziót eleibe tett, a katona bekapta, — megint egyet, azt is leöntötte. A pálinkában álompor volt; a katona aludt mint egy bunda. — A vén asszony kikereste táskájából a levelet, s a vén király irását épenségesen utánozva, azt irta, hogy házukat nagy szomorúság érte, mert feleségének két kutyakölyke született; az irást lepecsételte, a katonát felköltötte, az futott, meg sem állott, mig a táborba nem ért.
     Az ifjú király nagyon megszomorodott apja levelére, de válaszában mégis megirta, hogy feleségének akármillyen gyermeke született, mig ő haza nem megy, addig azt ne bántsák, nézzék úgy mint az ő gyermekét. — A levélvivőre ráparancsolt, hogy sehová be ne térjen, siessen a válaszszal. — De az öreg katonának eszébe jutott a jó pálinka, betért biz ő, s jól ivott. — Álompor volt ismét az italban; a levélvivő ismét elaludt, mig az aludt, a boszorkány a levelet kilopta, s a fiatal király irását utánozva, az öreg királynak azt irta, hogy feleségét gyermekeivel együtt ölesse meg, mert ő az ollyan asszonyt, a kinek egyszerre két gyermeke születik, rosz személynek tartja. Csudálkozott fia levelén az öreg király, nem szólott senkinek, az öreg katonát éjszakának idején magához hivatta, menyét fekete kocsiba ültette, a kocsi bakjára a vén katona ült, kinek meg volt parancsolva, hogy az erdő közepén mind az asszonyt mind a két gyermeket üsse főbe. Megállott az erdő közepén a kocsi, sirva nyitotta ki a vén katona a kocsiajtót, botját az ülésből kihúzta, kérte az ifjú királynét szálljon le, az leszállott két gyermekét karján tartva. Háromszor is próbálta a katona a botot felemelni, de nem birta, annyira elgyengült a szomoruság miatt. A királyné kérte, hogy ne ölje meg. Elmegy ő az emberek szeme elől, hogy soha senki ne lássa.
     A vén katona elbocsátotta a szomorú asszonyt, ki két gyermekével egy fa odvába vonult. Az erdőben gyökerekkel és vad gyümölcsökkel élt.
     Haza menvén a katona, kérdezte az öreg király, megölte-e igazán az ifju királynét, mert nem szeretné fiát megszomorítni vele, ki holnap haza jő a háborúból. A katona esküvel állította, hogy megölte gyermekestül együtt, s testöket a vizbe hányta.
     Szomoruan érkezett haza az ifju király, félt látni szerencsétlen feleségét s undok képü gyermekeit. Az öreg király a levelet, mellyet fia neki irt, az asztalán felejtette, az ifju király fölvette és csudálkozva olvasta. — Ez — mondá — saját kezem irásának látszik, én ezt nem irtam, ezt valami ördög irhatta. Kiveszi zsebéből az atyja levelét, s átadja. — Az öreg király elrémül a borzasztó hazugságon, mit saját kezével irt valamellyik ördög. — Nem, édes fiam! mond sirva az öreg atyja, nem ezt irtam én neked; én azt irtam, hogy neked két arany haju fiad született.
     Én meg — mond az ifju király — azt válaszoltam, hogy akármillyen is feleségem magzata, addig azzal semmi ne történjék, mig én országunkba nem érkezem. — Hol van feleségem, hol vannak arany haju gyermekeim?
     Én, fiam, — mond az öreg király — a mint parancsoltad, úgy bántam velök, kivitettem az erdőbe, s megölettem, az udvari káplár testöket a vizre hányta. — A vén katona az ajtónyilásban hallgatta a sirva beszélő két király töprenkedését, hivatlanul a palotába ment, s azt mondta: nem vitt rá a lélek, uram király, hogy elveszessem az isten legszebb teremtését, elbocsátottam őt az erdőbe, és sirva elment; ha a vadak meg nem ették, még most is élnek.
     Nem is vacsorált az ifju király egy falatot sem, lovat nyergelt udvarostul. Három nap és három éjszakán át keresztül mind untalan járta az erdőt összevissza. Negyedik éjfélben egy faoduban gyermeksirást hallott, melly olly szépen csengett, mint a fülmile éneke. — Leugrott lováról az ifju király, megtalálta gyönyörű feleségét, kinek szépsége még nőttön nőtt, megtalálta gyermekeit, kik az anya két karján vigan enyelegtek. — Muzsikaszónál vitte haza feltalált házanépét, s egész országában örömünnepet hirdetett.
     Ismét említette a szép asszony, még pedig reszketve, hogy mig az ő anyja és a nőstény ördög él, addig ő nyugodtan nem élhet. — Mikor az ifju király rendeléseket tett hogy a vén banyát elfogassa, egy iszonyu tövissel benőtt csudát vezetett a vén katona egy hoszú pányván maga mellett, mellynek homloka közepén egy nagy szaru volt. Az ifju királyné ráismert a vén boszorkányra, ki az erdőben épen őtet kereste, hogy gyermekestül együtt megölje.
     Titkos szobába vezette az ifju királyné a vén boszorkányt, kikérdezte tőle: miért üldözte őt teljes világ életében? Azért — monda a vén banya, — mert nagy apádnak a leánya voltam én, anyádnak a testvére voltam én, de nagy anyád még szopós koromban a vizre vetett engemet, a viz mellett ment egy ördög, az nevelt fel engemet. — Anyádat azért hitegettem, hogy azt gondoltam, majd megbolondul bánatában, ha ő nála szebb teremtés van, de téged az isten őrzött, anyád meg nem bolondúlt mind addig, mig őt meg nem himlősítettem, orczája csupa gödör lett, a tükör mindig csúfolta őt, már most jár ország világ, a gyermekek hajigálják, ő pedig mindig utánad siránkozik. Az ifju királyné mindezt megmondta férjének; az a vén banya nyakára kötelet hurkoltatott, egy fára köttette, alá büdöskőből tüzet rakatott. Mikor a pára kiment a gonoszból, a két kezére és a két lábára egy egy lovat köttetett, s testét négy darabra szakasztatta, s elküldte a világ négy részére, hogy példáján a többi boszorkányok is tanuljanak.
     Az elrutult „világ szép asszonya“ oda is eljutott, hol a legszebb királyné lakott. — Leánya őt megsiratta, szép szobában tartotta, kis gyermekeit az üveg ajtón keresztül annak minden nap felmutatta. — Addig sirt és kinlódott a megbolondúlt asszony, hogy a palotaablakról egyszer lebukott, a nyaka kitört, és meghalt. — Az ifju király gyönyörű szép nejét úgy szerette, mint a galamb a párját; álmát is meghallgatta, helyét is megtörölte, a fuvó széltől is oltalmazta. — Az arany haju két kis fiuból hatalmas vitézek lettek. Az öreg királyt a két arany haju unoka vitte karjain a kriptába. — A sok nyomorúságot megpróbált ifju pár most is él, ha meg nem holt.