A pelikán madárról

A Wikiforrásból
← A király és inasaNépdalok és mondák (3. kötet)
szerző: Erdélyi János
A pelikán madárról
Az özvegy ember és árva lány →

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy öreg király. Ennek egyik szeme mindig sirt, a másik mindig nevetett. — Volt ennek három fia, közűlök a legkisebbik tizenkét, a legnagyobbik husz, a középső tizenhat éves volt. — E három fiu egy tavaszi reggelen összeült; beszélgettek sok holmiról; a nagyobbik szeretőjéről, a középső hátas lováról, a legkisebbik madarairól. Beszélgetésök komoly irányt kezde venni; okát ohajtották tudni: miért sir atyjoknak egyik szeme mindig, a másik miért nevet mindig? Elhatárzák tehát ezt tüstént megkérdezni.

Az atya reggelinél ült, szokása szerint villás reggelit falatozott. Legnagyobbik fia bekopogtatott, s reggeli köszöntés után atyja kezét megcsókolván, kérte király atyját, mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig, s a másik miért nevet? — Az atya haragosan tekinte kérdezkedő fiára, s inté, hogy tisztuljon szeme elől; a fiu megrémülve a váratlan atyai haragnak miatta, futásnak eredett, s midőn az ajtónyilásnál ment, csöndülést hallott sarka megett; atyja hajítá utána a kést és villát, mellyekkel reggelizett. Megvitte a megijedt fiu a szomoru választ testvéreinek.

,,Majd megkérdem én, ha senki nem is,” mondá a középső fiu, kit lovagias természeteért atyja leginkább szeretett. — A reggelizés még folyt. — Mint az első fiu ez is arra kéré atyját, mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig, a másik miért nevet? — Az atya ennek is késsel és villával válaszolt, mellyeknek egyike, a villa, saruja sarkába furódott. — Rémülve futa a kegyetlen válaszszal testvéreihez, kik ő benne leginkább biztanak.

„Már te ne is menj,” monda a két bátya a legkisebbiknek, — ,,ugy is haragszik rád király atyánk madarász természetedért.” — De a kis fiu csak elment, s reszkető, de bizalmas kérelemmel szólitá fel a reggeliét szinte bevégzett atyát: mondaná meg okát szemei sirásának és nevetésének. — Kés, villa röpült a kérdezősködő után; a kés hegye a kis fiu czombját megvérezte. De a kis fiu könyhullatás közt kihuzá a véres kést sódarából, megtörölgetve visszavivé atyjához s kérdését ismételte.

Az atya szeretettel simogatá meg kis fia haját és zsámolyszékre ültetve, megmondá néki a kérdezett titkot, illyeténképen: egyik szemem azért nevet, hogy ti mind hárman szép gyermekek vagytok, és ha én meghalok, mind a három országomnak egy egy derék királyt adhatok, a másik szemem meg azért sir, hogy volt nekem egy gyönyörü pelikán madaram, mellynek éneke olly igéző vala, hogy ki azt hallotta, tüstént tizenhét éves ifjuvá változott; azt a madarat két fekete ruhás ember tőlem ellopta; azért sír az én szemem, azért fáj az én lelkem.

A kis fiú kezet csókolt siró atyjának, és sietett a testvérekhez, kik őt gunymosolylyal várták: de ám nagyon megszégyenelték magukat, midőn a véres sódaru gyermek a kérdésre feleletet hozott.

Megvigasztaljuk, megifjitjuk király atyánkat, monda a három testvér egyszerre. Megkeressük pelikán madarát, ha csak e föld hátán, vagy a tenger fölött él; s e szavak után ugyancsak verték a készülőt.

A nagyobbik és középső testvér egyszerre atyjok istálójából a legszebb paripákat nyergelék föl; temérdek kincset rakván tarsolyukba, utnak indulának; a kisebbik gyalog marada, minthogy előle a neki is tetsző lovakat bátyjai elfoglalák. Midőn a falu végén mentek, eléjök álla egy igen öreg koldus, kérvén tőlök egy fillért, vagy egy harapás kenyeret; a két nagyobbik fiu elvágtatott a koldus mellett, gunyoló szavakat kiáltván utána; a kis fiu pedig, ki fél órával később érkezhetett, a kebelében vitt pogácsának felét adá a koldusnak.

,Ha te segitettél én rajtam, királyurfi, én is segitek te rajtad; tudom hová indultatok. Tudom, mit kerestek. Három ember életét kellene annak összeszedni, ki azt gyalog, vagy közönséges ló hátán utól akarná érni, és haza akarná hozni, tul van az operencziás tengeren az a templom, mellyben a ti pelikán madaratok énekel; sárkánytejet kellett szopni annak a hátas lónak, mellynek lába el nem kopik, mig oda elmehet, hová te szándékozol. Hanem jó tett helyébe jól várj! te engem felsegítettél, én is felsegítlek téged, legalább tanácsommal: koldustól ennyi is elég. E hidtól, hol állunk, öt mérföldnyire lakik egy vén boszorkány, van annak két lova, három nap nála egy esztendő, ha az esztendőt kiszolgálod, annyit ád, a mennyi pénzt kérhetsz, ha ki nem töltöd az esztendőt, fejedet vágja le. Még ollyan ember nem akadt, a ki nála az esztendőt elvégezhette volna, mert lovai a boszorkány két lánya, s midőn a kocsis elalszik, a két ló hol a fellegbe, hol a tengerbe, hol a föld alá buvik el, csak akkor kerül elő, mikor már a szolga feje a karóban áll, hanem te meg fogod őket őrizni. Vedd e sipot, nesze, ennek van három lyuka, ha az első lyukat kinyitod, eljön parancsolatodra a szunyogok királya, ha a másikat, akkor a halaké, ha a harmadikat, akkor az egerek királya. E sipot megőrizd. Ha esztendőd kitelik, ne kérj te pénzt, se ruhát, se marhát, se földet, mert mindennel fog kinálni a vén boszorkány, hanem a ganéjdombba van vájva egy félig rothadt csikó hét ölnyire, azt kérd; a tyúkólpadon egy nyereg és nyeregszerszám, azzal szerszámozd föl, mikor a csikót kivájod és felszerszámozod, nem fog birni menni, vedd fel a hátadra, vidd ki a falu végire, van ott egy hid, tedd az alá egy óraig a vizbe, azután mosogasd meg — többet nem mondok.

Már estve, tehénhajtás után, a vén boszorkánynál ült a fiu, az utczaajtó küszöbén. A boszorkány lovait hajtá haza a mezőrül, mellyek néha a földön ugráltak, néha a levegőben repültek, de a vén banya egy lába közé fogott, s megnyergelt, pemetén mindenütt nyomukban volt.

Jó estvét, édes öreg anyám! mond a fáradt fiu bizodalmasan.

Hozott a szerencse, édes fiam! válaszolá a boszorkány. Jól jártál, hogy anyádnak szólítottál, mert látod, ott a karóban kilenczven kilencz ember feje áll, tied lett volna a századik. Mi járatban vagy, édes fiam?

Szolgálatot keresnék, édes öreg anyám!

Szerencse hozott, édes fiam! nálam három nap az esztendő, két lovat kell azalatt megőrizned; fizetésed, a mit kivánsz, a mennyi kell, akármiből, ha a lovakat meg nem őrzöd, halál a fejeden.

Megsegít az isten!

Gyere be hát vacsorálni, mert hálóra ki kell a lovakat vinned a selyem rétre.

A királyfi bement. Vacsora után a boszorkány álomitalt tölte uj kocsicsa ivó csuprába. Esthajnalon a királyfi bement az istállóba s a lovakat megsimogatva, a koldustól adott, gatyamadzagból készitett, fékkel mind a kettőt felkantározta, s a szebbiknek hátára veté magát. Szép csendesen ment alatta a szokatlan kantárral nehézzé s jámborrá tett ló, min a boszorkány nagyon csudálkozott. — No még ez is tudhat kettőt! sohajta utána a vén banya s az ajtót magára csapta.

Alig érkezett a királyfi lovai hátán a selyem rétre, nehéz álom nyomta el fáradt testét, s egész éjszakán keresztül aludott. — A nap már jól fölkelt, mikor ő álmos szemét dörzsölve, kiáltozá lovait, de azok nem jövének. Szinte kétségbeesett, midőn zsebében kaparászva, meglelte a kis sipot, mellybe belé fujt, s felső lyukat nyitva hagyva, előhivá a szunyogok királyát.

Parancsolatodra állunk, mondá a nagy szunyog, szólj, beszélj, mi a levegőben van, én feltalálom.

Két lovat őriztem, nem találom; ha haza nem viszem, halál a fejemen.

A szunyogok a föld minden résziről előrepültek királyuk énekére, s fél óra mulva két grif madár szállott a fiu elé, mellyeknek ő kantárát fejökhöz csapá, s azonnal lóvá levének.

Vigan mene haza a kis kocsis.

Hát megőrizted, fiam? Reggelid készen van; edd meg, azután aludd ki magad, délben ismét enni fogsz, mára egyéb dolgod nincs. Ezt mondá a vén boszorkány, s a kenyérsütő lapáttal lovait hatalmasan megverte, és parázs tüzet adván azoknak enni, bement házába s egy szögletben délig gyöngyöt szemelgetett.

Estve ismét több álomport vegyitett a vén asszony kis kocsisa italába. A lovakat kivitte, és a hátasról még utközben lehanyatlott a királyfi, s másnap fél délig aludott. A lovakat felébredtekor sehol nem találta, sipjának második lyukát fölnyitván, abba belé fútt, s előjött a halak királya.

Parancsolatodra állunk, monda a nagy czethal, szólj, beszélj, mi a tenger felett és keblében van, én feltalálom.

Két lovat őriztem, sehol sem találom, ha haza nem viszem, halál a fejemen.

A halak a tengerekről és folyamokból előusztak királyuk jeladására, s egy óra mulva egy nagy csukát hajtottak a parthoz, mellyben két kis aranyhal volt; a csuka hasát a czethal egy kardhal által fölmetszette; a kis fiu az előtte uszkáló aranyhalaknak fejökhöz csapta kantárát s azokból lovak váltak.

A kis kocsis kenyérebédkor lovaival az udvaron termett. —

Menj be fiam, egyél, estvig semmi dolgod, mondá a boszorkány, s piszkafájával lovait verni ment, s zsarátnok abrakkal megvendégelve, házába kullogott, aranyokat olvasgatni. —

Még egy éjt kelle a királyfinak a lovak mellett eltölteni.

Estve a vén banya hatalmasan ráparancsolt lovaira, és megfenyegette őket, hogyha ugyancsak el nem rejtezkednek, borzasztóan fognak megbüntettetni. — A kis szolgát félálmossá itatta, párnát adott neki hármat, mellyek bagoly tollakkal valának megtöltve, hogy annál mélyebben alhassék, el is aludt, hogy dél költötte őt fel a selyem réten; de a kis sip szolgálatára állt; felnyitá annak alsó lyukát, beléfuvott és az egerek királya előtermett.

Parancsolatodra állunk, mond a bajuszos patkány, mi a föld felületén, vagy kérge alatt van, csak szólj, előhozzuk.

Két lovat őriztem, nem tudok nyomára akadni, ha haza nem viszem, halál a fejemen.

Az egerek minden falból és földüregből elő futottak királyuk czinczogására, s másfél óra alatt előhajtának két patkányt egy magtárból, mellyeknek fejéhez vágván kantárát a kis fiu, azonnal lovakká alakulának,

Megőrizted, édes fiam? Az esztendő kitelt, kérj a mit akarsz. Itt van három kulcs, egyikkel egy pincze nyilik, mellyben arany, ezüst kádakra van töltögetve; fizesd ki magadat a mint akarod; e másik kulcscsal ruhatár nyílik, válaszsz magadnak akár királyi akár tátos ruhákat, melly utóbbiak ollyanokká válnak, millyenekké akarod; e harmadik istállóm kulcsa, istállómban akár arany, akár ezüst szőrü paripák lesznek kedvesek neked, nekem mindegy, vigy közülük a hányat akarsz.

A királyfi megnézte a kincseket, ruhákat, lovakat, de nem választott közűlök, s a kulcsokat szomoruan visszaadta. Király atyámnak van lova, van ruhája, van aranya, ezekre nem szorultam.

Kérj hát a mit akarsz, kérd életemet, mert ki nálam esztendőt tölt, az megérdemli fizetését.

Nem kell nekem sem életed, sem halálod, édes öreg anyám. Ganéjdombod alá van ásva egy rosz csikó hét ölnyire; tyukólad padán van egy rosz nyereg elundokítva, azt add nekem, az kell nekem.

Te ördöggel czimborálsz, édes fiam! meglásd pokolba ne fuss.

Sokáig vonakodott, sok kifogásokat tett a boszorkány, végre elhozá az arany ásót, s kimérte a ganéjdombon a háromszöget, mellynek irányában lehete egyenesen feltalálni a büdös csikót. Hét nap és hót éjen keresztül ása a királyfi, midőn a nyolczadik éjt követő hajnalon ásója alatt megmozdult a föld, s a tátos csikó kidugta körmeit. A ronda port lekapará róla a királyfi, a tyukólból lehozott nyerget tárabára rákötözvén, boszorkány gazdasszonyától elbucsuzva, a lovat vállára vette a hidig. Mig a ló a vizben ázott, az öreg koldus a hid végén termett, a királyfitól darab kenyeret kapott.

Ha felülsz lovadra királyfi, mond a jó koldus, magadra vigyázz; az fellegeken, vizeken meghordoz; az tudja utját az országnak, mellyben a pelikán madár él, bocsásd arra, merre menni akar; rnajd ha az operencziás tengerhez elértek, ott hadd lovadat; háromszáz mérföldet gyalogolj. Utadban minden házhoz betérj, kérdezősködjél, száján az ember messzire elmehet, többet ér egy kérdezem száz keresemnél is. Az operencziás tenger partján van két fa, innen is egy, tul is egy; csak akkor mehetsz a tengeren által, ha a két fa csókolódzik. Az egy esztendőben csak kétszer történik, nyár utóján és tavasz kezdetén — többet nem mondok — Isten járjon veled!

Beszélgetés közben eltelt az óra. Hát, lássa meg a kereszturi ember! — a büdös csikóból ollyan három lábu arany szőrü paripa vállott, mint annak a rendi. Felveti magát az aranynyá vált nyeregbe a kis királyfi, szép csendeskén végig mennek a hidon. A hid végén megszólal a paripa: most látom meg, kis gazdám, mindjárt ha utazhalunk-e együtt, s a fellegbe ugrott; onnan a holdba, onnan a napba, onnan a fiastyukba, onnan ismét a hidra. Sok ezer esztendeje, de még illyen ember, mint te, nem ült a hátamon. — És ment heted hét ország ellen. Fél óra alatt bátyjait utolérte, kik már három éjen és napon keresztül vágtattak. Darabig együtt mentek. — De a legnagyobbik igy szólalt: öcséim! ha mi mind hárman együtt megyünk, ugy a pelikán madarat soha föl nem találjuk. Itt három ágra foszlik az országut, menjünk külön külön országokra. Jegyezzük meg itt ez oszlopot, és esztendő mulva itt várjuk egymást. Ha ebből az oszlopból vér fog csurogni, akkor az annak legyen jele, hogy a még távol levő testvér nyomoruságban vagy fogságban kinlódik, ha pedig téj foly, akkor jól van dolga.

A határozat és vélemény elfogadtatott, a két nagyobbik testvér jobb, a kicsi bal oldali utra indult.

De a két nagyobbiknak hamis volt a lelke, ők nem a pelikán madarat keresték, hanem gonosz úton jártak, kisasszonyokat ölelgettek, és csábitgattak; apjok ifjuságával keveset gondoltak s egy uton ellovagoltak.

A kis királyfi ment, és haladott mindennap ezer mérföldet. Végre elért az operencziás tengerig, a két fa a tenger partjain épen akkor csókolódzott. A királyfi lovának hasalóját megeresztette, s fölugrott az innenső fára, s felső összeérő galyain átfutott a tulsóra, s egy óra alatt a tulparton lett. Lovát térdig érő selyem fűben hagyá. Az utána nyerített, inté a sietésre.

A tenger tulpartján arany erdő volt. Kézbeli baltájával a fák oldalait megforgácsolta, hogy visszajövet el ne tévelyedjék. Az arany erdőn tul egy kis ház volt, mellyben egy száz esztendős asszonyt talált.

Jó napot, édes öreg anyám!

Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a madár se jár? Mi járatban vagy, édes fiam?

A pelikán madarat keresném, édes öreg anyám!

Biz én, fiam, nem tudom, hol van; hirét hallottam, menj, amaz ezüst erdőn keresztül, ott száz mérföldnyire lakik a nagyanyám, ha az nem tud, senki se tud róla. Ha visszajősz madaraddal, térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót adok. Élni igen jó!!

Az öreg asszony elküldé macskáját a királyurfival, s a macska az igaz ut szélén egyet nyávogva, haza ment. A vándor királyfi napok és hetek után kiért az ezüst erdőbül, s megtalálá a kunyhót, mellyben olly öreg asszony lakott, kinek orra a földet érte.

Jó estvét, öreg anyám!

Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a madár se jár? mi járatban vagy, édes fiam?

A pelikán madarat keresném, édes anyám, mellynek éneke ifjuvá teszi az öreget; apámtól lopták el a jézsoviták,

Bizon, fiam, én nem tudok róla semmit; hanem tul ama réz erdőn lakik ötven mérföldnyire édes anyám; ha ő nem tud, már ugy senki sem tud róla. Ha visszajősz madaraddal, térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót adok. Az élet még nekem is kedves.

Ismét utra kelt a királyfi egy rőt kakas kiséretében, melly midőn az igaz út végén egyet kukurikolt, haza röpült. —

Hetek, napok mulva a réz erdő szélén meglátá a királyfi a kis házat, mellyben olly öreg asszony ült, kinek szeme már mohos volt.

Jó napot, édes öreg anyám!

Hozott a szerencse, édes fiam! mi járatban vagy?

A pelikán madarat keresném.

Jó helyen jársz, édes fiam! Én ugyan soha nem láttam, mert mikor ide hozták, már nem birtam járni. Lépj ki a küszöbön; látsz egy rövid puskalövésnyire egy régi roskadozó templomot, abban van a pelikán madár. — A templom melletti szép házban lakik két vén jézsovita, a hozta a madarat idegen országról, — de a madár nekik énekelni nem akar. Menj el hozzájok, s mondd, hogy te megdaloltatod, meglehet, idegen országi embernek énekel.

De a királyfi nem mert a barátokhoz menni, csak arra várt, mikor harangoznak estvére, vagy reggelre, s belopózkodott a templomba; azonban hét napig hasztalan várt, a madár dalát nem hallhatta, mert nehéz álom nyomta el, pedig két nap óta a két barát tizenhét esztendős ifju lett. — Hogy mitől szólalt meg a madár harmad nap, senki nem tudá. Ekkor a királyfi a templom küszöbét átlépvén, orra vérét megindítá, s ezzel az álmot magától elhajtá. — A madár énekét hallá, és látá az ugráló barátokat, kik czukrot rakának a madár kalitkájába. — A királyfi szék alá rejtette magát. S midőn az estveli imáról nyugodalomra mentek mások, ő a madarat kalitkájából kiszabaditá, köpenye alá rejté, s mene az öreg asszonyhoz, s megifjitá. — Az öreg asszony örömében ugrált, a királyfinak aranyat, ezüstöt adott, mennyi kellett. — Elment néhány hét alatt az ezüst és arany erdő asszonyaihoz is, azokat is megifjitotta, kik őt királyi módon megajándékozták.

Mikor a tenger szélihez ért, a két fa ismét csókolódott, ő madarával azokon átfutott, s lova mellett állott, mellyet a jó fű annyira fölhizlalt, hogy a lekötő szinte hasába vágódott. Lovát is megifjitván, hátára ült, s igen kevés idő alatt az oszlop mellett állott, mellynél bátyjaitól elvált. De az oszlopból azon oldalon, mellyen bátyjai elmentek, vér csörgedezett. Szomoruságba merült érzékeny szive, hogy bátyjai veszély, vagy inség közt kinlódnak. Elindult tehát azoknak szerencsétlen utján. Alig ment pár mérföldnyit, egy csárdára talált. A csárda kertében dolgoztak bátyjai vasra verve, minthogy mindenöket, még lovaikat is eltékozolván, italért adósak maradtak. A csárdást megdorgálván, bátyjait a kis királyfi kiváltván, lovaikat megvevé. Utnak indult velök, elbeszélé, mennyi viszontagságot állott ki, mig a kedves pelikán madarat birtokába keritette.

A két idősb testvér atyjok városához három mérföldnyire, egy erdőszélben összebeszélt. A jó testvért hátulról megrohanták, lováról levetették, kezét lábát elvágták, madarátul megfosztották, és siettek haza, hogy a messziről hozott kedves madár által atyjok életét meghoszabbítsák.

A szegény kis királyfi, mind fájdalmai, mind félelme miatt igen sirt. Sirását meghallotta egy kondás, ki nyáját az erdőben legeltette, mellyben a hamis lelkü testvérek kis öccsöket megnyomoritották. Fölvette a pásztorember a kezetlen s lábatlan gyermeket, és kunyhójába vitte. Jó lész, mondá a kanász, kunyhót őrizni, ő is isten teremtése. — Estve elbeszélte a kis csonka fiu bátyjai kegyetlenségét; és a szegény kondás szive megesett a gyermek szerencsétlenségén. Midőn reggel a disznópásztor nyájához ment, szörnyü sikoltással hivá őt vissza a királyfi. Hát látja a kanász, hogy a föld alól valami emberkoponya buvik föl felé; hirtelen lecsapja baltájával annak koponyája tetejét; a többi rész ismét földbe búvott. Az ott maradt fejrészből a földre vér csepegett. A vérből és földből készült sárba valahogy bele ért a kanász elvágott ujja, és az nagy csudálkozására egészen kinőtt! Volt nagy öröme a durva pásztornak! Hozzá érintette a levágott láb tövét a sárhoz, és az egészen ujra nőtt; megkené a sárral a kéz helyét, az is egész lett. A fiu lábra állott, s pártfogóját mint bojtár szolgálá.

Mikor a király lakó városában megtudták, hogy a pelikán madarat haza hozták, a sok öreg ember összegyült. Sok ajándékot hoztak a királyfiaknak, s a városon végig huzták kocsiokat. Reggeli tiz óra után tömött vala a templom, bevitték a pelikán madarat régi helyére, megkezdek az orgonát, de a madár nem énekelt.

Széles országaiban kihirdeté a király, hogyha lenne ollyan ember, ki a pelikán madarat megszólaltatná, annak fele királyságát adná.

A hir a kondáshoz is eljutott. — Ez megmondá bojtárának a hirt. Vegyen kend engem, bátya, szür alá, monda a kis királyfi, mert ha bátyáim meglátnak, elveszítenek; menjünk el abba a városba, kend is elég öreg már, majd szól nekem a pelikán madár.

Az öreg kanász bojtárjával elindult, s a legnépesebb gyülésbe beizente, hogy ő bizik az istenben, hogy neki a madár fog énekelni.

Seregestül tódultak a pásztor ember elé, ki szüre alatt egy szép növésü ifjat rejtegetett. Bevezették őt a templomba, szürét bojtárjáról letakarta. — A madár meglátva szabadítóját, gyönyörűen kezde énekelni, és a nagy számú öreg nép mind tizenhét évessé változott.

A király megismeré fiát, elbeszélteté vele utazása történeteit. Midőn tagjainak elcsonkitására került beszéde, az egész nép zúgott, s elhatározták, hogy a két gyilkost felnégyeljék, lovak farkán a városon meghurczoltassák, s a vár szögletére kiakaszszák. A határozatot végre is hajtották. — Hiába kérte a jó szivű ifju szabadon bocsáttatásukat, azoknak meg kellett halni.

Az ifju királyfinak pedig atyja általadta fele királyságát. Az öreg kondást biborba, bársonyba öltöztette; most is élnek, ha meg nem haltak.