A király és inasa
| ← A három királyfi, a három sárkány és a vas orrú bába | Népdalok és mondák (3. kötet) szerző: Erdélyi János A király és inasa | A pelikán madárról → |
E világ legeslegszebb földén élt egy nagy király, ennek volt három leánya, a három leány közül mindenik szebb volt a másiknál, de a legkisebbik még is legszebb volt, mert legifjabb volt. Ezeknek a szép kisasszonyoknak az a rosz erkölcse volt, hogy topánka nékiek minden napra egy kellett; mert ők lábbeliöket hol? hol nem? elég a neki, hogy laskává tánczolták. Az öreg királynak nem tudott ez a dolog fejébe férni. Mit gondol, mit nem gondol? egyszer csak kihirdettetik az egész megteremtett országában, hogy a ki tudja az ő leányainak fortélyát és hamisságát, annak egy falut fog ajándékozni.
Meghallja ezt a király három hajduja, meg a kis inas, nekik se kell több! bemennek a királyhoz, s felvállalják, hogy ők tüskén bokron, égen földön felkeresik a helyet, hol a királykisasszonyok czipellője összeszakad.
Mihelyt besötétedett, lefeküdtek a király kisasszonyok, a házkulcsot ráfordították, és egyet se szóltak, mintha már ők ki tudja millyen nagyon aludnának. — Pedig dehogy aludtak! ugy égett azoknak a talpa, mintha veres szenet kapartak volna alájok. A legvénebb hajdu is fogja magát, oda fekszik az ajtó küszöbére kívül, a hol a kisasszonyok lefeküdtek. Tizenegy órára a vén hajdu becsülettel elaludt mint a tej, hortyogott mint a cseh duda. De bezzeg nem aludtak oda benn, erősen verték a készülőt, s mint a forgószél a nád tetején, általugráltak az öreg hajdu felett. — Másnap megint czipőket kellelt a leányoknak vásárolni. — A következő estvén más hajdu feküdt a küszöbre, ollyan, ki mint hireskedni szokott, már a keresztuton is ült Lucza éjszakáján, de éjfél előtt semmi készületi lármát nem hallván, letette a fejét a küszöbre, s szép csendesen elaludt, szintugy hortyogott. — A király kisasszonyok rajta átugráltak, más nap megint csupa rongygyá tették lábbeliöket.
Harmadik éjjelre a legokosabb hajdu következett a vártára, ki katona viselt ember volt, ki hét nap hét éjtszaka nem aludt, ha körülte bor volt — Nagy készületeket tett éjszakára; de a legidősebb kisasszony borospalaczjába mérget tett, s a hajdu már ozsonnakor ki volt terítve
Nagyon busult a király, hogy legkedvesebb hajduja meghalt. Semmi reménysége nem volt, hogy valaha leányainak álnokságát megtudhassa. — De előugrott a kis inas, ki eddig csizmatisztító volt, s azt mondta, hogyha ő meg nem tudja azt, hogy a kisasszonyok hol töltik el az éjszakákat, őtet akaszszák fel. A király hitte is, nem is, bánta is, nem is, a mit a kis inas beszélt, — hiszen, gondolta magában, a gyermek szája eljár, ha megtudja, megtudja, ha nem tudja, nem tudja; de biz azért szegényt fel nem akasztatom. Egy szó sem volt vacsora után a kisasszonyok szobájában, még a gyertyát is egy szálig eloltották, csak a legkisebbik tekintett ki az ajtónyiláson, ugy tíz óratájban, és hangosan kaczagva mondta nénjeinek, hogy most csak egy kis fiu fekszik a küszöbön, a kinek ő haját is meghuzta, még sem ébredett fel. Pedig egy cseppel se voltak ők ébrebben, mint a kis fiu; hortyogott ugyan annak az orra, de nem hortyogott füle, ugy hallott mindent, mint a macska.
A kisasszonyok nevetkérezve lépegettek át a kis inason s ugrálva futottak le az arany grádicson, de a fiu sem maradt tovább a küszöb mellett, — utánok iramlott a kisasszonyoknak, s egy kis távolságban mindenütt futott utánok. — Mikor vagy két fertály óraig futottak, beértek egy réz erdőbe; hát a czipőkopás, a beszéd — minden ugy hangzott az egész erdőben, mintha ezer harangot huztak volna öszve. — A boszorkánylelkü leányok közül a legvénebbik meghallotta, hogy az ő czipőik csoszogásán kivül valami vastagabb hangu döbögés is hallatszik az erdőben. A kis inas meghallotta a beszédet, s csizmáját egyszerre lerántotta, s mire a kisasszonyok hátra tekintettek, már ő egy vastag réz fa mellett huzta meg magát. A kisasszonyok abban nyugodtak meg, hogy az a hang az ő czipőjök kopása lehetett, mellyekre sár ragadott s az azokon a sebes futás alatt megszáradt. Minden gyanut kihajigáltak fejökből, s tovább haladtak. A kis fiu letört egy réz galyat s azt zsebébe rejtette.
Néhány percz alatt beértek az ezüst erdőbe. — Hát ott millyen csengés bongás volt, a szót se lehetett benne magyarázni. Gyönyörü egy erdő volt ez.
Mind a három ollyan széppé válott benne, mint millyen igazán volt. — A kisasszonyok csupa angyaloknak látszottak benne, pedig dehogy voltak angyalok. A kis inas azt gondolta, hogy a mennyországban jár. — Letört egy ezüst galyat, s kebelébe dugta; sietett a három jóféle után.
Mig a kis inas az erdőben bámulja a fákon termett ragyogó csillagokat, ezüst forrás vizét a fák alatt, s a sok fejér madár csudálatos nótáját, addig a kisasszonyok az arany erdőbe jutottak. Már ott a czigányleány is angyalnak látzsott. A varjukárogás is fülemileéneknek hallatszott. — Nem is lehet azt kimondani az embernek, a mit ott látott, meg a mit hallott. Nem hiában vágyakodtak oda a királykisasszonyok. Az erdő közepén állott egy arany orozlán. — Mikor a kisasszonyok a mellett elhaladtak, az igen nagyot ordított.— A volt ám egyszer a hang! — Ugy zengett arra az egész arany erdő, mintha az egész világ öszve akarna szakadni. A leányok ugráltak, mint a forgó szél, a kis inas ugy reszketett, mint a kocsonya: még is letört egy arany ágat, az is ollyat roppant, mint egy mennydörgés. Erre visszanéztek a kisasszonyok, de az inas az arany fa mellé huzódott.
Végre kiérlek az arany erdőből, az inas az apró arany bokrok közt botorkázott. Az erdő szélében volt egy kis pompás ház, abban minden csupa arany volt, még a sut is. A kisasszonyok az arany kanapékon heveredtek le, a kis inas a sutba bujt meg, a ház pagyimentoma, mellyben a kisasszonyok heverésztek, beretvával volt kirakva. Ott volt még ám a vendégeskedés! arany tálakból, arany késekkel és villákkal ettek, arany kacsákat, pulykákat és ökröket hordtak fel az arany zsinóros szolgák. Ettek, ittak a kisasszonyok, mint annak a rendi. A legkisebbik kisasszony mikor evett, s evés közben szeretőjével ölelkezett — mert tündérország királyának három fiával volt a három leány szerelemben — arany kését elejtette. A kis inas bolhává válott s a sutról lepattanva a kést felkapta, meg egy beretvát is kifeszített a pagyimentomból, s a két késsel ismét a sutra ugrott. Soká keresték a kést, mert azt a kisasszony hazulról hozta magával, de nem találván, többé nem keresték. — Étel után ezüst tálakból gyönyörüségesen megmosdottak, felöltözködtek. — A réz, ezüst és arany erdőből egy egy madár repült be az ablakon. Rákezdték azok az éneket. — Soha se hallott még emberi fül olly pompás muzsikálást, millyet az a három madár tett. — A három tündér királyfi módisan meghajtotta magát a három királykisasszony előtt, tánczra kerekedtek, s a borotvák élén ugy forogtak, mint a gondolat, nem csuda ha a topánka laskává szakadozott! —
Már a legnagyobbik leánynak egy gyönyörü arany haju kis fia is volt, kinek ajakára az égből csepegett tej, s attól nőtt ollyan gyönyörüre; a középső is jó reménységben volt; már kis tündérkéjének el volt készitve a bölcső hóból meg napsugárból, s ugy emlegették, hogy már két hét mulva az ő kisdedök is ugy fog mosolyogni, mint a hajnal hasadása. — A legkisebbik még épségben volt; — szeretője mindig térden beszélt vele, a kisasszony meg igen ártatlanul mosolygott szeme közé.
Mikor kitánczolták magukat, mindenik megcsókolta a szeretőjét, s holnap estvére ismét megigérték egymásnak, hogy ide öszve fognak jőni. — A legkisebbik király kisasszony sirt, mikor elhagyta a házat, meglehet, szeretőjét is siratta; de nagyobb nehézség is feküdt az ő szivén; az arany kés, mellyet ő is igen szerelett, atyja is. — Tudta, hogy azt tőle számon kéri.
Az inas látta, hogy már csakugyan haza felé indulnak, előre elfutott, és még jókor visszafeküdt a küszöbre, s erősen hortyogott. — A kisasszonyok mikor megérkeztek, sietve ugrálták át a küszöb-őrzőt, és suttogtak egymásnak: „Nézd csak, hogy alszik az álomzsák, s tudna minket meglesni!” —
Más nap nagy vendégség volt a király udvarában. A királykisasszonyok a legszebben felöltözködtek. A király nem tudott enni, ha csak nem arany nyelü késsel evett. Kérte kis leányát, adná által neki, mert ő szokta gondját viselni. De ez sirva mondta, az elveszett.
„Dehogy veszett, felséges király uram! — mondta a kis inas igen sebesen — de bizony nem veszett, itt van la!” — Oda adta a kést a királynak, még a mellett az arany galyat, az ezüst faágat, meg a réz erdő növését is megmutatta. A vendégek mind elbámultak, a király álmélkodott, a kisasszonyok egészen elpirosodtak, egyik se tudott egy szót is szólani. — Az inas mindent elbeszélett ugy a mint látta és hallotta a dolgokat. — Két leánya csintalanságán nagyon felboszankodott, s őket tündér mátkájokhoz vezette, s mind a kettőbül boszorkány lett. A kisebbik még ártatlan volt, megszólította az apja, akarna-e az inashoz, mint vőlegényéhez menni, ha kedve lenne hozzá és szeretné, akkor ő utána az igazgatná az országot.
Mikor a kis fiu a kis arany kést és beretvát megmutatta, melly beretvák miatt kopott el a kisasszonyok czipője, minden éjjelen, oda hagyta volt a kisasszonyokat, meg a vendégeket, mosdáshoz fogott, mosdó vizébe belé tette az arany, ezüst és réz ágakat, szépen felöltözött aranyos ruhába. A királykisasszouy se azt nem mondta hogy elmegy a kis inashoz, se azt hogy nem, csak arra kérte a királyt, hogy addig ne eröltesse a férjhez menésre őt, mig egy fertályig bezárt házban a kis inassal nem beszélget.
A kis inast már jó előre beküldték a király legszebb szobájába, ugyan oda vezették a kisasszonyt. De mint elfogódott a kisasszony szive, mikor látta, hogy az inas az ő tündérlegényénél is szebb. Képe ugy tündöklött a kis fiunak mint a nap, szeme ugy ragyogott mint esthajnalcsillag. Még az ajtóban megszaladt a királykisasszony s ugy rohant a kis inas karja közé, s azt kiáltotta: „te az enyim, én a tied; ásó, kapa választ el minket egymástól.” —
A vendégek még el se oszlottak, midőn a két gyönyörü teremtés egymást ölelve a vendégszobába futottak, s a frekvenczia szeme láttára egymás megcsókolták. — Az öreg király megáldotta őket, koronáját fejéről letette, s a kis inaséba helyezte. — Sokáig élt, boldogul uralkodott a szép uj király gyönyörü feleségével; most is él, ha meg nem holt. —