A mig élek, mindig bánom
A mig élek, mindig bánom, fájlalom tettemet,
Hogy illy könnyen feláldoztam te neked szívemet;
Szerencsétlen volt az óra,
Mellyben szivem csak egy szóra
Meghajlott, hanyatlott, hállóba akadott.
Oh melly sokan sajnálották, fájlalták dolgomat,
Irígyelvén bal szemekkel tekinték sorsomat,
Gondolván állandóságát,
Illy két szivnek barátságát
Igaznak, hasznosnak, változhatatlannak.
De ím megcsalt a reménység hirtelen, váratlan,
Midőn önként rabbá lettem, véletlen, szokatlan,
Csak most az egyszer próbáltam,
Mégis igy megcsalattattam.
Ki várta, gondolta, vajjon ki okozta?
Azért színes barátságoddal tőlem távozzál,
Szerelmemhez, hívségemhez már többé ne bizzál;
Mellyet úgy sem érdemlettél,
Ki csak jóval hitegettél,
Álnokúl, csalárdúl, rosz indulatodbul.
De reménylem, hogy hívségem még ollyanra talál,
Kivel nyájas, nyugodalmas barátságom fenn áll.
S igy nyughatatlan óráim,
Érted szenvedt változásim,
Elmulnak, változnak, jobbra is fordúlnak.