A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul/VI. Népképzeti elvek
| ← V. Magyar paraszti gyermeknevelés | A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul szerző: Berzsenyi Dániel VI. Népképzeti elvek | VII. Mesterségi és kereskedési hiányok → |
Hogy hazánk népeinek soknyelvűsége valamint a szükséges közlekedést népeink között, úgy az egész kultúra terjedését és azáltal nemcsak az egésznek, de leginkább számos idegennyelvű néptársainknak boldogságát nyilván gátolja, oly világos igazság, melyet csak oly tudatlan tagadhatna, ki sem a népélet létszereirül soha nem gondolkodott, sem a mi aljasodott népeinket nem ösmeri.
De ugyanazért szintoly világos igazság az is, hogy ha népeinket valami kultúra áldásaiban részeltetni akarjuk, első gondunknak kell lenni: minden idegennyelvű népeinket hazánk főnépével nyelvben és ruhában egyesíteni.
A csinos magyar nyelv és ruha már nagy idomítás, nagy kultúra lenne ezen szegény népeknek; amit magok is igen éreznek, mert örömest magyarokká lesznek, ha lehetnek. Nem szükség itt azon ellenvetésre ügyelnünk, hogy a német és tót nyelv a könyvekben szintoly csinos vagy csinosabb, mint a magyar; elég itt az, hogy ezen mi népeink nyelve csak romlott zagyvalék, a magyar népnyelv ellenben oly ép és csinos, valamint az írásnyelv; és egyébiránt is teljes oly lelkes tulajdonságokkal és közmondásokkal, melyekben nagy életbölcseség van szőve, mely minden bizonnyal a nép egész szellemét jóltévőleg intézi.
Így a ruhának is nagy béfolyása lévén az emberi érzelmekre, kérdést nem szenved, hogy minden nem magyar népeink a szép magyar népviselet által sokat nyernének. Mert bizony egészen másként érez az ember maga iránt, mikor magát csinos öltözékben csinos embernek látja, másként pedig, mikor a csúf gúnyában magát váznak látja és érzi; érzi pedig, mert úgy hiszem, lehetetlen az embert annyira elbutítani, hogy ezt ne látná s ne érezné; s ha érzi, várhatunk-é attul oly néperényeket, melyek egyenest az ön- és becsületérzés szüleményei?
Bámulva láttam, hogy a karpatusi tót még mast is az embernek kezét-lábát csókolja, s minden csekély ember előtt a földet nyalja; mely alacsonyságra korántsem vetemedne mihelyt magyarosodna; amit a magyarosabb tótokon nyilván láthatunk, valamint látjuk azt is, hogy ezek és a magyarok nem is engedik magokat annyira nyomni, mint amaz, mert természet szerint nem csekély nyomorúságnak oka az, mikor a szegény paraszt a maga uraival és bíráival még beszélni sem tud.
Ezen előszámlált igazságokat érzik az okos svábok; mert tapasztaljuk azt, hogy ha azok igen nagy tömegekben nem szállanak egy helyre, igen rövid idő alatt tiszta magyarokká változtatják magokat. De mivel az ily általváltozás nagy néptömegeknél önkint nem mehet, természet szerint csak úgy formálhatjuk különféle nyelvű népeinket magyarokká, ha azoknak minden népesb helyeken országos intézetek és segedelmek által oly néposkolákat rendelünk, melyekben azoknak mind a két nemen levő gyermekeik, csinos magyar öltözetben, a magyar nyelvre, a gazdasághoz szükséges tudományokra és mesterségekre mindaddig taníttatnak míg tökéletes magyarokká és hasznos polgárokká nem idomulnak, s ez lenne aztán Mohács gyógyszere.
Ami pedig magyar népünk hibáit illeti, bőven tapasztaljuk, hogy azoknak orvoslatára szokott törvényeink és rendtartásaink közel sem elegendők, sőt úgy látszik, azok mellett a néperkölcs naponkint romlik; s tapasztaljuk, hogy a szilaj magyart a tömlöc és kínzás nemhogy jobbítaná, hanem inkább rosszabbítja. Mert a tömlöcben száz meg száz gonoszokkal jövén ösmeretségbe és barátságba, még inkább ott avattatik egészen az úgynevezett zsivány-céhbe és diplomatikus emberek közé.[1] Mely szerint példa sincs arra, hogy az ily emberek megjobbulnának; azt ellenben csak Somogyban is több ízben láttuk hogy a több esztendőkig raboskodók, kiszabadulván a tömlöcbül, már a kaposvári határ körül elkezdtek lopni és rabolni. Hogy pedig a tömlöc és bot, holmi csekély különbséggel mindeniknél csak ily foganatú, igen jól tudják, kik ezen embereket közelebbrül ösmerik.
Ezért közóhajtás az már a nemzet józanabban gondolkodó részénél, hogy az éjszakamerikai statusok fenyítő rendszerét hazánk is minél előbb fogadná el. Mert ki nem látja azt, hogy a gonosztévőket így magok munkája által tartani, szorgalomra és rendes életre zoktatni, s utóbbi élelmökre valót vélek szereztetni egészen emberibb és célravivőbb fenyíték, mint azokat összefogdosni, összekínozni s úgy elereszteni, hogy még az úton kénytelenek legyenek lopni. És vajon mi lehetne reánk nézve hasznosabb, mint az ily jól elrendelt munkaházak által kézműveink szűkét némüleg pótolni? Az ily munkaházak szoktathatnák népünket különféle hasznos mesterségekre, melyekre az magát önkint soha nem adja, s melyek nélkül nemzeti gazdaságunk örökre igen hiányos leend.
De mivel a romlottság nálunk annyira elhatalmazott, hogy a zsiványokat nemcsak minden csárdán, tanyán és faluban terített asztal várja, de gyakran még az urak is kénytelenek azoknak adózni; s mivel ez attul van, hogy azokat senki bántani nem meri, tudván azt, hogy azok előbb- utóbb a tömlőcbül kiszabadulnak, s akkor bosszút állanak; tehát úgy látszik, hogy nékünk a munkaházakon kívül még oly rabgyarmatokra is volna szükségünk, melyekben a romlott emberek örökre deportáltatnának, mert míg azokat a néptül egészen külön nem választjuk, addig az erkölcs jobbulásárul gondoskodni sem lehet.
Egyébiránt pedig szükség volna minden büntető törvényeinket és polgári rendtartásainkat jobban a nép charakteréhez szabni, p. o. minden legkisebb lopást a legnagyobb keménységgel büntetni, a pásztorozást minden lehető módon fogyasztani, minden gyanús embert a pásztorságtul eltiltani, minden tolvaj és egyéb gonosztévő bémondójának és megfogójának nagy jutalmat adni, a népet célirányos kultúra által szelidíteni, a legényeket, mihelyt arra valók, megházasítani, az ifjúságot rontó asszonyokat és zsidókat[2] városokba szorítani, s valamint a faluk előljáróit, úgy egyéb tisztviselőket is minden rendtartási kötelességeik elmulasztásáért nemcsak szokásunk szerint megpirongatni, hanem komolyan és szigorúan megbüntetni. Mert bizony egyik legnagyobb veszélye az emberiségnek a hamis emberszeretet, mely midőn a gonoszoknak kedvez, a jókat bünteti.
- ↑ Így szokták nálunk tréfásan a tömlöcöt próbált zsiványokat, pásztorokat nevezni. B.D.
- ↑ Tisztelet, becsület a becsületes zsidóknak; de meg kell vallani, hogy a szegény falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat, a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem; mert így éppen alkalmat adunk nekik az orgazdaságra, s lehet félni hogy így azok naprul napra szorosabb szövetségbe keveredvén zsiványainkkal azokat még oly rablásra is vezetik, milyenrül azok gondolkodni sem tudtak volna, melyre pedig nálunk már vagynak is példák. B.D.
| ←V. Magyar paraszti gyermeknevelés | A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul VI. Népképzeti elvek | VII. Mesterségi és kereskedési hiányok→ |