A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul/V. Magyar paraszti gyermeknevelés
szerző: Berzsenyi Dániel
V. Magyar paraszti gyermeknevelés
Hogy a magyar parasztgyermek semmi oskolai nevelésben nem részesül, vagy ha részesül, csak olyanban részesül, melynek erkölcsi és gazdasági tekintetben vagy igen kevés, vagy semmi hasznát nem veszi, azt tudja mindenki; de hogy a magyar nép házi nevelése is több tekintetben nagyon hibás, illik azt is tudnunk.
A magyar mezei polgár, mihelyt fia a szűrt, tarisznyát és baltát elbírja, ökrésszé teszi azt. Az ökrészség pedig abban áll, hogy a gyermek az apja vagy gazdája ökreit éjjel-nappal szanaszét legelteti, s mikor csak szerét teheti, azokkal lopat, azaz mások rétjében és gabonájában ökreit jóltartja.
Ez első magva és oskolája a magyar tolvajságnak és rablásnak. Mert az ily ökrészgyermek mentül jobb lopató, annál derekabb pásztornak nézetik, s annál több szalonnát kap apjátul avagy gazdájátul, s ha néha a kártételért megpálcáltatik, akkor még nagyobb kedvezésekkel kérlelik azt.
Mely szerint az ily gyermek így kezdvén életét, a lopást, rablást nemcsak természetes keresetnek és mesterségnek, de egyszersmind derékségnek is nézi; s mivel ily ökrész avagy lovász (mert éppen így bánnak a lovakkal is) már gyermekkorában hozzászokik egész éjjelenként majd egyedül maga hegyen-völgyön csatangolni, majd több ökrészekkel és lovászokkal összeállva, együtt minden gonoszságot kigondolni, s lopott szalonnát, húst stb. sütni-főzni, majd a csőszökkel baltázni, azoktul az ökröket majd erővel visszavenni, s ha ez nem megy, különféle ravaszsággal visszalopni, majd pedig ilyenekért tömlöcöt és derest próbálgatni; látnivaló, hogy az ily ökrészet és lovászat minden tekintetben a legvakmerőbb tolvajság és zsiványság természetes magtára.
De van a dolognak más oldala is, az tudniillik, hogy az ily ökrészgyermek gyerkőce- s legénykorában az örökös tekergést és dologtalanságot megszokván, nemcsak soha jó gazda nem lesz, de sok egészen félreteszi a gazdaságot, s abból él, hogy marháit lopatva hizlalgatja, s azokon vásárokrul-vásárokra nyerekedik; mely szerint nemcsak másnak kárára él, de gyakran magát is egészen elrontja, holott ritkán nyerhet annyit, melybül illendően élhetne, de egyébiránt is tudjuk azt, mely következetű a dologtalan élet még a művelt embernél is, hát egy félvadnál?
Meggondolván tehát, hogy majd minden magyar parasztlegény mint ökrészlovász, életének nagy részében hever, pásztorkodik, s azonkívül még minden faluban mind az urak számos pásztorokat, a pásztorok meg számosabb bojtárokat tartanak; s meggondolván, hogy ezen pásztorok egyrészrül a magyar zsiványságnak központját, másrészrül pedig, mint legdelibb erdei gavallérok, a magyar legénységnek betyárpéldányait formálják: igen könnyű átallátni, hogy ennyi rossznak összefolyása a nevelésben és egész népéletben önkint szüli mindazon erkölcsi veszélyeket, melyeket hazánk legboldogabb tájékain s legjelesebb népén dúlni fájdalommal tapasztalunk.
Így továbbá tudván azt, hogy a henye élet legtöbb erkölcsi rossznak nemzője, nagy hibának kell látnunk a magyar parasztnevelésben azt is, hogy a gyermek semmi mesterségre nem taníttatik, úgyhogy ritkaság magyar polgárok között még csak olyanokat is látni, kik holmi durvább faragáshoz értenének; pedig nemcsak téli időben, hanem egyébkor is elég oly ideje van a parasztgazdának, melyben ahelyett, hogy mast henyél, vagy korhelykedik, holmi gazdasághoz szükséges mesterségeket űzhetne, ami által minden bizonnyal mind erkölcsi, mind gazdasági tekintetben magán igen nagyot segíthetne.
Az teszi a nagy különbséget a magyar és német polgár között, hogy majd minden német tud valami kis mesterséget, melyet a gazdaság mellett nagy haszonnal űz, s ha eladásra valót nem mindenki készít is, de a gazdasághoz megkívántató faragást, építést, mórozást stb. majd mindenik tudja.
Ez egyik főoka annak, hogy a sváb gyarmatok úgy meg tudnak nálunk gyarapodni, s oly házakat építenek, milyenrül a magyar álmadni sem mer; s innét van, hogy a magyar nemcsak sok pénzt kénytelen kiadni olyanokért, amiket maga is készíthetne, de néha hétszámra is megakad gazdasága, midőn holmije meg pusztul, melyet sem maga nem tud csinálni, sem pénzért nem kap, vagy ha mit kap, az is rossz és drága, mert ahol szűk a mesterember, ott a himpellér is kapós.
Ez teszi, hogy alig találkozik oly sváb, kinek minden szükséges gazdasági épületei bőven meg nem volnának; magyar ellenben alig találkozik olyan, kinek vagy marhája ne fáznék, vagy takarmánya ne áznék. Mert ha a sváb maga nem tud építeni, talál elég ahhoz értőket rokonai és szomszédai között, kik rajta örömest segítnek; a magyar ellenben nagy bajjal gyakran megszerzi az épületfát és azt utóbb ismét eltüzeli, mivel építő embert nem talál: ami természet szerint egyik főoka a magyar szegénységének, valamint gyakran rossz erkölcsének is, holott tudjuk azt, hogy a szegénység csak a gyávákat csüggeszti, a szilaj magyart ellenben hamar minden rosszra fakasztja.
De éppen ily tekintetben nem csekély következetű hiba a magyar nevelésben az is, hogy abban az asszonyi és férfimunkák annyira elválasztatnak, hogy valamint a férfi pirul és alacsonyságnak tartja asszonyi munkát tenni, úgy a fehérnép is illetlenségnek nézi a férfimunkába keveredni; mely dologválogatás számtalan esetekben nem csekély dologmulasztással és hátramaradással szokott járni, s azonkívül igen hajlandó vagyok hinni, hogy ennek béfolyása van a nép charakterébe is, oly béfolyás, mely egy hadra nevelt népnél hasznos lehet ugyan, de korántsem egy szorgalmas polgárnál.
Szép nemzeti bélyegre mutat az ugyan, hogy a magyar a gyengébb nemnek csak a könnyebb munkákat, a férfinak pedig csak az erőt kívánó dolgokat adja; s megvallom, valami barbariest látok abban, midőn a német hölgyével és leányával csépeltet, kaszáltat, szántat stb., noha másrészrül meg kell azt is vallanom, hogy a német szorgalom nagy részét éppen az teszi, hogy mind a két nem minden munkában egyenlően résztvesz, s míg a magyar teletszaka csak dohányzik és furulyál, addig a német az asszonyokkal együtt fon, köt, varr stb., ami igen is egészen más következetű, mint a furulyaszó.
Ilyforma hiba a magyar nevelésben az is, hogy a figyermek igen keményen neveltetik, úgyhogy míg a német a maga fiának naponkint háromszor meleg ételt és éjjelre meleg párnát ád, addig a magyar fi többnyire csak kenyeret és szalonnát eszik, nyáron az ég alatt és földön, télen pedig az istállóban hál, és csak akkor fekszik párnán, mikor megházasodik; amit pedig korántsem szegénységnek kell tulajdonítani, hanem csak valami régi szokásnak, mert tudjuk, hogy a magyarnak elég ennivalója van, párnája pedig semmi nemzetnek annyi nincs, mint a magyarnak.
Egyébiránt ezen szokásra szinte azt kell mondanom, amit az imént említettre mondék, azt tudniillik, hogy az ily kemény nevelés igen célirányos ugyan hadi emberre nézve, mert az így nevelt legény kétségkívül könnyebben kiállja a hadi élet terheit, mint a kényes nevelés által ellágyult; de mivel a kemény nevelés nemcsak keményíti, hanem egyszersmind vadítja is az embert, a szilajság pedig a föntebb kultúra és szorgalom céljaival igen ellenkező, tehát ezen célokra nézve csakugyan hibásnak kell mondanunk a kemény magyar nevelést.
Szembetűnő végre az is, hogy a magyar nép a religiójában fölötte hideg, elannyira, hogy a tótok és németek buzgóságát nemhogy követné, de azt még nyilván csúfolja. Mely hidegségnek okát pedig ismét a nevelésnek kell tulajdonítanunk; mert tudjuk azt, hogy a magyar éppen oly, vagy gyakran sokkal jobb templomi és oskolai nevelésben részesül, mint a buzgó tót és német népek.
Meggondolván pedig, hogy a népnél a religiónak az erkölcsre s az erkölcs által az egész népéletre mely végtelen béfolyása van, nem kétlem a magyarnak ezen tulajdonságát is fölötte ártalmasnak állítani; mert valamint a vakbuzgóság megzavarja a nép értelmét, úgy a religiótlanság is megrontja annak erkölcsét, s egyedül értelmének és erkölcsének tisztaságábul foly annak egész polgári tökélye és emberi boldogsága.
Így szinte szemügyre vévén a nemesi nevelést, mit látunk abban egyebet különféle céltalanságoknál? Ugyanis a nemes ifjú éppen azon korában, midőn annak a szülői figyelemre és fenyítékre legnagyobb szüksége volna, s midőn annak a mezei gazdaság komoly és nehéz mesterségére leginkább szoknia kellene, távul szülőitől romlottsággal teljes városokon betyárkodik, hol ahelyett, hogy az életre és gazdaságra szolgáló tudományokba vagy jobb erkölcsbe avattatnék, többnyire olyakat tanul melyek a terhes nevelés által kiürült atyai gazdaságot még inkább kiürítik.
Mert az ily ifjú a gazdasághoz semmit sem tudván, a városi mulatságokhoz ellenben nagyon is hozzászokván, azokat majd falurul-falura, majd erdőrül-erdőre hajhássza, majd pedig magát hivatalra adja, s mind így, mind amúgy az unalmas gazdaságot vagy egy korhely ispányra, vagy egy zsivány hajdúra bízza.
Az ilyen gazda aztán ha valami félcsuda által gyarapodni kezd is, csak akkor szokott az történni, amikor már az éledni kezdő gazdaságot újra elkezdi a nagy költséggel járó gyermeknevelés fojtogatni; ilyenkor pedig már elég boldog a gazda, ha falurul-falura, erdőrül-erdőre nem kell hitelezőket hajhásznia, holott elégszer tapasztaljuk azt, hogy az oly nemesek, kiknek több gyermeket kell városon taníttatni, többnyire tönkredűlnek.
Ily okok következete az, hogy nemzetünk ezen fontos osztályának gazdasága legrosszabb lábon áll, s leginkább esak ott láthatunk holmi rendesb gazdaságokat, hol a nagybirtok mind a gazdaság nagy tudományában jártas tiszteket, mind pedig a szilaj nép között a rend fönntartására elegendő hajdúkat tarthat. Mivel pedig a nemesség nagyobb része sem ezt nem teheti, sem maga a gazdaság tudományába avatva nincs; természet szerint annak a gazdasága még úgy sem áll, mint a gazdaságban nevelkedett paraszté.
| ←IV. Műveletlen nép | A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul V. Magyar paraszti gyermeknevelés | VI. Népképzeti elvek→ |