A madár elnyugszik
A madár elnyugszik zöld fának ágain,
Vad kecske aluszik kőszikla ormain,
De én nem alhatok, éjjel nem nyughatok,
Kedves galambomnak paplanos ágyain.
Hortyogat kedvére róka a lyukában,
Pihen az oroszlán setét barlangjában,
Kell nekem szenvednem, vég nélkül epednem,
Heves vármegyének mély árestomában.
Vigan ugrál bárány halmokon, völgyeken,
Csikó tölti kedvét a széles réteken.
Én pedig fejemet, elbágyult testemet,
Zokogva lehajtom e büdös helyeken.
Sokaknak még igen sokszor megvirrad még,
Sokakat megvidít kékellő magas ég,
Zöld Marczinak talán holnap már utolján,
Megvirrad utolszor; az nagy szörnyüség.
Feljön még az nap is arany sugárival,
A hold is feltetszik ezüst fáklyáival.
Nap nappal, hold éjjel nekem már nem jő fel;
El vagyok temetve örök éjszakával.
Isten hozzád világ, elhagylak tégedet,
Nem kedvelem többé gyönyörűségedet,
Az akasztófában, társaim sorában,
Fogom felejteni csalóka képedet.