A kis tátos

Népdalok és mondák (2. kötet)
szerző: Erdélyi János
A kis tátos

Volt egyszer egy szegény embernek tizenkét fia, s nem birván őket házánál eltartani, elküldé a nagy világba, magoknak szolgálat által élelmet keresni, s szerencsét próbálni. Tizenkét nap s éjszaka ment a testvér sereg hegyen, völgyön keresztül, mig végre egy gazdag király mind felfogadá őket lovászoknak, s évi fizetésül kinek kinek 300 forintot igért. Volt a király lovai között egy igen sovány nyomorék kis ló, ezt a tizenegy idősb testvér, mint legrutabbat; szüntelen ütötte s nyomorgatta, de annál jobb gondot viselt reá a legifjabb, ez még a kenyérhajakat s hulladékokat is mind összeszedegette beteges lovacskájának, miért testvéreitől gyakran kigúnyoltatott, végre pedig mint eszelős, egészen megvettetett. Békén tűrte ő megalázását, s a csúfolódásokat olly békén, mint kis lova a kinzásokat. Végére járván az év, az ifjak megkapák béröket, s jutalmul mindegyiknek szabad volt a király lovaiból egyet választani magának. Szebbnél szebb lovakat választott a tizenegy öregebb ifju, de a legkisebb csak a szegény nyomorgatott lovacskát kérte ki magának. Igyekeztek őt erről lebeszélni testvérei, de hiába, ő mást nem akart. A kis ló most megvallá a fiúnak hogy ő tátos, s hogy a mikor kivánja, ő a legszebb paripává változhatik s villámsebeséggel nyargalhat. Haza felé vette most utját a 12 testvér, büszkén ugráltak s vágtattak a délczeg mének a tizenegy idősb testvér alatt, mig a legifjabb kötőfékszárnál fogva huzá voná maga után a maga paripáját. Majd egy pocsolyához érve, bele sülyedt a nyomorék lovacska, s a már messze szaguldozó testvérek, boszonkodva tértek vissza öcscsöket kisegiteni a sárból. Egy darab idei haladás után ismét sárba sülyedt a legifjabb, s ismét szitkozódások közt vonák ki testvérei. Harmadszor pedig, mikor elsülyedt, többé nem is hallgattak kiáltásira testvérei. Hadd menni őket, mond ekkor a tátos, s kérdé: messze vannak-e már? messze, felel a fiu. Kis idő mulva ismét kérdé a tátos, hogy látni-e még őket? Mint repülő varjak, ugy feketednek a távolban, mond gazdája. Hát még látni-e? Szólt darab idő mulva a ló. Nem, lőn a felelet. Kiugrott most a tátos a sárból, s hátára vevén az ifjut, mint villám, repült tova, messze hagyván a többieket maga után. Haza érvén, ismét olly nyomorék lóvá változott a tátos, mint annak előtte volt, s a szemét dombra ment legelni, az ifju pedig titkon a kemencze megé vonta magát. Megérkezvén a többiek, előmutaták atyjuknak pénzüket s lovaikat, s öcscsök utáni kérdéseire azt felelék, hogy az eszelős, hogy egy csuf görcsös lovat választott magának jutalmul, ép ollyat, mint a szemét dombon legel, s azzal egy pocsolyába sülyedvén, tán már oda is halt. Nem igaz, kiált kemencze megől a legifjabb, s előjött mindnyájok bámulására. Néhány napi atyjoknál való mulatás után, ismét felkerekedtek az ifjak, s mentek feleséget keresni. Igy utaztak be már hét országot, hét falut, de sehol kedvekre való tizenkét lányt nem találtak; végre midőn már a nap alkonyodóban volt, egy vasorru bábát láttak tizenkét lovon szántani. Ez kérdé őket hogy mit keresnek, s megtudván utazások czélját, ajánlá nekik tizenkét leányait megnézni. Rá állottak az ifjak, s a bába tizenkét lovait haza kergetvén, házához vezeté az ifjakat, s bemutatá nekik leányait, kik az imént látott lovakból változtak immár leányokká. Este minden lányhoz egy ifjat fektetett; a legidősbhöz a legidősbet, és ugy sorba; a legifjabbhoz a legifjabb legkedvesebb aranyhaju leánya jutott. Ez megmondá az ifjunak, hogy anyja idősb tizenegy testvérét megakarja ölni; ezeket megmentendő, mihelyt elaludtak mindnyájan, felkelt a legifjabb, testvéreit mind a falhoz fektetvén, a leányokat helyökbe szélre, maga ismét elébbi helyére feküdvén. Kevés idő mulva felkelt a vasorru bába, s egy nagy karddal a tizenegy szélen fekvőnek fejét elvágta, s ismét aludni ment. Most megint a legifjabb fiu kelt fel, s felköltvén testvéreit, elmondá nekik, mint szabaditotta meg őket, és siettette az elutazásra. Elsiettek tehát azok, öcscsök pedig ott maradt viradtig. Viradatkor észrevévén, hogy a bába már kel, s az ágyakat vizsgálni készül, ő is felkelt s az aranyhaju kis 1eánynyal tátosára ült. A vasorru bába mihelyt észrevette megcsalatását, felkapta piszkafáját s tátossá változtatván azt, utánok szaguldott. Midőn már majd elérte őket, a kis tátos egy vakarót, egy kefét, és egy pokrócz darabot adott az ifjunak, hogy vesse háta megé elébb a vakarót, ha az nem használ, a kefét, legvégső bajban a pokróczot. Eldobatott a vakaró, s azonnal olly sűrű erdő támadt megettök, mint annak fogai; mig ezen magát keresztül törte a bába, messze haladt az üldözött pár; midőn már ismét közeledett hozzájok, eldobá az ifju a kefét, s mint annak szőre, olly sűrű erdő nőtt megettök. Nagy bajjal ezen is keresztül törte magát a bába, már ismét elfogással fenyegeté, ekkor eldobá az ifju a pokróczot, s olly sűrű erdő lett köztök és a bába közt, hogy az egészen egy fának látszott lenni. Ezen, minden igyekezete daczára sem birt a bába áthatni, galambbá változott tehát, hogy repüléssel segitsen magán, de a tátos észrevévén ezt, hirtelen keselyű ablakba reá csapott a galambra, s körmeivel tépé szét, s igy menté meg az ifjut s a szép aranyhaju lányt az utált vas orru bába dühétől. Mig az idősb tizenegy testvér tovább ment nőt keresni, a legifjabb nőül vevé a szép aranyhaju lánykát, s vigan, veszély nélkül él még most is, ha t. i. él.