A lap feldolgozottságának foka

A király és az ördög

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← A kezetlen lányNépdalok és mondák (3. kötet)
szerző: Erdélyi János
A király és az ördög
A három királyfi, a három sárkány és a vas orrú bába →

Abban az országban, hol az orozlánok meg a szakállas farkasok teremnek, volt egy király, kinek legfőbb kedve a vadászatban telt. — Volt kopója száz is, puskája egy egész házzal, vadászlegénye számtalan sok. Jó keze és szeme volt a királynak, a mellyik vad felé az ő keze állott, az nem ment tovább: elég a hozzá, hogy a király oda lőtt, a hova nézett; az a különös erkölcse volt a királynak, hogy csupán maga embereivel vadászni nem szeretett; azt szerette volna, hogy ha ő egy vadat elejt, azt az egész világ lássa, abból az egész világ jó embere egyék. No osztán, ha felesen talált vadat lőni, volt akkor estvére dolga a szakácsnak, volt dolga a pinczemesternek, kivilágos kiviradtig. Illyen volt a király, a ki ott uralkodott, hol orozlánok és szakállas farkasok teremnek.

Egyszer ez a király, — mint az ő természete hozta magával, — nagy vadászatra hivja meg a szomszéd országok királyait, meg azoknak a királyoknak fő embereit. Nyári időben hivta öszve őket épen kánikula kezdetén. — Már reggel jókor, mikor a selyem juhokat hajtották ki felé, ugyancsak vinczogtak a kopók, a jágerek ugyan csak köhögtek a kürt kisebbik végibe, a kürt ugyan csak visított, recsegett, szintúgy rengett belé a királyi udvar. Amúgy katonásan beszedték a villás reggelit, sastollas kalpagjokat fényes szijjal álluk alá köték, lóra kavarodtak, s egy kis idő alatt árkon bokron túl voltak.

Egy nagy erdőbe mentek most vadászni, mert egyebütt a hőség igen nagy volt. Szélt vett mindenik király a maga embereivel, s ejtették a vadat, mint az isten nyila. — Az erdő királya csak maga ment most, hogy megmutathassa király társainak, milly sok vadat tud ő egyedül is ellőni. — De ki tudja hogy esett? a mi királyunk elébe csak nem akad vad, a mi királyunk megy, fut az erdőben, mint az itélet, de vadat nem lát. — Egyszer széjjeltekint maga körül s észre veszi, hogy még az erdőnek ezen részén a nagy apja teremtése se járt. — Megy előre, nem isméri az utat. — Megy oldalvást, itt se tudja hol jár. — Megy jobbra, — észre veszi, hogy úgy van ő, mint Csankó Teleken; ha csak valaki haza nem viszi, ő haza nem talál. Kiáltott az istenhez, de minthogy ezt ez előtt nem tette (a király nem szeretett templomba járni, a papot is csak halottak napján szokta ebédre hivni), az isten nem ment segitségére; kiáltott az ördöghöz, az ott termett egyszeribe; hiszen az ördög hivatlan is ott terem akárhol, még a hol nem kéne is.

Ne is szólj, derék király, — mond a gonosz lélek — tudom mi járatban vagy; vadászni jöttél, egy vadat se lőttél, eltévedtél! — Igérd meg, hogy a rni házadban nincs, azt nekem adod. Lesz vad elég, haza is vezetlek. — Keveset kérsz, szegény lélek, azt mondá a király, vagyonomból is adok, a mi kell, csak vezess haza.

Egy kis idő mulva otthon lettek. — Vad volt elég, majd letört a ló alatta. Már a többi király szinte megunta várni a gazdát; de annál inkább megörültek, mikor haza jött. Vacsorához ültek, ettek, ittak. Az ördög nem evett egyebet, mint a mi a lábas meg a fazék oldalához ragadt, a bornak is csak az alját, a gazosát itta. — Éjféltájban egy öreg asszony bejött a vig királyok közé, s a mint csak tudta, olly nagyon elkiáltotta magát örömében, mert a királynak egy gyönyörüséges kis leánykája született. — Az ördög nagyot ugrott, összeverte csontbokáját örömében, a királyt megforgatta mint a forgószél, és fülibe ezt kiáltotta: ez nem volt ma házadban, tiz esztendő mulva érte jövök. — Az ördög megnyergelte az éjfélt és ment mint a villámlás.

A vendégek összenéztek. — A király elsápadt. — Más nap reggel felszámították a vadakat: a király maga két annyi vadat hozott, mint a többi mind, mégis szomorú volt. Vendégeit megajándékozta, katonáival mindeniket országa határaig elkisértette.

Mint a madár olly sebesen elröpült a tiz esztendő, az ördög pontosan eljött. — A király kerül, fordul, mit gondol, mit nem? Felöltözteti a kondás leányát annak rende szerint, mint a király leányokat szokták, azt a felesége ölibe teszi, beviszik ketten az ördögnek, keservesen megsiratják, s a fekete léleknek átadják.

Vigan ment az ördög e czifra teremtéssel. Mikor egy disznónyáj mellett mentek, a kis leány megszólal: no kis malaczkák! nem ver meg már többször értetek édes apám, megyek tőletek heted hét országig oda, hol az angyalok teremnek. — Az ördög csak hallgatja a kis leány beszédét. Utoljára észre vette, hogy őtet a király megcsalta. — Mérgesen röpült vele a király várába, s a szegény gyermeket ugy a kapufélfához csapta, hogy a legkisebbik csontja is ezer pozdorjára tört. — Rákiáltott a királyra az ördög olly hatalmasan, hogy az ablakkarika mind kihullott, a czement a falról táblánként szakadozott. — Tulajdon leányodat add nekem; mit az ordögnek igérsz, azt magadd, mert majd azt is elviszi, mit nem igértél. — A király megint előszedte minden eszét, s a selyem juhok pásztorának tiz esztendős leánykáját öltöztöztette fel királyi módon, és nagy jajgatás közt az ördögnek adta. Fedeles kocsit is adott az ördögnek a király, hogy leányát a nap el ne süsse, a szél meg ne fújja. Pedig de hogy azért adta a fedeles kocsit! nem azért, hanem hogy a kis leány széjjel ne tekintgessen, s magát el ne árulja. De midőn a selyem rét mellett ment a hintó, meghallotta a kis pásztorleányka a bárány bőgécselését, a hintó ajtaját kinyitotta, s a kis állatokhoz igy kiabált: no kis báránykák! nem ver már többször meg édes apám miattatok, nem futkározom többé a hőségben utánatok, mivel heted hét országig királyunk vitet oda, hol az angyalok teremnek. — Szörnyen megboszankodott az ördög, visszafordult a király palotája felé, mérgében ugy jött a láng a két orralyukán, mint a karom vastagsága... A kis leányt a fellegbe hajította. —

Meglátta a király a kocsit, reszketett, mint a nyárfalevél. Siránkozva öltöztetgeté kis leánykáját, s mikor az ördög a palotába toppant, már akkor vitte eleibe a gyönyörű gyermeket, millyet még anya nem szült. Az ördög haragosan dugta inge hasítékába a gyönyörű liliomot, és ment vele hegyen völgyön keresztül mint az égi háboru. Bevitte a kis reszkető Máriát sötét házába, mellyben büdöskővel világítottak, kitette egy bagolytollal megtöltött dunnára, eleibe egy fekete asztalt tett, s két véka kását három véka hamuval öszvekavarván, eleibe töltött. — No! eb a lelke kis pindrie! ha ezt két óra alatt ki nem tisztítod, kinos halállal öllek meg, — s ott hagyta, az ajtót rácsapta, szintugy rengett a ház belé.

A kis ártatlan Mária keservesen sirt, mert előre tudta, hogy illyen munkát két óra alatt el nem végezhet. — A mint ott sirdogál magában, belép hozzá nagy csendesen az ördög fia, egy szép kis fiu, kit Jánoskának neveztek. — Jánoskának megesett a szive a kis leányon, s megbiztatta, hogy ha nem sir, ő a munkát egyszeribe elvégezteti: ekkor zsebébe nyul, bemegy egy oldalházba, zsebéből kivesz egy sipot, abba belé fú. — A ház egyszerre teli lett ördögökkel, kiknek Jánoska megparancsolta, hogy mig ide oda tekintnek, a kása tiszta legyen. — Mig a kis Mária hármat pillantott, a kása nemcsak tiszta lett, hanem még úgy is ki lett fényesítve minden szem, hogy csupa gyémánt kalárisnak látszott. — Mig az apjok haza érkezett, addig Mária és Jánoska mulattak játszottak.

A haragos ördög meglátván a munkát, megrázta üstökét, szintugy hullott belőle a parázs tűz; a kis leánynak égi mannát adva, lefeküdt elaludt. Más napra két annyi kását és két annyi hamvat vegyített öszve a csunya ördög, szerette volna boszuját tölteni a kis leányon, kinek atyja őt kétszer úgy rászedte. — De a kása a Jánoska szolgáinak segedelmével ismét tiszta lett. — Az ördög haragjában szakállát rágta öszve, s köpködte a földre, hol minden szál szakáll egy egy taréjos kígyóvá válott. — A kis leány visított, visitására a kigyók mind elnyujtóztak, mert annál szebb hangot még soha sem hallottak, s a kis leány előtt, mint a csíkok ártatlanul ugrándoztak. — Az ördög szörnyen boszankodott, hogy ezt a kis tejfelhabot ő rajta kivül minden állat, még az ördög is, úgy szereti. — No eb a lelke kis tejfelhabja! — monda az ördög fogcsattogtatva, — ha a házam ablaka alá reggelre semmiből olly templomot nem építesz, mellynek mennyezete az ég legyen, papja az ur isten, kit apád nem igen szeret, akkor olly kinnal öllek meg, mellyet még pokolban senki nem szenvedett. — Borzasztóan megijedt a kis Mária; a vén ördög a parancsolat után dörgés között eltávozott. — De a jó Jánoska tüstént betoppant. Sipjába fuvott, szolgái előtermettek. A parancsolatot meghallgatták; de arra csak azt mondták, hogy semmiből az ördögök nem tudnak csinálni templomot, az éghez jutni ördögnek nem lehet. — Istent pappá tenni nincs hatalmukban, ugyanazért csak azt mondák ők, hogyha az öreg ördög kínzásait ki akarja kerültetni a szép angyallal, illanjanak el minél hamarább, mig el nem késnek. — Megfogadták a szolgalelkek tanácsát. — Jánoska sipját jó helyre elásta, hogy apja meg ne lelhesse, s az ördögöket utánok ne küldhesse. — Siettek a Mária apja országába. — Egyszer Mária érzi, hogy orczájának bal oldala nagyon ég; midőn Jánoskának erről panaszkodik, az hátra tekint, hát meglátja, hogy anyja egy pemetén ugyancsak lohol utánok. Jánoska feltalálta magát, s azt mondta Máriának, változzál te kölesfölddé, én meg őrző leszek melletted. — Mária egyszerre kölesfölddé változott, Jánoska meg egy csörgővel ugyancsak riasztotta róla a verebeket. A hirtelen oda érkezett öreg asszony kérdezte a csőszt, nem látott-e itt mostanában egy fiut és leányt szaladni? Sok biz itt a veréb, tekintetes asszony, nem tudom tőle megmenteni ezt a kis kölest, hess — hess!

Nem azt kérdem én, van-e veréb vagy nincs köleseden, hanem nem láttál-e itt egy fiut, meg egy leányt szaladni?

Már két kan verébnek el is törtem a szárnyát, felakasztottam, hadd ijeszsze a többit, — válaszolt a hamis fiu.

Ez siket is, bolond is, monda az ördögné, s visszatért pokolba. — A fiu és leány visszanyerék előbbi formájukat, s tovább siettek. —

Ismét égett a Mária bal orczája sokkal fájdalmasabban, mint az előbb. Nem is ok nélkül; mert midőn Jánoska visszatekintett, meglátja atyját, ki a déli szelet nyergelte meg, s azon vágtatott utánok. Utána irtóztató esős fellegek nyargaltak. Mária egyszerre ócska templommá változott, Jánoska pedig egy vén kalugyerré, kezében egy kapcsos bibliát tartott.

Nem láttál itt, te isten bolondja, egy kölyköt, meg egy kis pindri leányt futni? Ha láttál szólj, ha nem láttál, némulj meg! — igy ordított a vén ördög a bibliás papra.

Jöjj be, — mond az áhitatos pap — ez isten házába, ha jó lélek vagy, könyörögj, megsegít isten utazásodban, s megtalálod, a kikért fáradozol, tedd alamizsnádat e zacskóba, a tiszta kezek ajándékában gyönyörködik a mi jó istenünk. — Veszsz templomoddal, isteneddel, vén bolond, majd biz én vesztegetem bolondságra pénzemet. — Arra felelj, mit én kérdek, nem láttál itt egy fiut, meg egy leányt kutyagolni? Már ezt igen mérgesen mondta az öreg ördög. —

Térj istenhez vén átkozott! válaszolá a szent atya, — megtérni soha nem késő; de a javulást halogatni vétek. — Tedd le alamizsnádat, megtalálod, a mit keressz.

Az ördög orczája kicsattant mérgében, iszonyu buzogányát fölemeli, a pap fejének méri, s oda sujt, mint egy isten nyila; de a buzogány elsiklott a fő mellett, s az ördögnek ugy csapta meg a lába szárát, hogy az egész házanépével mai napig is sántítna, ha volna. — Sánta lábbal felugrott az ördög a szél hátára, s haza felé tartott.

Már nem messze volt a pár ifju az országtól, hol a Mária atyja királykodott; de hirtelen égni érzi Mária mind a két orczáját még pedig ugy, a mint soha nem égett. — Jánoska visszanéz, meglátja apját, anyját futni titánok két megnyergelt sárkányon, mellyek sebesebben futottak a szélnél. Mária egyszeribe ezüst tóvá, Jánoska ezüst kacsává változott. A két ördög mikor a tó mellé ért, tüstént munkához fogott. Megérzették, hogy a tó a leány, a kacsa pedig a fiu, mert ott, hol két ördög van együtt, titok nem lehet. A tavat merte az asszony, a kacsát kövekkel hajigálta a kan ördög; de a tó minden merítésére inkább áradott, a kacsa pedig a tó fenekére bukott le. A hajigálásban kifáradt az ördög, s intette feleségét: menne be vele a tóba, s kezeikkel fognák meg a gonosz kacsát, mert fiok kár volna a földnek. — Beúsztak az ördögök; de a tó mind inkább áradott; kiúszni próbáltak, de erejök elfogyott, s mind a ketten befultak. — Már most több ördög nincs.

A leány és fiu ennyi baj után a Máriáék palotájába jutott. — Mária elbeszélte mik történtek vele, mióta az ördög őt elragadta, Jánoskát mint védelmezőjét nagyon dicsérte.— Figyelmeztette atyját, hogy a ki az istent nem szereti, az elvész, nem méltó a boldogságra.

A király meghallgatta leánya intését. — A legközelebbi faluból hozatott magának egy papot, azzal legelőbb is az ördög fiát, meg a maga leányát esküdtette össze, kik együtt igen boldogok voltak. — A király felhagyott a vadak üldözésével, a szomszéd királyoknak megüzente, megirta, hogy ő boldog atya, országában, a szegény pártfogást és igazságot talált. — Egyszerre halt meg a király és felesége. Utána Jánoska és Mária lettek királyai az országnak, mellyben az orozlán és szakállas farkas terem.