A csuda-béka
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ennek három leánya volt; a legöregebbet igy szólitá meg egykor az apa: menj lányom, hozz nekem fris vizet a kútból.
A leány ment, de mikor a kúthoz ért, annak fenekéről egy nagy béka felkiáltott hozzá, hogy addig nem hagyja őt korsójába vizet meríteni, mig az ujján levő arany gyürűt le nem veti neki. — Majd bizony, hogy is ne! — felelt a leány — illy csúf állatnak adom én gyürűimet, — s visszatért, mint jött, üres korsókkal.
Most másik leányát küldé az apa, de ez szintugy járt, mint az első, mert a béka ennek sem adott vizet, minthogy arany gyürűjét le nem akará neki vetni a kútba.
Az apa jól kiszidá két idősb lányát, azután igy szólt a legifjabbhoz: menj te Örzsikém, te mindig helyre egy lány voltál, te tudom, fogsz tudni vizet meríteni, és nem hagyod atyádat szomjazni; menj, szégyenítsd meg nénéidet.
Örzsike felfogta a korsókat, s ment; ennek sem akart a béka vizet adni, ha csak gyürűjét le nem veti neki; de ez, minthogy apját nagyon szerette, beveté a kivánt arany gyürűt a kútba, s nagy örömére atyjának, teli korsókkal tért haza.
Estve, midőn már jól besötétedett, kimászott a kútból a béka s Örzsikééknél az ajtóban igy kezdett kiabálni: sógor uram, sógor uram! bizony ehetném én.
Boszankodva kiáltott az apa leányaihoz: adjatok csak annak a csúf békának valamit rágni egy cserépre.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, czin tányérban pecsenye kell nekem; mondá a béka.
Adjatok hát neki czin tányérba, mert megront bennünket; szólt ismét az atya. — A béka falatozott; jóllakván újra kezdett kurutyolni: sógor uram, sógor uram! bizony ihatnám én.
Adjatok neki egy cserépbe valami moslékot, — mond az apa.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, szép pohárban bor kell nekem.
Adjatok neki hát bort! kiált boszankodva az atya.
Felhörpentvén borát, ismét rá kezdte a béka: sógor uram, sógor uram! bizony alhatnám én.
Vessetek neki a kuczkóba valami rongyot, volt a felelet.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, selyem ágy kell nekem, kiabált a béka.
Ez is megadatott neki, de a mint lefeküdt, megint csak kiabálni kezdett: sógor uram, sógor uram! bizony lány kell nekem.
Menj lányom, feküdj hozzá, szólt az apa a legidősebbhez.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, másik kell nekem.
Az atya küldé a másodikat; de a béka ujra kiáltozott.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, Örzsike kell nekem.
Menj Örzsikém — mond kedvetlenül az atya — hogy meg ne rontson bennünket ez az átkozott szörnyeteg.
Örzsike tehát a békához ment feküdni, de az apa gondoskodásból egy mécsest égve hagyott a kemencze vállán. Látván ezt a béka; kimászott ágyából s eloltotta a mécsest. A gazda újra meggyújtá azt, s ujra eloltotta a béka is. Ugy szinte harmadszor is. Az apa látta, hogy a béka nem enged, kénytelen volt, bár aggódással telve, Örzsikéjét sötétben hagyni a csunya béka mellett.
Reggel a mint az apa s két idősb leánya felkeltek, szemöket és szájukat meresztették bámultokban, mert Örzsike mellett nem látták a békát, hanem a helyett egy szép barna magyar legényt arany zsinoros és gombos öltözetben, és arany sarkantyús csizmában.
A derék legény megkérte Örzsikét nőül, s megnyervén őt atyjától, siettek megülni a lakodalmat, nehogy az közel essék a keresztelőhöz.
A két néne irigy szemmel tekingetett Örzsikére, mert a nyalka magyar fattyú nekik is tetszett volna. Örzsike mindazonáltal boldog lett, olly boldog, hogy ki nem hiszi, szabad neki·róla saját szemeivel meggyőződni; ám keresse fel, ha még él, s ha feltalálhatja a nagy világban.