149. szonett
Te mondod-é, zsarnok, hogy nem szeretlek,
Ki magam ellen is pártod’ fogom?
Rád én ne gondolnék-e, én feledlek
Ki elfeledtem érted önmagam’?
Barátom-é ki tégedet gyülöl?
S a kit te megvetsz, kedves-é nekem?
Nem az; s ha ellenem gerjedsz te föl,
Heved’ nem-é bünbánva rettegem?
Mit tartok én olyan nagy érdememnek
Mi büszke volna nem szolgálni téged?
Hisz egy tekintetére is szemednek
Erényem kész imádni gyöngeséged’.
Gyülölj csak, édes, már mindent tudok,
Te jól látót szeretsz, s én vak vagyok.