111. szonett
111.
Vádold a sorsot, oh vádolhatod,
Ő a hibás ha életem hibás;
Mért hogy csak ily silány állást adott
Miben silány lesz erkölcs és szokás.
Ez volt mi engem megbélyegeze,
Meglátni lényemen foglalkozásom’;
Mutatja a szövetfestőt keze.
Oh szánj meg, és kivánd megújulásom’!
Mig én türő betegként, bármi fűnek
Gyógynedveit bevenni kész vagyok,
A keserűt se tartom keserűnek,
Se kínt nehéznek hogyha gyógyulok.
Szánk, drága lélek, s higy e vallomásnak,
Részvéted is elég már gyógyulásnak.