112. szonett
Te szánj s szeress, ugy én nem érezem
A köz tömeg sértő gyalázatát;
Dicsér-e vagy se, más, föl sem veszem,
Csak lásd a jót te s mentsd te a hibát.
Te vagy nekem világom mely itél,
Milyen vagyok tőled kell hallanom,
Másnak nem élek, nékem más nem él
Ki meghajlítsa ércz akaratom’.
Mélységes örvény, melybe bévetettem
A más itéletével gondolást,
Dicsérje bár avagy roszalja tettem’,
Nem érdekel; s mi ment ezért ki? Lásd:
Egész valóm ugy el van telve véled
Hogy kivüled nincs semmi másban élet.