110. szonett
Megvallom, ah, csapongtam erre, arra,
Hibám egész világ szemébe tünt,
Magam’ csalám, drágát olcsóra tartva,
Új szeszélylyel tetéztem régi bünt;
Megvallom, az igazság szent arczába
Ferdén tekinték… De az égre, fenn,
Vérem megifjult esztelen harczába’,
S téged legjobbnak ismert meg szivem.
Most vége; csak mi örök, az maradt meg,
Szeszélyre többé nem hajt léha vágy,
Kitenni téged újabb kísérletnek,
Ki istenem vagy, kit e sziv imád.
Fogadj megint, a legszentebbet adva
Az ég után, kebledre, hű karodba!