Öt hét léghajón/VI. fejezet
| ← ÖTÖDIK FEJEZET | Öt hét léghajón szerző: Jules Verne Hatodik fejezet | HETEDIK FEJEZET → |
Egy hallatlan kitűnő szolga. - Meglátja Jupiter holdjait. - Dick és Joe vitában. - Kétely és hit. - A mázsálás. - Joe, mint Wellington. - Joe kap egy koronát.
Doktor Fergusonnak volt egy szolgája; a Joe név hallatára azonnal talpon volt; kitűnő természet; teljesen bízott urában és testestől-lelkestől annak szentelte magát; parancsát, alig volt az kimondva, értelmesen teljesíté; soha nem duzzogó, de örökké jókedvű; nálánál jobbat gondolni sem lehetett. Fergusson apróbb dolgai elintézésében egészen reá hagyhatta magát és nem csalódott. Ritka, becsületes Joe volt! Aki ebédet készített urának, ízlése egészen az uráé; berakta a bőröndöt, sem inget, sem harisnyát ki nem felejtett; urának kulcsai és titkai mind nála voltak, de vissza nem élt velök soha!
De milyen nagy ember volt a doktor derék Joénk szemében és mennyire megbízott ura szavában. Ha Fergusson szólt, nem lehetett több szava senkinek. Amit gondolt, az mind helyes, amit mondott, az mind okos, amire vállalkozott, az mind lehetséges, amit parancsolt, az mind kivihető, amit véghez vitt, az mind csodálatos volt.
Darabokra vághattad Joét, - igaz, hogy nem egy könnyen - de ura felől táplált nézeteit meg nem ingathatta soha senki.
Akkor is, midőn a doktor kimondta, hogy Afrikát a levegőben utazza keresztül, ez Joe előtt elvégzett dolog volt, akadály többé nem létezett; azon pillanatban, midőn Fergusson kimondá, hogy neki indul, már vissza is érkezett - hű szolgájával, mert a nélkül, hogy szóltak volna róla, minden kétségen felül állt, hogy ő el fogja urát kísérni.
De különben is rátermett, hogy értelme és csodálatraméltó ügyessége által urának a legnagyobb szolgálatokat tegye. Ha a majmok részére az állatkertben - akik pedig ugyancsak hajlékonyak - tornatanárra lett volna szükség, bizonyára Joe lett volna annak embere; mert ugrani, mászni, repülni, ezer csodás góklerságot produkálni, neki játék volt.
Ha Fergusson a fej, Kennedy a kar, akkor Joe a kéz volt. Ő már több utazáson kísérte urát és a maga módja szerint tőle sokat eltanult; de főérdeme könnyed életbölcsességében és kedves optimismusában érte el tetőpontját; mindent könnyűnek, észszerűnek, természetesnek találni vérében volt, ennélfogva soha szükségét nem érezte, hogy panaszkodjék vagy szitkozódjék.
Többi jó tulajdonai között csodálatos jó látással is bírt; szabad szemmel meglátta, mint egykor Möstlin, Keppler tanítványa, Jupiter holdjait és megolvasta a Plejádok csillagos csoportjában a tizennégy csillagot, melyek között pedig az utolsók csak kilencedrangúak. De azért erre nem volt kevély, ellenkezőleg, már messziről köszönt és alkalom adtán nagyon jól tudta hasznát venni szemeinek.
Ezen határtalan bizalom mellett, melyet Joe ura iránt tanusított, nincs mit csodálni, hogy Kennedy és a derék szolga örökös vitában voltak egymással, természetesen a kellő tisztelet korlátai között. Az egyik kételkedett, a másik vakon hitt; az egyik az előrelátó okosságot, a másik a feltétlen bizalmat képviselte; a doktor a kétség és bizalom között a középen tartott, amivel azt akarjuk mondani, hogy se az egyik, se a másik által magát nem befolyásoltatta.
- Hm, Kennedy úr, - kezdé Joe.
- No mi újság? fiam!
- Most már nem tart soká; nekem úgy látszik, nemsokára indulunk a hold felé.
- Azt akarod tán mondani, a Holdországba, no az nincs éppen oly messzire, de légy nyugodt, veszélyesnek az is elég veszélyes.
- Veszélyes! olyan ember mellett, mint doktor Fergusson!
- No, nem akarlak megfosztani ábrándjaidtól, kedves Joe; de amibe ő fogni készül, az tiszta őrültség; különben nem is fog a sor rákerülni.
- Nem fog-e? Hát nem látta a léggömböt; mely ott készül Mitchell úr műhelyében Borough-ban?[1]
- Lesz eszem, hogy megnézzem!
- Pedig ott látna valami szépet, Uram! Az a szép gerendázat! az a szép alak! az a gyönyörű csónak! Hej, be jó dolgunk is lesz benne!
- Hát csakugyan komolyan gondolsz arra, hogy te elkíséred uradat?
- De el ám! - felelé Joel határozottan - elkísérem én, ahová akarja! Csak az kéne még, hogy magára hagyjam, mikor már eddig bebarangoltuk együtt a világot. Ki támogatná őt, ha elfáradt; ki nyújtaná felé karját, ha egy mélységen kell átugorni, ki gondozná, ha megbetegszik? Nem, Dick úr! Joe mindig a helyén lesz a doktor oldalán, vagy mit is mondok, a doktor körül.
- Derék fickó vagy!
- De hát hisz ön is velünk jön - tevé hozzá Joe.
- Kétségkívül, - mondá Kennedy - azaz, hogy el foglak kísérni, hogy az utolsó pillanatig akadályozzam, nehogy Sámuel elkövesse ezt az ostobaságot. Elmegyek én egész Zanzibárig, hogy még ott is szabadító baráti jobbommal mentsem őt meg ezen esztelen vállalat kivitelétől.
- Tisztelet, becsület, Kennedy úr, de abból semmi sem lesz. Az én uram nem képzelgő; sokáig meggondolja, amibe belefog, de ha egyszer elhatározta magát: az ördög sem téríti el szándékától.
- Majd meglátjuk!
- Ne ringassa magát ezen reményben. Különben felette fontos, hogy ön is jöjjön. Egy ily vadásznak, mint ön, Afrika kitűnő vidék. Nem fogja megbánni, hogy velünk jött.
- Nem is fogom megbánni, főkép, ha ez a vasfejű megadja magát és itthon marad.
- Igaz! - mondá Joe - tudja-e, hogy ma lesz a mázsálás?
- Micsoda? a mázsálás?
- Igen ám; az uram, ön és én mind a hárman meg leszünk mázsálva.
- Mint a jockey-k?
- Mint a jockey-k. De azért ne féljen, nem fogják soványítani, ha nehéz találna lenni. Elfogadják úgy, amint van.
- No, én nem engedem magamat megmázsálni - mondá a skót határozottan.
- De Kennedy úr, nekem úgy látszik, hogy erre szükség van az ő gépéhez.
- Ám lássa, mire megy a gépével a nélkül is.
- De hát ha azután pontos mérések híján nem fogunk tudni felrepülni?
- Egyéb bajunk ne legyen!
- Pedig legyen rá készen, Kennedy úr, mert az uram mindjárt jön érettünk.
- No hát én nem megyek.
- Csak nem teszi azt neki?
- De megteszem!
- Jó, jó, - mondá Joe nevetve - ön csak így beszél, mert még nincsen itt, de ha itt lesz és azt mondja szemtől-szembe: «Dick! (megkövetem szépen) Dick, nekem szükségem van rá, hogy pontosan megtudjam, milyen nehéz vagy», fogadok rá, el fog menni.
- Nem megyek én.
E pillanatban belépett a doktor dolgozószobájába, hol ezen beszélgetés folyt, ránézett jól Kennedyre, aki erre nem valami nagyon jól érezte magát.
- Dick, - mondá a doktor - jertek Joeval együtt, szükségem van rá megtudni, mennyit nyomtok ti ketten?
- De kérlek...
- Megtarthatod a kalapodat is a fejeden. Gyere!
És Kennedy ment.
Elmentek mind a hárman Mitchell úr műhelyébe, hol egy tizedes-mérleg már készen várta. Bizonyára arról volt szó, hogy a doktornak szükséges volt megtudni társai súlyát, hogy léghajójának egyensúlyát megállapíthassa. Fellépteté Dicket a mérleg hídjára, ki nem ellenkezett, magában mormogva:
- No, jól van jól, ebből még semmi sem következik.
- Százötvenhárom font - mondá a doktor, bejegyezvén e számot jegyzőkönyvébe.
- Tán nagyon nehéz vagyok?
- Dehogy, Kennedy úr, - mondá Joe - én vagyok könnyű, és így kiegészítjük egymást.
E szavak után Joe ugrott fel nagy lelkesedéssel a vadász helyére, majd felfordította a mérleget a nagy igyekezet miatt, és úgy állt oda, mint Wellington szobra a Hyde Park bejáratánál és jól festett címer nélkül is.
- Százhúsz font - jegyzé be a doktor.
- Lám, lám! - mondá Joe elégülten mosolyogva.
Miért mosolygott? Sohase tudta volna okát adni.
- Most én jövök - mondá Fergusson. És beírt a maga számlájára százharmincöt fontot.
- Mi hárman, - mondá - alig nyomunk többet négyszáz fontnál.
- De uram, - mondá Joe - ha szükséges, én még le tudnék soványodni húsz fonttal, ha nem eszem annyit.
- Nem szükséges fiam, - felelé a doktor - egyél csak amennyi beléd fér; itt egy korona, mulass rajta!
- ↑ London egy külvárosa délre