A lap feldolgozottságának foka

Önéletrajz (Arany János)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Önéletrajz
szerző: Arany János
Nagykőrös, 1855. június 7.[1]
Nagy-Kőrös, június 7. 1855.

Ideje volna beváltanom igéretemet s megküldeni az autobiografiát, mely iránt felszólítottál. Megvallom, hozzá is fogtam, nagy tudós képpel, amúgy a harmadik személyben beszélgetvén magamról, mint afféle elhunyt czelebritásról, de megijedtem tőle, halva képzelvén magamat. Most tehát röviden, a tények elsorolására fogok szorítkozni, állítsd belőle össze, a mit tudsz. Toldi-nak sem küldünk mást, használhatja a tiedet, ha kell neki.

Születtem Nagy-Szalontán Biharban 1817-ben. A napra nézve nem vagyok egészen tisztában. Szüleimtől mindig azt hallám, hogy azon vasárnap volt az, mely GERGELY és JÓZSEF nap, tehát márczius 12–19 közt esik; ezért előbb JÓZSEF-nek is akartak keresztelni. Hogy jutottam a JÁNOS szép névhez mégis, nem tudom. Ki lehetne számítani, hányadikra esett 1817-ben azon vasárnap, de később keresztelő-levelem az anyakönyvből kivonatván, megütközve láttam, hogy márczius 8-án már meg is kereszteltettem s így szüleim tévedhettek; tekintve a szokást, hogy nálunk nyolczad napra keresztelnek a születés után, s nálam sem volt ez alól kivétel, márczius l-re gondolom a napot megállapíthatni.[2]

Egyébiránt apám kevés földdel s egy kis házzal biró földmíves volt. (Apám György, anyám Megyeri Sára.) Szüleim már mindketten öregek, mikor születtem, s én egyetlen fiok, a mennyiben legidősb leányuk már régóta férjnél vala, (nálam annyival korosabb, hogy első gyermeke velem egykorú) a többi számos testvéreim pedig, kik közül én egyet sem ismerék, előttem mind elhaltak. így hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza; szerettek is az öregség minden vonzalmával, mindig körükben tartottak és rendkívül vallásosak lévén, e hajlam rám is korán elragadt: az ének és szentírás vonzóbb helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek, s a kis bogárhátú viskó szentegyház vala, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott, nem lévén cseléd vagy más lakó, mint öreg szüleim és én. Azt hiszem, hogy a kora komolyság ettől van kedélyemben. Testvéreim nem voltak, más gyermekekkel ritkábban volt alkalmam játszani,[3] természetes, hogy a lélek komolyabb irányt vőn. E mellett tanulékonyságom a szalontai „nagy” világban némileg szokatlan jelenség gyanánt tűnt fel. A zsoltárokat, a biblia vonzóbb részeit, emlékezetemet meghaladó idő előtt, hallásból már elsajátítottam. Alig három-négy éves koromban apám, ki értelmes, irástudó paraszt-ember volt, hamuba írt betűkön megtanított olvasni, úgy, hogy mire iskolába adtak, hová mód nélkül vágytam s a mi nem erős testalkatom s a szülök féltékenysége miatt csak hatodik esztendős koromban történt, már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is bírtam, természetesen oly könyvekben, melyek kezem ügyébe kerültek, s melyekhez inkább vonzódtam: mint bibliai történetek, énekek, s ponyvairodalom termékei.

A tanító megpróbálván, rögtön, a mint felvettek, elsőnek tett osztályában s e helyet folyvást megtartottam. A többi tanítók s a növendékek a nagyobb osztályokból, sőt külső emberek is csodámra jártak s én nem egy krajczárt kaptam egy vagy más produkczióm jutalmául. (Többek közt apám, ki diákos ember is volt egy kissé, a latin Pater nostert és Credot, csak az egyes szavak értelmét magyarázván meg, betanította s ez volt produkczióimban a legnagyobb csoda.) Az iskolázás folyvást kitűnő sikerrel haladt előre (Szalontán persze, hol egy rektor és öt altanító alatt úgynevezett partikula volt s lehetett végezni poézist, rhetorikát), de a mellett minden könyvet, a mi kezem ügyébe került, mohó vágygyal emésztettem föl. GVADÁNYI, a HÁRMAS HISTÓRIA] (HALLERÉ), ERBIA S több e féle dolgok, DÉCSI OSMANOGRÁFIÁJA, FORTUNATUS s mit én tudom miféle apróság, a ponyvairodalom egész özönével együtt, az egész városban fel lett kutatva, elkölcsönözve és megéve. A bibliának nem maradt része olvasatlan, kétszer, háromszor is stb. s még a grammatikai osztályba alig érve, már nem tartottam nagyobb embert, mint a könyv-, főleg a versírót, — meg is próbáltam a rímelést, melynek tárgyát iskolai s játszás közbeli kalandok képezték. Valahára eljött a költészeti osztály s én halomra írtam verseimet.[4] Sajnálom, hogy ezek közül semmi sincs meg; rektorom a tisztázatot magához vette, fűnek-fának mutogatta s elvitte magával. Arra emlékszem, hogy mielőtt a nagyobb világ tudná, a szalontai kis világ s a környék akkor már ismert, mint afféle poétát s ez nem kevéssé hízelgett hiúságomnak. (TISZA[5] még nem régiben is felhozta, ő is, mint traktuális gondnok, emlékezvén rám, milyen híres kis poéta voltam.)

A honi költészet új iskolája már akkor (1831.) teljes virágzásban volt; de én azt még nem ismertem. Tanítóim, Debreczenben beszítt hajlamuk szerint, CSOKONAIT tűzték elém példányul, kit igen szerettem s KOVÁCS JÓZSEF-et, kinek bámultam rímeit. KOVÁCS PÁL (most debreczeni gymn. igazgató, akkor szalontai co-rector, majd rector) társalgásának, útmutatásának, tanításának sokat köszönök e részben. De a római klaszikusokat, névszerint OVIDOT, VIRGILT és HORÁCZOT is nemcsak örömmel tanultam, hanem igyekeztem az iskolában nem olvasott helyeket is átbuvárlani, valamint egyéb, az iskolában nem tanítottakat is, mihez hozzá férhettem: JÜSTINT, CURTIUST, LIVIUS néhány könyvét, EÜTRÓPIUST, SVETONIÜST, a skót BUCHANANUS latin verseit olvasgatni, mely lektura által gyarapodtam a latin nyelvben. Verseket is írogattam e nyelven az akkori divat szerint; milyenek lehettek, nem tudom most már megítélni. Megismertem TASSÓT, persze rossz magyar prózai fordításban (TANÁRKY-tól) és MILTON ELVEZETT PARADICSOMÁT (BESSENYEI-től), a HENRIÁST (PÉCZELI-től) VÁLYI PÁRTOS JERUZSÁLEMÉT, GÁTHI MÁRMAROSI ÉHSÉGÉT, DUGONICS regényeit s több hasonló teremtményeit az epikai múzsának; szóval oly magyar irodalmat, mely az előtt félszázaddal volt divatjában. Mert a vidéki közönség jobbadára még mind ezeken rágódott, az új iskola korifeusai Szalontára nézve még nem léteztek. Első tünemény előttem az új világból a LANT s egy AURORA volt, de az új modor, melybe nem nőttem volt bele magamat, rám nézve inkább elidegenítő, mint vonzó vala. Így folyt le a szalontai tanpálya, melynek pár utolsó éve már nem a jó szülők közvetlen felügyelete alatt telt le, mert hogy őket további költségtől megkíméljem, t. i. ruházatra és könyvekre, s a kollégiumi tartózkodás első pár évét is lehetővé tegyem, a tanulás mellett tanítottam is, s mint ilyen az iskolában laktam, kevés előnyére akár szorgalmamnak, akár erkölcsömnek. Mert e partikulák mind megannyi kollégiumok akartak lenni kicsinyben, férfiasságot keresvén benne, ha a főiskola bravour csínjait, melyekről sok anekdota szivárgott hozzánk, utánozhatják. Mindazonáltal engem jó szellemem nagyobb kihágástól megőrzött, szorgalmam sem csökkent szembetűnőleg; s de anyagi reményem, miért a praeceptorságot felvállalám, igen szegényül ütött ki. Hogy is ne? Rossz tartás mellett az egész évi jövedelem alig ment száz váltó forintra, s én nem tudtam ezzel gazdálkodni. Debreczenbe alig vittem annyit, hogy a beöltözés költségeit fedezhessem; hazulról nem vártam, de tudván, hogy szüleim, ha a kis házat fejük felül s a pár köblös földet szájukból el nem adják, nem küldhetnek, nem is kértem. E helyzet iszonyú volt reám nézve. Hány kiússza így a kollégiumot? Nekem nem volt erélyem küzdeni. Kedvem a tanulástól elment s márcziusban Kis-Ujszállásra mentem, ideiglenes tanítónak egy évre, hogy eszközt szerezzek tanulmányom folytatására. De e tél mégsem veszett el egészen, ha keveset tanultam: annál többet olvastam.

Megtörtem a német grammatikát az új iskola költőivel, sőt egy nagyobb diák franczia-nyelvtan kezemre esvén, a franczia nyelv elemeivel is megbarátkoztam. Kis-Ujszálláson TÖRÖK PÁL a mostani pesti pap volt a rektor. Könyvtára a hazai ós külföldi irodalmat válogatott munkákkal képviselte, s az szívesen megnyílt számomra. Olvastam éjjel-nappal, ha hivatalom engedte. Itt a hazai, főleg az új költői iskolához tartozó olvasmányaimat mindinkább kiegészítém. VIRGIL AENEISE pár könyvét lefordítani (rég eltéptem) s a németben SCHILLER-ig vittem. Új erővel s buzgalommal, de szinte sovány erszénynyel visszamenék Debreczenbe oly jó ajánlatok kíséretében a kis-ujszállási pártfogók részéről, hogy professzoraim azonnal különösebben figyeltek rám, s őszig a gradus elejére vergődtem. Anyagilag is segítve lőn rajtam, egyik tanár (ERDÉLYI) kis leányát bízta tanításom alá, egyéb jelei sem hiányzottak a figyelemnek tanáraim részéről. De én kalandos életpályáról ábrándozva, unni kezdtem az iskolai egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágytam lenni, a nélkül, hogy tudnám, mint kezdjek hozzá; végre 1836. februárban önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül, odahagytam a kollégiumot, soha vissza nem térendő.

Eddig van, barátom, életem ez első időszaka s itt következik a fordulat. Jelenlegi állásom, hol a külsőre is kell tekinteni, nem engedi, hogy életírásom teljes legyen. Ha meghalok, ám jegyezze föl a biograph — ha lesz. De neked megvallom, privátim! és te nem fogsz visszaélni bizalmammal. FÁNCSIS LÁSZLÓ jeles színtársaságot tartván akkor Debreczenben, én, ha már szobrász nem lehetek FERENCZY mellett, könnyebbnek találtam Thália zászlaja alá esküdni. Elhatározásom mindenkit meglepett. Magok a tanárok e szokatlan jelenséget, hogy legjobb tanulójok egyike, csupán a művészet iránti vonzalomból, minden anyagi kényszer nélkül komédiássá akar lenni, a hivatás kétségtelen jeléül tekintették. ERDÉLYI, pártfogóm, mit sem szólott ellene, sőt az agg SÁRVÁRI magához hivatott, szavaltatott (akkor szép csengő hangom volt) és énekeltetett s elégülten ajánlá: „Csak Sekszpirt! Sekszpirt domine!” Így lettem én színész, azontúl is folytatván tanóráimat ERDÉLYI leányánál, azontúl is hozzá járva ebédre, míg Debreczenben voltam. De a debreczeni társaságot egy színészi intrigue, nekem egész váratlanúl, felbontotta, s ápril 1-én szétoszlott az, a nélkül, hogy hozzám valaki szólott vagy sorsomról intézkedett volna, kivéve, hogy HUBAY néhány ujonczot (köztük HEGEDÜST[6], ki kevéssel én előttem állott volt be néhány más vidéki kóborokkal együvé verbuválván, az indulás perczében engem is megszólítottak, hogy követném sorsukat. Nekem nem volt mit tennem. Haza öreg szüleimhez, kik belőlem papot vártak? Vissza a kollégiumba, honnan oly magas reményekkel távozám? Ez mindkettő lehetetlennek tetszett előttem s így HUBAY-hoz csatlakoztam, annyi időt sem vehetvén, hogy szállásomról ágyamat és ládámat fehérneműmmel s könyveimmel együtt magamhoz vegyem — de nem is fért volna a szekérre, hol kezdő színésznek nem kompetál ennyi lomot hordani. Nagy-Károly, majd Szatmár, végre Máramaros-Sziget lőn vándorlásunk eldorádója. Képzeld a nyomort! padon hálni, kabáttal takarózni s kölcsön kérni ruhát, míg az ember mosat. És ez rajtam történik, kit szegény öreg szüleim, minden vagyontalanságuk mellett, kissé mégis elkényeztettek. Rajtam, ki ú. n. élelmes ember sohasem voltam, rajtam, kit éltemben minden legkisebb csekélység végtelenül affligált. Ha volt is kedvem a színészethez, a mint hiszem, Debreczenben, jó társaságnál volt, — végkép elment az, e lumpok közt; a mellett az öntudat kígyói, szegény apám sanyarú nyugtalansága, martak éjjel-nappal. Magányosan bolyongék Sziget hegyein, az Iza partján, elmélkedtem, vezeklettem. Egy nap hasonló gyötrelmek közt álom ért rám — s jó édes anyámat halva láttam. A benyomás oly erős volt, hogy többé nem vethetém ki fejemből, ellenállhatatlan ösztönt érzék hazamenni, de mikép? Sziget Szalontához, az általam ismert úton kerülve, körülbelül ötven mértföld. A direktorhoz, HUBAY-hoz fordulék, egy húszast kértem tőle, lehető dijamból, de fölöslegesnek láttam vele közölni szándékomat. Egy zsebkendőbe kötém egész vagyonomat, kimentem a piaczra, hol nyolcz krajczárból egy czipót s egy kevés szalonnát vettem, azzal megindultam, egyedül, gyalog. Első éjt az erdőben töltém, oláh fuvarosok tüze mellett, a többit korcsma-padokon — s így végre Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debreczenen át, hét napi gyalog vándorlás után hazaértem, nem nagy örömére szegény szüleimnek. E szakaszát életemnek csupán így szeretném összefoglalni:

„Néhány havi sanyarú vándorlás s hányattatás után, mi életében forduló pontot képez, ugyanazon óv nyarán, már Szalontán leljük őt, stb. —”

De az 1836-ik év még nem merítette ki csapásait rám nézve. Alig pár héttel hazaérkeztem után szegény jó anyám meghalt, kolerában, hirtelen. Apám, az én kóborlásom ideje alatt szeme világát teljesen elveszte (mi néhány év múlva ismét, orvoslás nélkül, megjött) — s most nézni a galambősz öreg embert, jó társát, egyedüli támaszát siratva, mint gyermek! Ha eddigi viszontagságom meg nem tanított volna is, hogy belőlem soha sem lesz nagy ember: most föl kelle ébredni a kötelességérzetnek, s meggyőzni engem, hogy ősz atyámat nem lehet, nem szabad többé elhagynom. Elhatározám vele lakni a kis házikóban, melyet nem akart elhagyni, hogy leányához költözzék. A város és egyház elöljárói részvéttel tekinték sorsomat; még azon őszszel megválasztanak ú. n. korrektor nak (tanító a rektor után, de több fizetéssel s több önállósággal, mint a többi altanítók) jóllehet e hely tavaszig nem lett volna üres, s így kedvemért egyszerre két korrektor lett.[7]

Egy darabig atyámmal laktam, majd őt néném magához vévén, az iskola épületébe költöztem én is. E hivatal, melyben a magyar s latin grammatikai osztályokat tanítám, 1839 tavaszáig tartott, akkor egy évig írnok a városnál, azután rendes aljegyző lettem, nem megyei jegyző, mint KERTBENY írja. 1840 novemberében, 23 éves koromban, megházasodtam, szivem régi választását követvén. Ez idő alatt, 1836–40, nem szűntem meg folytatni olvasmányaimat, de inkább csak szórakozásból, mint ábrándos czéljaimat létesítendő, melyekről, ha nem mondtam le végkép, nem volt reményem őket valaha elérni. De ízlésem így is a jobb könyvekre vezette választásomat, s inkább olvastam olyat, miről hallottam, hogy remekmű, mint olyat, mi több mulatságot igért ugyan, de kevésbbé volt nevezetes. SHAKSPEARE[8] német fordításait akkor forgattam először, s különös, hogy egy bizalmas körben (1836) BÁNK-BÁNT elébe tevém STIBOR-nak, miért illően ki is nevettettem. HÓMÉRT is elővettem ottan-ottan, küzködvén a nyelvvel, melyből alig tudtam többet, mint az iskolában tanulhattam s ez nem volt sok. (PLUTARCH életrajzaival már Debreczenben birkóztam volt hasonlóul.) Mindezek czéltalan erővesztéseknek látszottak, s mégis ösztönt érzék tenni, — keresni a nehezet, még mulatságból is. A francziában TELEMAQUE és FLORIAN után MOLIÈREBE kaptam, a mi nagy feladat volt, — s CREBILLON rémdrámáival gyötrém magamat. Mindez házasságomig tartott, akkor föltettem magamban, nem olvasni többet, hanem élni hivatalomnak, családomnak, lenni közönséges ember, mint más.

Pár évig meg is álltam fogadásomat. Az új, a kedves viszony, melybe léptem, elszórt, boldogított. Hírlap is alig fordult meg kezeimben. Szándékom volt gazdaság után látni, melyhez nem bírtam elég ügyességgel, aztán hivatalom apró dolgai folytonos jelenlétemet igényelték a tanácsháznál. Csak az est — a késő est volt az enyém, s azt oly boldogul tudtam eltölteni. 1842. tavaszán SZILÁGYI ISTVÁN, az író, egykori iskolatársam, jött mint rektor Szalontára, ki már ismételve koszorút nyert a Kisfaludy-társaságnál s az akadémia épen Szalontán léte alatt, száz aranynyal jutalmazá nyelvtani munkáját. Barátom, később asztali társam, tehát mindennapos vendégem lévén, természetes, hogy a társalgás legtöbbször irodalmi tárgyakról folyt. Ő minden könyvet, a mi szeme elé akadt, hozzám hozott, kéretlen, sokszor tukmálva, ellenemre. Majd a görög tragikusok fordítására unszolt, melyeket akkor a Kisfaludy-társaság kezdett kiadni (s így állt elé egy PHILOKTETES), majd dolgozatait olvasta fel s kérte ki róluk véleményemet, majd angol nyelvtant hagyott nálam, mely nyelvet akkor ő nem értett, kuriózum gyanánt. S én addig forgatám ez utóbbit, addig nevettem az olvasás bizarrságain, addig törtem HAMLET magánbeszédét, melynek egy angol nyelvtanból sem szabad hiányzani, hogy kedvet kaptam a német SHAKSPEARET összenézni az eredetivel. A munka nehéz, de annál ingerlőbb vala: egy debreczeni vásár meghozta nekem JÁNOS KIRÁLY és II. RICHÁRD olcsó stereotyp kiadását,[9] — remekebb művei a nagy mesternek nem lévén kaphatók. És nemsokára JÁNOS KIRÁLY magyar jambusok-ban szólalt meg, hogy ismét elhallgasson.

Később (1848), midőn a nyelvben már járatosb valék, újra elővettem fordítani SHAKSPEARET, de az eredmény a közbejött politikai viszonyok miatt, néhány töredéken kívül, csak az lőn, hogy nevem, mint SHAKSPEARE egyik fordítójáé, a PETŐFI CORIOLÁN-ja czímlapjára került.

Visszatérve az előbbi korszakhoz: én tehát ismét beléestem az olvasás ragályába, a nélkül, hogy komoly szándékom lett volna valaha mint író föllépni. De nehéz volt ellenállnom a kísértésnek. (1843 nyarán Pestre és Bécsbe tett rövid utam, — hivatalos minőségben, — szélesíté ugyan egy kevéssé látkörömet, de mint ide nem tartozó, egészen kimaradhat). — Egy falusi beszélyem némi tetszéssel fogadtatott az ÉLETKÉPEK-ben. 1845. nyarán a megyei élet kicsapongásai, melyek szemem előtt folytak, némi szatirikus hangulatot gerjesztenek bennem, és megkezdém, minden előleges terv nélkül, írni az ELVESZETT ALKOTMÁNYT. A darab, eredetileg, nem volt a nagy közönség elibe szánva, csak magán időtöltésül kezdék abba, hogy kiöntsem .bosszúságomat, mire más terem nem igen vala, nem tartozván a kiváltságos osztályhoz. (NB. Nagyapám nemes volt, s apám, a kutyabőrnek birtokában nem vala képes visszaszerezni e kiváltságot, minthogy erdélyi fejedelemtől, I. Rákóczi Györgytől, nyerte volt azt a család.[10]) Hivatalommal, mint fönnebb érintem, napestig el lévén foglalva, tudtam időt nyerni, százával önteni ama szép hexametereket, s tovább hurczolni a rám nőtt, a mindinkább szélesedő költeményt, a mint épen a pillanat szeszélye hozta magával. Idő közben a Kisfaludy-társaság jutalom hirdetése, víg eposzra, mely figyelmemet először kikerülte volt, nyár folytában ismételtetett s én e véletlen összetalálkozó által meglepetve siettem szatirai eposzomat befejezni s felküldeni. Ha SZILÁGYI még Szalontán van, kétségkívül tűzbe dobtam volna, de ő még 1844-ben bevégezte a rektori hivatalt s a Szepességre, majd Pestre, végre Szigetre ment. Engem egyrészről a 25 arany csiklandott — szerettem volna látni, hogy érez az ember, ha irodalmi téren jutalmat kap; másrészt úgy sem volt mit féltenem ismeretlen nevemen. Különben, hogy. már a munka folytában éreztem tökéletlenségét, annak magában e költeményben elég nyoma van. A VI. énekben az idő malmáról szólván, mely mindent, még az irodalmi műveket is, leőrli garadján, fölemlítve némely rossz könyveket, e sorok következnek saját munkámról:

Ott jön az én könyvemnek öt első éneke is már…
Oh jaj! a mélybe zuhant, honnét pora jegytelenül fog
Hullani majd az örök feledékenységnek űrébe.

s alább megint:

Nagy baj a költőnek . . . . ha megunta teremtett
Jellemeit maga is stb…

Az aranyokat, mintha lottérián, megnyerem, bírálóim közűl egy elismerőleg, egy szinte magasztalólag szolt a műről: de fülemben csak ama harmadik szó hangzott: „nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők.” Úgy véltem, hogy már most megállapodnom nem lehet, s 1846-ra népies költői beszély lévén feladva, még az év nyarán írtam TOLDIT. Ekkori fogalmam a népköltészetről egy SZILÁGYI-hoz intézett levélben[11] nem ugyan széptanilag formulázva, de talán mégis elég öntudattal, így van kifejezve: „a népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép között, hanem, hogy tanulja meg a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő.” TOLDI jutalma nemcsak az eredetileg 15 aranyból álló díjnak kivételkép húszra emeltetése, nemcsak a váratlan fogadtatás kritika és közönség részéről, de PETŐFI és több írók barátsága is lőn, kik azonnal siettek az egyszerű vidéki jegyzőt, mint hasonlójukat körükbe fogadni s a választottak közé avatni.

1847-ben készen lett MURÁNY OSTROMA és nagy része TOLDI ESTÉJÉ-NEK. MURÁN-ban oly nyelvet akarék megkísérteni, mely az irodalmi s népies nyelv közt mintegy középet tartson, erős legyen, de ne czikornyás; oly nyelvet, mely szélesebb olvasó körrel bírhasson, mint csupán a művelt közönség, így akarván egyrészről a költészeti nyelvnek nagyobb népszerűséget szerezni, másrészt a népet egy fokkal magasabb olvasmányhoz szoktatni. A czél, úgy hiszem, megjárja; sikerült-e nekem, az már más. Különben sokat ártott MURÁNY-nak, hogy a cselekvényt mindenütt drámaivá akartam tenni, érzelmeket, indulatokat, apró részletekre festeni, mintha leírhatná azt költő, mit a színész mimikájával ki tud fejezni. Mindazonáltal a mű jobb fogadtatást érdemelt volna, mert 1848-ban jelenvén meg, a politikai rajongás miatt teljesen ignorálták, soha senki meg nem bírálta tudtommal. Egyébiránt KERTBENY hibáz, midőn azt mondja, hogy ez pályamű volt, s hogy én, PETŐFI, TOMPA mind versenyezvén SZÉCSI MÁRIÁ-val SZÁSZ KÁROLY nyerte el a jutalmat orrunk elől. Igaz, hogy a Kisfaludy-társaság pályafeladása ébreszté bennünk a gondolatot SZÉCSI MÁRIÁ-ról irni, de egyikünk sem oly czéllal, hogy pályázzon. Te ezt magad is tudod, gondolom.

Az 1848–49. viharos évek izgatottsága alatt keveset dolgoztam, mert nekem erre nyugalom kell. Néhány vers, néhány kisebb elbeszélés folyó iratokban, ez volt minden. De már ekkor megkísértettem a balladának ama népi, eredeti formáját (melyek közűl, a mint tudod, legjobban sikerült RÁKÓCZINÉ; bár az ilyeneket: A RAB GÓLYA, SZŐKE PANNI, VARRÓ LÁNYOK, szintén e nemhez lehet sorolni) ellentétben a mi németes, mesterkélt s érzelgős vagy deklamáló balladáinkkal. PETŐFI e részben inkább utánam jött, mint megelőzött, legalább a MEGY A JUHÁSZ nem volt az én mintám, de az övéi lehetnek az én kísérleteim. (Ujabb versei közt van egy pár efféle.) A forradalomnak egy ideig csupán távoli szemlélője voltam s a NÉP BARÁTJÁ-nak, melynek szerkesztésével megkináltatám, csupán nevemet kölcsönöztem oda, mint szerkesztőtárs (azaz csak dolgozó társ), magam folyvást Szalontán maradván. De 1849 tavaszán bureau-hivatalt kértem s nyertem a magyar belügyminiszter alatt s előbb Debreczenbe, majd Pestre tettem át lakásomat.[12]

Az okok, melyek e szerencsétlen elhatározásra bírtak, kevéssé valának politikai jelleműek. 1848. folytán többször is (háromszor) megfordultam Pesten s fényét meg kezdem kívánni, mi természetesen elégületlenné tett alacsony helyzetemmel; nevelé ez elégületlenséget az is, hogy a zűrzavaros időszak alatt alig kaptam meg valamit jegyzői fizetésemből, a város belügyei mindinkább bonyolódtak, a hivatal a körülmények miatt mind terhesebbé vált. Ehhez járult író barátaim ösztönzése: keressek magamnak valami állomást, mely a központihoz közelebb vigyen s magam is vágytam az írói körökkel gyakoribb érintkezésbe jönni. Így tehát, a forradalmi fegyverek szerencséjét is hallván, 1849 tavaszán előbb Debreczenbe, majd Pestre mentem a minisztériummal, mint fogalmazó. Családom egyelőre Szalontán maradt, holmimat eladni és készülve a felutazásra, midőn a hírre, hogy az orosz Debreczen alatt van, búcsút vettem a minisztériumtól s június végén visszasiettem családomhoz. Nem is foglaltam el többé hivatalomat a belügynél, Szegeden nem voltam, Váradon már csak látogatni.

Bekövetkezvén a katasztrófa, mint magán egyén laktam Szalontán 1351. őszig, midőn Kőrösre meghivattam. Attól fogva itt vagyok. Szalontai tartózkodásom idejére esik a félév (1851), midőn többnyire Geszten tanyázva, TISZA DOMOKOS-nak órákat adtam a költészetben.[13] A forradalom legyőzetése után kevesebbet dolgoztam, mint a forradalom előtt, bizonyos lyrai hangulatba estem a nélkül, hogy lyrám mindig teljes hangot adna. Munkáim, a divatlap- s más folyóiratokban közlött apróbb verseimen kívül ez időszakban KATALIN költői beszély, a NAGYÍDAI CZIGÁNYOK, (melyet ugyan már Kőrösön végeztem be) népies víg eposz, oly kedélyállapot kifolyása, midőn a világ folyásával és önmagammal meghasonlva, torz alakok festésében akartam kárpótlást keresni. Legközelebb (1854), némi változtatással, az első kidolgozásban megjelent TOLDI ESTÉJE.

E művet Pesten, egy írói bizalmas körben, hol a jeles műbíró, a veterán SZEMERE PÁL is jelenvolt, felolvasván, szóba jött, mily czélszerű lenne a hős férfikarából is dolgozva egy eposzt, az egészet trilógiává alakítni. Ettől fogva sokat foglalkozom ez eszmével, meg is kezdettem DALIÁS IDŐK czím alatt, néhány énekig vittem, majd újra meg újra dolgoztam a nélkül, hogy eddig befejezhettem volna. Legfőbb akadály, mi e tekintetben reám súlyosul, az, hogy a Toldi-monda két darabban már szinte ki van merítve; én pedig az eposzt mondára, a nép tudalmában is élő mondára szeretem alapítni, a légből kapott eposzok iránt ellenszenvvel viseltetem, hiányozván azokból az, mit én eposzi hitelnek nevezek. Le fogom-e kűzdhetni ez akadályt, még nem tudom. Egyéb működésem a folyóiratokban, 1849 óta, előtted is tudva van. (HÖLGYFUTÁR, CSOKONAI LAPOK, EMLÉKLAPOK, MAGTAR ÍRÓK FÜZETEI, RÖPÍVEK. LOSONCZI PHÖNIX, REMÉNY, ENYEDI ALBUM, NŐK KÖNYVE, VISZHANG, SZÉPIRODALMI LAPOK, DÉLIBÁB, MÜLLER KAPTÁRA, THÁLIA, DIVATCSARNOK, mind hoz tőlem valamit „NÉPKÖNYVE, FALUSI ESTÉK, PROT. NAPTÁR.)

Íme, barátom, itt életrajzom, elég hosszan, mégis röviden. Egyszerű élet ez, de mégsem nyugodt, csendes, mint némely gondolná: folytonos küzdés, melyben én voltamba gyöngébb fél. Több erélylyel, szilárdsággal, kitartássál tán lett volna belőlem valami, de ez hiányzott mindig. Tehetségem (a mit elvitázni nem lehet, különben nem volnék ott, hol most vagyok) mindig előre tolt, erélyem hiánya mindig hátra vetett s így lettem, mint munkáim nagyobb része, töredék.

Csinálj te belőle egészet és kérlek, ha az idő kiadja (de hiszen erre csak pár nap kell) küldd el nekem, mielőtt sajtó alá adnád, hogy lássam, nem csúszott-e be valamely hiba? Egyébiránt azt hiszem, BERECZ-nek akarod írni[14] s engem meg akartál csalni, hamis! Nekem mindegy, akárhová teszed. Élj boldogul!

barátod       
ARANY JÁNOS.


U. i. PETŐFI-VEL való viszonyomat bővebben is érintheted: az ismeretség kezdetét, látogatását 1847. (június 1–10.), majd nejével október végén, mikor Pestre vitte. 1848-ban Pesten kétszer, Debreczenben egyszer voltam vendége s január végétől májusig (1849) családja nálam lakott Szalontán.[15]


Megjegyzés
  1. Ez önéletrajzot tartalmazó levél Gyulai Pál számára készült, a ki 1855-ben az akkor megjelenő UJABBKORI ISMERETEK TÁRA részére kért atyámtól életrajzi adatokat. Utóbb a levelet Gyulaitól elkérte Toldy Ferencz, hogy a MAGYAR KÖLTÉSZET KÉZIKÖNYVE czímü munkájába (Pest 1855–57. két kötet) írt életrajzhoz felhasználja. Lásd erre vonatkozólag az 1857. augusztus 7-én atyámhoz írt sorait. Toldy aztán az eredeti levelet Gyulainak semmi zaklatásra vissza nem adta; halála után, egyéb irataival együtt, a M. Tud. Akadémia kézirat-tárába jutott. Ott van most is. Arany László jegyzete.
  2. „Márczius 1-én gondolom a napot megállapíthatni.” — Később Toldy Ferencz pontosan kiszámítván, (talán Knauz Nándor időszámítási táblázataiból) hogy 1817-ben nem márczius 1-je, hanem márczius 2-ka esett vasárnapi napra: az óta atyám is márczius 2-kát tekintette születése napjának.
    Atyja, György 1844. január 2-án balt meg, az anyakönyv szerint 82 éves korában; e szerint 1702 körűl születhetett; de a nagyszalontai anyakönyvekben ez adat nem található, mert azok csak 1765 óta vezettetnek. Anyja, Megyeri Sára, született 1772. november 2-án, meghalt 1836. augusztus 20-án. Tíz gyermekük volt; ezek közül nyolcz mint csecsemő vagy kis gyermek halt el. Csak a legidősebb gyermek, Sára (a ki 1792-hen született s 1853-ban halt meg) és a legifjabb: János, a költő, élték meg a felnőtt életkort. Arany László jegyzete.
  3. „Más gyermekekkel ritkán volt alkalmam játszani.” Eszembe jut egy vásott iskolatársa, a kinek álnokságát nem feledhette el. Bornemissza Pistának hívták; valamivel korosabb volt mint ő. Leleményes, ravasz és furfangos fiú lehetett, a ki szerette pajtásait bajba ugratni s aztán a maga előnyére használni a helyzetet. Atyámat is álnokul kerítette a hálójába. Följártak a toronyba harangozni s egyszer, onnan lemenet, Pista valami nyitott ablakot vett észre, melyen be lehetett bújni a templom karzatára. Rávette atyámat, hogy bújjanak be. Téli idő volt ugyan, de csizmájukat fenn a toronyban levetették, hogy mezítláb könnyebben mászkálhassanak. A karzaton atyám egy padra tette a csizmáit. Pista hirtelen fölkapta, ledobta a karzatról, be a templomba. Mit tegyen most szegény? A karzatról a templom belsejébe nem volt lejárat, a templom ajtai pedig zárva voltak. Mezítláb hazamenni, ha a téli hideg miatt mert volna is, félt a szüleitől. A sírás nem használt. Ekkor a gonosz Jágó, részvétet színlelve, újabb álnok tanácscsal állott elő. Levezette a templom udvarára, ott egy ablakot mutatott neki, melynek üvege, mint a régi templomoké szokott, apró hat-szögű ólomkeretekbe volt foglalva: „Feszegess le egy ilyen ólomrámát, vedd ki az üveget, a nyíláson nyúlj be, fordítsd el az ablak görbölőjét, az ablak szépen kinyílik, bemászhatsz, kihozod a csizmát, s aztán az üveget ismét helyére teszed, az ólomrámát ráilleszted, soha sem tudja meg senki!” Mit volt mit tennie? Követte a csalárd tanácsot. Sikerült is a taktika, nem is látta meg senki. De alig volt lábán a csizma, az álnok Pista, mint a pók, rohant behálózott áldozatára: „Tudod-e, hogy mit tettél? Feltörted a templomot! Ez a legnagyobb bűn a világon. Ha feladlak, kerékbe törnek érte, vagy eklézsiát kell követned!” Az isteni félelemben nevelt szelíd fiúcska holtra ijedt e szörnyű fenyegetésektől. Félelmében valóságos adófizetője lett Pistának. A mi szőlőt, almát, aszalt-szilvát kapott iskolai csemegének, azt mind a gonosz intrikus fogyasztotta el. Arany László jegyzete.
  4. „Halomra írtam verseket, stb.” Egy gyermekkori versét kezemhez juttatta a véletlen. Tíz-tizenkét éves korából való. Egy volt-tanítója nevenapjára írta, a ki később Zsadányban (Bihar megyében) lett tanító. Ott másolta le e köszöntőt egy barátom 1862-ben. Ime az egész:

    KEDVES HAJDANI PRAECEPTOR URAM!

    Kívánom hívataljának
    Ízes gyümölcsét vegye
    És ne a búnak bánatnak
    Keserű tejét egye.

    Zafír kövek ragyogjanak
    Maga s párja karjain,
    Piros rózsák fakadjanak
    Lábok minden nyomain.

                * * *

    Ha megérdemlette azt az aranyalmát
    Vénus, melynek Párizs élvezte jutalmát,
    Midőn egy időben az Ida hegyében
    Három istenasszony együtt űlésében
    Júnó gazdagsággal Párizst megbíztatta
    Egy aranyalmáért, de el nem kaphatta.
    Minerva tudományt ígér s bölcsességet
    De ezzel sem ére szándékába véget,
    Vénusnak végtére az volt ígéreti,
    Hogy a legszebb leányt ölébe ülteti.
    Kap rajta az ifju úgy is heves vére
    Tüzesen gerjedvén egy szűz szerelmére,
    Azt az aranyalmát bozzá gördítette
    Így a szép Helénát feleségül vette:
    Mennyivel illőbb hát hogy koszorút fonjunk,
    Melyet örömök közt homlokára vonjunk
    Az árpádi Reff. Ecclésia rectorának
    Tisz. Tud. Dévai Bálint úrnak.

    Engedelmet kérek édes hajdani pracceptor uram, ha valamit alkalmatlankodtam ezen levél által.
    Csak nem felejthetem el azokat a jótéteményeket, a melyeket közhittel velem, mikor hűséges
    tanítóm valál, csak nera felejthetem azokat a drága ajándékokat, a melyekkel dajkálkodtál velem,
    mint az édes anya az ő gyermekével. Alázatos szolgája egyszersmind tanítványa.

                                                                                                                        ARANY JÁNOS
                                                                                                                      Nagy-Szalontán.

    Maga írta-e atyám e köszöntöket, vagy mint a gyermekek gyakran szokták, csak másolta és alkalmazta, meghatározni alig lehetne. Az a naiv logika: „Ha megérdemelte Venus az aranyalmát.... rektor uram is megérdemli a felköszöntést” minden esetre gyermek szerzőre vall. S a ki atyám költői stíljének egyik sajátságát, a hosszan leíró, néha csaknem elbeszéléssé terjedő hasonlatokat megfigyelte, meglepetéssel veheti észre, hogy e gyermeki kísérletben is olyatén gondolat-járás mutatkozik.

    Egyébiránt versei „a szalontai kis világból” nem sokára távolabbi vidékre is eljutottak. A rektornak volt egy költő-társa Hajdú-Szoboszlón, Szabó nevű; ők ezzel állandó levelezésben álltak; elküldték hozzá verseiket, az is viszont Szalontára a magáéit s olvasgatták és bírálták magok között. A szalontai rektor nagy mester volt és nagy tekintély a Kovács professor-féle ékes versek gyártásiban. Egyike ezeknek, az emberi emlékezet ama különös tulajdonságánál fogva, a mit az öregeknél gyakran tapasztalhatni, hogy régen elfelejtett dolgok emléke az élet végső szakában ismét fölújul, atyámnak az általa megélt utolsó (1881. évi) Sylvester-estén jutott eszébe s akkor mondta el. A köszöntő vers egy görög boltos lakadalmi ünnepére készült, fölíratúl egy transparenthez. Kéregpapirból összeállítottak egy láda-féle alkotmányt, égő gyertyákat tettek bele, a kéregpapirba díszes koszorút metszettek, s a koszorú közepén átvilágító betűkkel ím’ ezen vers volt olvasható:

    „Hymen koszorúja virít itt,
    Ámor diadalmi jutalma,
    Cyprisst sértette hatalma,
    Hymen neki ily koszorút vitt.”

    „Nagyon szép vers” — jegyzé meg atyám, mikor elmondta, — „de akkor sem értettem s máig sem értem.”

    „Különben — úgy mond — a transparent-készítés divatban volt köztünk minden Ünnepélyesebb alkalommal. A közönséges halandók s a szűkebb markú maecenások ugyan rendszerint csak egy ív fehér papíron, mely köröskörűl à jour ki volt metszve, szokták a köszöntő verseket kapni; de az előkelő világnak nem lehetett ilyesmivel kiszúrni a szemét; azok megkívánták, hogy transparentet kapjanak. Egyszer az ott állomásozó katonaság egyik főbb tisztje, valami ezredes vagy őrnagy tartotta a nevenapját s ez alkalomra oly alakú transparentet készítettünk, mint a pofonütött generális kalap. Fejembe húztam egy kicsi báránybőr sipkát, ennek tetejére egy égő gyertya volt erősítve; erre ráborították a kéregpapirból ragacsolt generális kalapot, melynek homlok-oldalán vörös betűkkel világolt a megtisztelt háziúr neve: „JULSICZA SYLVESTER” hátulsó oldalán pedig: „ÉLJEN SOKÁIG.” Míg a köszöntő verset elénekeltük, arczczal álltam az ünneplő közönség felé, hogy fejemen a generaliskalap első oldalát mindenki láthassa; azután hátat fordítottam, hogy lássák a hátsó füliratot is.” Arany László jegyzete.

  5. LAJOS, az idősb. Arany László jegyzete
  6. Az ötvenes években a nemzeti színház tagja. Neje a közönség kiváló kedvencze volt. Arany László jegyzete
  7. A correctori állásról lemondó nyilatkozatát a szalontai egyház levéltárában megőrizték. Oly jellemző az, annyira megvannak már ez ifjúi nyilatkozatban is a későbbi férfi jellemének alapvonásai, hogy érdekesnek vélem ide fölvenni.

    Nagy Tiszteletű Consistorium! E szent Ekklésia érdemes Belső és Külső elöljárói!
    Alúlírt, bátorkodom alázatosan nyilvánítani, miképpen a Nagy Tiszteletű Consistoriumnak, azon atyailag, s érdememen kívül rólam kegyesen gondoskodó ajánlatát, miszerint engem, fizetésemet megpótolva, hivatalomban továbbra is megmarasztani méltóztatott, el nem fogadhatom. — Nem hálátlanság, nem makacsság, vagy büszke magamban bizakodás e tettemnek rúgója, mert mindig hálálva fogom én azt érzeni, mit tett velem, érdemetlennel ezen szent Ekklésia, s ha ezentúl is, más sorsban, más hivatalban valaha némi megelégedést érezek, nem felejtem el soha azon első léptemet, mely engem arra vezetett; tisztelettel és köszönettel fogok emlékezni ezen szent Ekklésiáról. — De ha egy embernek sem lehet eltiltani, hogy érzése és meggyőződése szerint ne cselekedjék, azon esetben, ha tudniillik ezen meggyőződés sem Isteni, sem emberi törvényekkel nem ellenkezik: alázatosan esedezem, ne vegye megsértésűl a Nagy Tiszteletű Consistorium, ha én is ezen meggyőződésemet követtem. Ökaim, melyek ezen szíves ajánlatot elfogadni tiltanak, röviden ide mennek ki:
    1-ször. A tanítói hivatal oly terhes foglalatosság, mely egy lelkiismeretes tanítótól az egész napot, s mindennapokat egymásután annyira el fog, hogy épen semmi gazdálkodást nem vihet. — Lelkiismeretes tanítónak annyi gondot ad az oskola, hogy lehetetlen, hogy a gazdálkodás gondjai azokkal összeférhessenek.
    2-szor. Gazdálkodás nélkül, mint házas ember, ki nem jöhetek, nőtlenül maradva pedig még mindig csak ott leszek, a hol most vagyok, czélomtól szintúgy távol. — De a mi legfőbb, s épen főok:
    3-szor. Nem érzek magamban erőt arra, hogy egy ilyen terhes pályán halálomig megmaradhassak, hogy azt mindenkor egyforma kedvvel és szorgalommal folytathassam. — És így. ezen utolsó pontot tekintve — a mi véleményem szerint fő is tartozik lenni mindenki előtt — nem lemondásomat, hanem megmaradásomat lehetne háládatlanságra és tiszteletlenségre magyarázni, minthogy maradásom esetében, megcsalnám a Nagy Tiszteletű Consistorium bizodalmát, olyasmit vállalván magamra, minek lelkiismeretesen megfelelni soha képes nem lennék. — Még egy-két esztendeig ugyan, mint nőtelen, kedvvel és erővel tudnám folytatni hivatalomat, de akkor csak czélomat távolítanám; mert ha örökösen maradni magamat erősnek nem érzem, elébb-utóbb azon lépést kell tennem, melyet most tenni akarok.
    Mely alázatos lemondásomat, azon, véleményem szerint nem igazságtalan bizalmammal rekesztem be, hogy ne magyarázza tiszteletlenségnek ezen tettemet a Nagy Tiszteletű Consistorium, s ne változtassa, azon engem oly édes érzettel jutalmazott bizodalmát, irántami hidegséggé, idegenséggé, vagy épen megvetéssé. — Saját keble érzi az embernek, mit tehet mit nem? S ha valaki, ezen meggyőződés szerint cselekszik, nem teszen igazságtalanúl. — Én egyébiránt magamat ezentúl is a Nagy Tiszteletű Consistoriumnak kegyes indulatjába és jó emlékezetébe ajánlva, vagyok
    Szalontán, január 1839.
    A Nagy Tiszteletű Consistorinmnak s e szent Ekklésia belső, külső érdemes Előljáróinak, alázatos tisztelő szolgája
    ARANY JÁNOS mk.
    Corrector.      
    Arany László jegyzete.
  8. A műben következetesen így szerepel.
  9. Shakspeareből kezeihez jutott nemcsak JÁNOS KIRÁLY és II. RICHARD, hanem a NYÁRÉJI ÁLOM is. Lásd Szilágyi Istvánhoz írt levelei között a legelsőt. A NYÁRÉJI ÁLOM egyes részleteit akkor tájban Szalontán egy műkedvelő társaság által elő is adatta. Ő osztotta ki a szerepeket, ő tanította be s ő festette a decoratiókat is. Arany László jegyzete.
  10. „Nagyapám nemes ember volt” stb. Ez ősi nemességről költeményeiben is megemlékezik néhányszor...
    Arany László idevonatkozó, a család nemesi történetével részletesen foglalkozó, hosszú lábjegyzetét lásd egy külön szócikkben: Az Arany család nemesi címe.
  11. Lásd Arany 1847. nagypéntekén kelt levelét és Szilágyi 1847. ápvil 9-diki válaszát; Arany, a fentebbi idézetet e válaszból vehette át. Arany László jegyzete
  12. A „Nép Barátja” számára eleinte sokat dolgozott. E lap első száma 1848. június 4-én jelent meg. Szerkesztője Vas Gereben; szerkesztő-társa Arany János. Alapításának körülményeire s későbbi irányára nézve lásd Arany ós Petőfi ez időbeli levelezéseit, továbbá Visi Imre czikkét a NEMZET 1882. november 14-iki és Dr. Váli Béla tárczáját szintén a NEMZET 1883. február 7-iki számában, Eleinte csaknem minden száma közölt Aranytól egy-egy politikai czikket s egy-két verset. Később az év vége felé, mind inkább ritkulnak a közlemények s 1849 elejétől (a 9-ik számtól) kezdve Arany mint szerkesztő-társ sem szerepel többé a lapon. E helyett ő Debreczenben 1849 kezdetén egy másféle 'népies vállalat megindítását kisérlette meg, melynek czélja volt, hogy a ponyva-irodalom silány termékei helyett nemesebb, erkölcsösebb és hazafiasabb szellemű olvasmányt nyújtson a nép legalsó osztályának. E vállalatból két füzetke jelent meg (legalább eddig többnek nem akadtam nyomára), félíves nyolczadrét alakban; kiállítása olyan, mint a ponyva-irodalom termékeié (bár nyomása és papírja valamivel jobb) s van rajta egy igen kezdetleges rajzú czímkép is, mely toborzó honvédeket ábrázol. Czíme: „A SZABADSÁG ZENGŐ HÁRFÁJA. A magyar fiatalságnak: ARANY JÁNOS. Debreczenben, Telegdy Lajosnál 1849.” Az első füzetben, melyet már ifj. Ábrányi Kornél is ismertetett a PESTI NAPLÓ 1883. szeptember 8-iki számában, két költemény van: I. HAJ NE HÁTRA, HAJ ELŐRE (megjelent Arany ÖSSZES MŰVEI közt); II. RÓZSA SÁNDOR. A második füzetről az irodalomban eddig tudtommal nem volt szó s én ennek szíves átengedését Szilády Áronnak köszönöm: tartalma: III. (így számozva, magában a füzetben is) BEÁLLOTTAM A BOCSKAI CSAPATBA (jelen kiadás); azután (számozatlanul) RÁKÓCZINÉ; (ismét számozva:) IV. RÁSÜT AZ ESTHAJHAL... (ARANY ÖSSZES MŰVEI). Mikor a magyar kormány 1849-ben Pestre visszatért, atyám bejelentette Szemere Bertalan miniszterelnöknek, hogy e népies vállalatot folytatni szándékozik. Levele, melyet a miniszterelnökség iratai között Horváth Lajos képviselő őrizett meg, már hangjánál fogva is elég érdekes arra, hogy itt helyet foglaljon:
    Tisztelt Miniszter úr!
    Nem, mintha mások kecsegtető példáján nyerészkedési vágyból indulnék, de mert megmaradásunk egyik főfeltételének s a népköltészet leghálásb feladatának tartom a népre és hadseregre lehető legnagyobb kiterjedésben hatni, bátorkodom egy igénytelen ajánlatot tenni miniszter úrnak:
    Én még Debreczenben megkezdettem a vásári nagy közönség számára verseket félivenkint, az ide mellékelt alakban kiadni.
    Ilyesek terjesztését továbbra is folytatni ssándokom, s a már részint azóta megjelentekből, részint a közelebb világot látandókból egy párt szinte bemutatok.
    Ára egy fél ívnek 2 pengő krajczárra van szabva.
    Ha tisztelt miniszter úr ezeket a nép lelkesedésben tartására czélszerűeknek találandja, semmi kétségem, hogy terjesztésöket egy részben álladalmi költségen is elé fogja mozdítani.
    Ki tisztelettel maradtam
    Miniszter úrnak, Budapest, jún. 16. 1849.
    <poem> alázatos szolgája
    ARANY JÁNOS mk.
    CZÍM: Miniszterelnök Szemere Bertalan úrhoz, mint belügyminiszterhez intézett ajánlkozási irat Arany Jánostól.

    E levélnek aligha volt foganata. Akadtak azonban önkéntes vállalkozók, a kik az ő népies költeményeit a ponyván is terjesztették, hihetőleg az ő tudta nélkül s minden esetre a saját hasznokra. Szintén Szilády Áron volt szíves két ily füzetkét kezembe juttatni. Az egyiknek czíme: A LELKES JÁSZOK és KUNOK ELINDULÁSA. 1848. Telegdy Lajosnál. Nyomt, Dehreczen város könyvnyomdájában. Van benne egy hosszú és igazán ponyvára való vers, mely a jászok és kunok hadba indulását mondja el, szerzője H.-Szoboszlón Radó Imre m. k.; azután következik Arany két költeménye: „Egy életünk egy halálunk” és „A legszebb virág.” Ezeket a kiadó kétség kívül a NÉP BARÁTJÁ-ból vette át, de aláírásként csak e két betű áll alattok: A. J. A füzet végén aztán van még egy dal, ismeretlen szerzőtől. Ezt a füzetet Dr. Kerékgyártó Árpád már ismertette az EGYETÉRTÉS tárczájában 1883 szeptemberben. A másik füzet czíme: AZ ŐRSEREG INDULÁSA. 1848. Kiadta Sztankó János. Nyomatott Debreczen város nyomdájában. Ebben, három gyarló vers után, következik Petőfi „Talpra magyar”-ja és Arany: „Süvegemen nemzeti szín rózsa” kezdetű dala. Arany László jegyzete.

  13. „Egy félévet többnyire Geszten tanyázva töltöttem stb”.
    A geszti remetelak
    A Tisza-család geszti kastélya egyike volt a régi magyar nemesség legelőkelőbb házainak. Maga a házi úr, Tisza Lajos, egész tartásában, megjelenésében és modorában igazi magyar földes úr: „minden ize egy kis-király.” A ház úrnője, született gróf Teleky Júlia, az erdélyi aristocratia magyaros műveltségű „úr-asszony”-ainak minta-képe, a ki, a mellett, hogy a nagy háztartás összes gondjait intézte, kora társadalmi műveltségének is minden tekintetben színvonalán állott és ráért gyermekei nevelésére is a legéberebb gonddal felügyelni.

    Atyám a család legifjabb gyermekét, a korán elhunyt Domokost tanította a magyar nyelvre és irodalomra. Lakása a kastély parkjában egy kis remete-lak volt, mely máig is fennáll. Egyetlen szoba van benne, az is kicsi. Zsúpos fedelére hatalmas bükk és szilfák terjesztik árnyékukat. Igazi magános erdei lak. Tisza Kálmán kegyeletesen őrködik fenntartásán s mikor tízéves miniszter-elnöksége emlékére tisztelői mind ama helyeket, melyekhez őt kedves emlékek köthetik, művészi kivitelű aquarellekben egy albumba összefoglalták, Mészöly ecsete a geszti park remete-lakját is megörökítette. E festmény másolata a jelen kiadáshoz mellékelt kép.
    Atyám ott-tartózkodása idején, rajta kívül, még három „litterátus” ember élt az udvarnál s ezek voltak a kertilak leggyakoribb vendégei: Kovács János, a Tisza fiúk nevelője, most debreczeni tanár; Szabó József, a geszti kálvinista pap: és az angol nyelv-mester. A két utóbbi valódi typikus alak a magok nemében. A pap typusa a kálvinista diáknak, a ki a collegiumban beszítt légkörből holta napjáig ki nem bontakozik, örökké fiatal, örökké gondtalan és könnyű-vérű marad. Adomáiról, élczeiröl, csínjairól híres volt vidék-szerte, szegény falusi pap-társainak pedig réme, mert, ha egy-egy ünnepélyes alkalommal a geszti kastély vendégei voltak, ugyancsak résen kellett lenniük, hogy nagy-világi járatlanságuk által a geszti collégának valami gonosz tréfára ne adjanak alkalmat. Ha lehetett, megetette velők a cotelette papir-fogantyúját vagy a fáczán fejét tollastól, megczukroztatta a mustárt, megpaprikáztatta a fagylaltot, megitatta a száj-vizet, vagy száj-öblítésre használtatta a theát. Az efféle csínyekért komoly dorgálást kapott a grófnétól, de ez sem sokat fogott rajta, javíthatatlan maradt. Az angol-mester is typikus alak volt: mintája, sőt csaknem karikatúrája a continensre vetődött s itt killönczködni szerető angolnak. Mikor elhozták Angliából, csináltatott magának négy vagy öt öltöző ruhát, mind egyszínűt és egy szabásút, csak a szövet vastagságában volt különbség. Így aztán télen-nyáron egy ruhában járt, temérdek zsebű zsákkabátokban, nagy gyönyürűségére a vidék ifjúságának. Ha nagy volt a hideg, hármat is fölveti egymás tetejére. Azt hiszem, ő róla van a NAGYIDAI CZIGÁNYOK egyik harczi hősére ez a hasonlat:

    Környüskörűl immár meg van rakva sebbel,
    Mint az ángolember kaputrokja zsebbel.

    Nagyon szeretett minden szeszes italt. Egyszer atyám valahonnan kitűnő ó szilvóriumot kapott. Az angol ekkor azzal az ajánlattal lepte meg, hogy ő szeretne magyarul tanulni; vegyenek leczkéket cserébe; ő az angol kiejtésre tanítja atyámat, atyám viszont tanítsa őt magyarul. Atyám kapott a jó alkalmon. Meg is kezdték a leczkét. E közben a szilvórium az asztalon állt s az angol derekasan hozzálátott. De se a magyarul tanulásban nem tanúsított sok buzgalmat, se az angol nyelv titkait nem igen igyekezett atyám előtt föltárni. Mikor pedig a szilvórium elfogyott, szólt nagy nyugalommal: „Tudja mit, Mr. Arany! Én meggondoltam. Ez a csere-leczke nem igazságos. Mert én itt minden kocsistól tanulhatok magyarul, ön pedig angolul nem tanulhat senkitől, csak tőlem. Én hát abba hagyom.”
    Szegény angol! Iszákosságának esett áldozatul. Pár év múlva, elkerülve Tiszáéktól, Pesten angol leczkék adásából éldegélt s egy éjjel halva találták valami korcsma küszöbén.
    Oda járt a kerti remete-lakba irodalmi leczkékre Domokos is. Az a viszony kettejük között több volt mint a mester viszonya tanítványához. Domokos rajongott atyámért, saját szüleit sem szerethette jobban, atyám pedig nagy jövőt remélt az ő kiváló tehetségének s egész lélekkel igyekezett szívét és eszét minden szépre s jóra képezni. E viszony atyám Kőrösre költözésével sem szakadt meg. Folytonosan leveleztek. Domokos, tanítója társaságában, többször le is rándult Pestről Kőrösre s atyám is töltött még egyszer egyik szünidejéből (1852) néhány hetet Geszten. A szép reményű ifjú kora elhunytakor a PESTI NAPLÓ 1856 július 11. számában róla a következő rövid nekrológban emlékezett meg:

    TISZA DOMOKOS EMLÉKEZETE.
    A lapok egyszerűen jelenték Tisza Domokos halálát. A részvéthang, mely a napi sajtó úiján nyilatkozék, noha őszinte sajnálatot fejez ki, alig emelkedik felül a hasonló gyászjelentések szokott modorán. Az inkább a főnemesi csalid ivadékát, a reményteljes ifjú magyart illeti, kiből születési helyzete és tehetségei után ítélve, sok minden lehetett volna. Nekem, ki a hamar elhunyttal évek óta meghitt viszonyban álltam, nekem jut a szomorú kötelesség, értesítni a hazát, hogy ez ifjú élet kialvása nem csupán családi veszteség, hogy a remény, melyet ismerői hozzá csatolának, már is határozott körvonalokkal bírt. Igen! Tisza Domokos költő vala, — nem mondom kifejlett művész, — mert hiszen 18 éve, melyből a három utolsót egy végzetes nyavalya pusztítá, ilyen igényre kit jogosítna! — de költő, a hivatás, az ihlet, a tehetség biztos jeleivel. Én kisértem gondos figyelemmel e költői lélek fejlődését; én láttam az alig 13 éves gyermeket ragyogó szemmel lelkesülni a remekművek olvasásakor s ösztönszerűleg találni el a mi szép, legszebb, a mi költői színarany, mint nem tudná sok ítész, S ha saját kísérletei e műpéldányoktól eleintén messze estek; ha küzdelme a formával, nyelvvel, még újabb költeményein is meglátszik, annál meglepőbb, hogy már zsenge korában a gondolatra, költői eszmére fekteté a súlyt; s míg más ifjak a verselési ügyességet, a költői nyelv kezelését hamar eltanulják, a nélkül, hogy kísérletük mégis egyéb volna, mint viszhangja az olvasottaknak: ő ellenkezőleg mindenkor saját eszméjét akará érvényesíteni, habár az a nyelv és vers formáiba olykor nehezen fért is. A mi tehát fő, az eszme, a költői gondolat megvolt nála: a kifejezési biztosság, technika nem vala még kifejlődve. Ezért tartóztattam vissza kora föllépéstől az önerejét érző, hír és dicsőség-sovár ifjat; csak midőn megmaradása kétségessé vált, akkor nem ellenzém többé, hogy verseiből valamit közrebocsásson, ha netalán az így föllobbanó életinger felüdítné a beteget. Hiú remény! A dicsőség feléje csillanni kezdő sugara ép oly kevéssé volt képes feltartani a hervadást, mint Afrika égető napja, hová gyógyulni ment, s honnan halni tért vissza. Ott a pyramisoknál írta utolsó szép költeményét., mely szellemét még teljes ruganyosságban mutatja, de melyből, hosszúsága miatt, ide csak az első szakaszt igtatom, — ott az alább olvasható „Följajdulást”, mely megtört lelkének hattyúdala volt. Talán a mit az élőnek nem javaltam, az elhunyt iránt magam teljesítem: egy koszorút válogatott szebb költeményeiből sírja fölé, hogy
    . . . . . . . . . . . . . . . . animam . . . . . . . . . . . . .

    His saltem accumulem donis, et pungar inani munere.

                                                                        ARANY JÁNOS.
    
    (Következik három költemény: A piramisoknál, Cantica, Feljajdulás.)

    Az igért válogatott gyűjtemény is nem sokára megjelent: TISZA DOMOKOS HÁTRAHAGYOTT VERSEI. Kiadja édes anyja. Pest 1857. Arany előszavával. Arany László jegyzete.

  14. „Azt hiszem, Berecznek akarod írni” stb. Berecznek a HÖLGYFUTÁR mellékletéül kiadott ARCZKÉP-ALBUM czímű vállalata számára. Arany László jegyzete.
  15. Ez ÖNÉLETRAJZ adatainak a későbbi évekre vonatkozó adatokkal kiegészítése végett GYULAI PÁL-nak a M. T. Akadémia évkönyvébe irt rövid nekrológjából a megfelelő részleteket bevettük a jelen kötethez csatolt jegyzetek közé. Arany László jegyzete.