A lap feldolgozottságának foka

Az Arany család nemesi címe

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az Arany család nemesi címe
szerző: Arany László
Arany János 1855-ben kelt önéletrajzának 1897-es kiadását Arany László – mint szerkesztő – lábjegyzetekkel látta el.
Az alábbi jegyzet az önéletrajz „NB. Nagyapám nemes volt…” kezdetű zárójeles megjegyzéshez született, pontosítás végett.
Az Arany család címere

„Nagyapám nemes ember volt” stb. Ez ősi nemességről költeményeiben is megemlékezik néhányszor. Az Arkádia-féle czímű versben tréfásan:

Kutyabőröm nem hiányzott,
De hibás volt dátuma,
Bennem a tens vármegyének
Elveszett egy vótuma stb.

Toldi szerelmé-ben (VI. 19 és XII. 112 vers-szak) már komolyabb érzelem hangján. Ez utóbbi vers-szakban elmondja, hogy Toldi Miklós fiúsított húgának utódai, a Nagyfalusi és Szalontai Toldi család, századról-századra mikép gyarapodtak névben és vagyonban, hűségesen szolgálva az országot és királyait, majd azt a fejedelmet is,

„Kinek én ezt írtam tört czímere mellett,
Zárt sisakon s pajzson kézbe’ kivont kardú
Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.”

Ki volt ez a fejedelem, mit jelent az a tört czímer, és mit jelent az a „zárt sisakon nyugvó kivont kardú kéz”: e kérdésekre, kevéssel Toldi szerelmé-nek megjelenése után Márki Sándor egy kis történelmi tanulmánynyal felelt, mely a történelmi társulat gyűlésén olvastatott fel s a Századok-ban.(1879. deczember) és külön lenyomatban is megjelent. Czíme: A nagyfalusi Arany-család.

Ez az értekezés azonban mind a család eredetét, mind abban atyám leszármazási ágát tévesen határozza meg.

Minthogy a kérdés ily módon már az irodalom forumára jutott, nem lesz felötlő, ha annak tisztázására e jegyzetek során néhány lapot én is igénybe veszek.

Különben is a tárgy nem épen érdek nélküli.

Az Arany család hosszú küzdelme régi nemességük visszanyeréséért érdekes esete az egykori magyar jogi életnek.

A pörre vonatkozó iratok részint Biharmegye levéltárában részint az országos levéltárban (az erdélyi gubernium iratai között) ma is megvannak s azokból és a birtokomban levő eredeti okiratokból (melyekre az illető helyeken hivatkozom) állítom össze a következő jegyzeteket.

Nemes-levelök I. Rákóczy György fejedelemtől ered; eredeti példánya most birtokomban van. Kelt Gyula-Fehérváron 1634. május 10-én. A nemességet ketten nyerték: Johannes et Franciscus Arany de Nagyfalu. Testvérek voltak-e, vagy apa és fiú: arra nincs adat. Az ármális levél hátlapján látható Kraszna vármegye bizonysága, mely szerint a nemeslevél 1635 ápril 28-án — tehát mint a törvény (Tripartitum II. 12) rendeli, kelte után egy év alatt — e megye közgyűlésén meghirdettetett. S mivel törvény szerint (1630. XXX. §. 5.) a meghirdetést a nemességszerzőnek állandó lakó-megyéjében kellett tenni, ez adat erős bizonyíték arra, hogy a család a Kraszna megyei Nagyfaluból ered.

Kraszna megye a XVII. században nem volt oly félreeső vidék, mint ma. Most elkerülik a vasútak és a jártabb országútak; akkor, a felső magyarországi, morva stb. háborúk idején, arra vitt az erdélyi fejedelmek rendes hadi útja, Szilágy Somlyó alatt. Somlyó maga a Báthoryak híres erődített vára volt; onnan indult fényes pályájára Báthory István, Lengyelország királya; oda járt 1640 körűl, az ifjú Rákóczy György (később II. György fejedelem) udvarolni a gazdag Báthory család utolsó sarjának Zsófiának kezéért. Fény és pompa volt a vár tágas termeiben.

De, az akkori viszonyokhoz mérten, a vidék is népes volt és népe aránylag jólétben élt. A Rézhegyek lánczsora elrejtette a török-tatár dúlása elől. Földjeik soványosak ugyan, de abban az időben nem nyomta őket a szomszédos dúsabb talajú sík vidék versenye, mert Bihar dél-nyugati része és Békés megye el volt néptelenedve, lakóit kiirtotta a sok hadjárat, s földjeit ellepte a mocsár és fölverte a járatlan erdő.

Maga Nagyfalu Somlyó közel szomszédjában fekszik. Népes község; lakói ma is nagy részt kálvinista magyarok; úgy hiszem, akkor is azok voltak. Az Arany-család nemesedési pőrének okiratai között van egy 1795-ben kelt hiteles bizonyítvány, mely szerint Nagyfalu elöljárósága az Aranyok nemességi igényére vonatkozólag kijelenti, hogy az ellen kifogása nincs; ebben is az elöljárók nevei csupa magyar-nevek: Somogyi, Kincses, Fóris.

Él-e még a volt Kraszna-megyében vagy a Szilágyságban Arany-nemzetség, nem tudom. De a múlt század végén még élt. A véletlen juttatott kezembe néhány eredeti nyugtatványt, melyeket 1780–1785-ben Arany László „a királyi dézsmák regius adjunctusa” állított ki Szilágy-Somlyó, Szilágy-Szeg, Nyirmán és Panit községi lakosok részére, a beszolgáltatott dézsma elismeréséül.

Mikor származott ki a család Kraszna megyéből[1] s mikor telepedett Szalontára, annak nincs hiteles adaton nyugvó nyoma. De valószínűleg kevéssel nemes-levelök kelte után telepedhettek meg, mert mikor a Szalonta városa történetére vonatkozó hiteles följegyzések között az Arany nevet először találjuk, már akkor a család a város régi gyökeres nemes lakói között és ezek pártján szerepel.

Ez pedig ott, akkor, nem volt kis dolog. Szalontán a XVII. század eleje óta két pártra oszolva viszálkodott egymással a lakosság. Mondhatnók: a patríciusok és a plebejusok vetélkedése kicsiben. Az egyik párt, százados külön jogaira hivatkozva, kiváltságos állást követelt magának. Mert elődeiket — háromszáz vitéz hajdút — Bocskai fejedelem telepítette 1606-ban Szalontára, mely akkor, a török és tatár dúlásai után, teljesen puszta, elhagyott és néptelen volt. Adott nekik kiváltság-levelet is, melylyel őket, mind a három-százójokat és mindkét nembeli ivadékaikat, egyszerre és tömegesen nemességgel ruházta föl. Ezek építették újra (1620 körül) a Toldiak romba dült várát. Építkezéseikből egy hatalmas toronynak tetétlen falai máig is fennállanak; ezt nevezi „csonkatoronynak” a nép. Ők tették, Győri Jakab kapitányuk vezetése alatt, 1636 októberben, a török hadakon azt a sikerült hadi csínyt, mely Toldi szerelme VI. énekében episodként el van mondva. Kiváltságos állásuk támogatásául Bocskai adomány-levelén kívül hivatkozhattak arra is, hogy őseik Szalontát és a hozzátartozó pusztákat 1625-ben formaszerű vételi szerződéssel váltották meg a Toldi-családtól, ezer tallér váltságdíjat; és a szó-hagyomány szerint, egy gulyát adván érte.[2] E szerződéshez még ugyanazon évben fejedelmi adomány-levelet is nyertek Bethlen Gábortól. Birtoklásuk, tehát törvényes jogczímen alapúlt.

A Bethlen Gábor adomány-levele alapján akkor birtokba vezetett kétszázhatvanöt családról hiteles névjegyzék készülvén, az ebben foglaltak utódait azóta Bethlen-calalogistáknak nevezték.[3]

Ezek voltak Szalonta patríciusai.

Szemközt velök a másik párt azon jövevények utódaiból állt, a kik a háromszáz hajdú betelepedése után, az ő védelmük alatt, más vidékről, vagy a környék erdőségeiből és a nádasok rejtett szigeteiből, hova a török dúlások idején menekültek volt, lassanként odaszállingóztak. Idők múltával, a mint a köz-béke megszilárdult, igyekeztek ezek is a saját jogaikat és érdekeiket, amazok kiváltságaival szemben, a hogy lehetett, előmozdítani.

Az Arany család nincs ugyan a Bethlen-catalogisták eredeti jegyzékében, de a múlt század eleje óta, a hányszor Szalonta annáleseiben a család valamely tagjának neve előfordul, mindig a catalogisták pártján szerepel. 1725-ben van rólok először hiteles említés. A catalogisták pártja, hogy magát a többi lakostól jobban elszigetelje, a város tőszomszédjában külön községet alapított s oda költözött; egyszersmind azonban jogaik tisztába hozatala végett egész a királyi személynökig menve, tanúvallató parancsot (mandátum compulsorium) kértek, hogy hiteles tanú-vallomások alapján ki lehessen deríteni, kik tartoznak a gyökeres jogú családokhoz, és kik nem? E nagy tanú-hallgatás 1725 augusztus 12-ik és ezt követő napjain ment végbe, Nagy-Szalontán s ez alkalommal (a birtokomban levő, múlt. századbeli, hiteles jegyzőkönyvi kivonat szerint) számos tanú igazolta, hogy Arany Ferencz, kinek atyja Sámuel volt, „a régi szalontai nemesek közül való és nem a másonnan származottak maradékai közé tartozik.”

A külön községbe költözött nemeseknek azonban a másik párt nem hagyott békét. 1726 deczember 18-án rajtok ütöttek, házaikat tűzzel-vassal elpusztították. Ez esetről 1727-ben ismét egy nagy tanú-hallgatás tartatott (jegyző könyve Biharmegye levéltárában XLV1—844 sz. a.) melyen számos tanú vallomása bizonyítja, hogy a külön községbe költözött nemesek között volt négy Arany testvér is: Ferencz, János, István és György. E négy testvértől származott az egész szalontai Arany-nemzetség.

Márki, fentebb említett értekezésében, tévesen mondja, hogy atyám a János ágából származott. Ő Györgynek az utóda. A leszármazás (az oldal-ágakat második íznél mellőzve) következő:

                                                                     FERENCZ
                                                         nemességet nyert 1634-ben.
                                                                            |
                                                                      SÁMUEL
                                                  † 1725 előtt. Neje nemes Török Borbála
    –––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––┴––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
    Ferencz                                 János                                 István                                 I. GYÖRGY
maradt egy fia.                     maradt egy fia,                      maradt öt fia                    † 1751-ben pestisben
                                           György nevű                                                                                |
                                                                                                                                   II. GYÖRGY
                                                                                                                               szül. 1740; † 1810.
                                                                                                                                Neje: Szabó Sára
                                                                                                                               szül. 1742; † 1808.
    ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––┴–––
    III. GYÖRGY                          János                                 Mihály                                     Ferencz
 sz. 1762 † 1844.                     szül. 1776.                          szül. 1783.                               szül. 1786.
Neje Megyery Sára;
 szül. 1772 † 1836
    ––––┴–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
          Sára                                 1793—1810-ig. szül. nyolcz gyermek                                  JÁNOS
 sz. 1792 † 1853.                        a kik közűl egy sem élte túl a hetedik                      szül. 1817 márczius 2.
                                                                        évét.                                                    † 1882 októb. 22.

E leszármazási tábla, legalább Sámuel óta, egészen hiteles, mert a múlt századbeli adatok több rendbeli egykorú hiteles tanú-vallomásokon s az anyakönyveken, az újabb adatok pedig az anya-könyvön és a család élő öreg tagjainak biztos tudomásán alapulnak.

Az 1744–45. évi nemesi fölkelésben két Arany vett részt: Sámuel és György (Az utóbbi valószínűleg atyám szépapja; de nem bizonyos, hogy ő, mert testvérének Jánosnak volt egy György nevű fia, a ki 1741-ben talán már oly korú lehetett, hogy hadi szolgálatra beváljék). Bihar megye alispánjának Beöthy Mihálynak kapitánysága alatt szolgáltak, a ki hiteles bizonyság-levélben tanúsítja, hogy „mikor az Augusztára indultak, Sziléziában Dutzis (?) nevezetű városban magokat dicséretesen és vitézül viselték, hűségüket és vitézségöket minden körülmények között, veszedelmökkel is kimutatták.” — Sámuelről a tanúvallomások bizonyítják, hogy porosz fogságban is volt.

Ez adatokból úgy látszik, hogy az Arany-család Szalontára telepedése óta, az itteni hajdúság jogait élvezvén, Rákóczy Györgytől nyert régi családi nemes-levelét a XVIII-ik század közepéig a láda-fiókban rejtve tarthatta; arra addig szüksége alig volt.

Azonban a XVIII-ik század közepe óta szomorú idők következtek az egész hajdúságra.

Erdély visszacsatolása után az erdélyi fejedelmek által egyes családok részére kiadott adomány- és nemes-levelek érvényeseknek ismertettek ugyan, de sem a hajdúk sem a székelyek tömeges nemessége el nem ismertetett.[4]

Néhány hajdú-községre, köztük Szalontára is, 1745-ben herczeg Eszterházy Antal adomány-levelet nyert Mária Thereziától s még ugyanabban az évben végbement a statutio is. Hiába tiltakoztak és szegültek a statutio ellen fegyveres kézzel is a szalontai hajdúk, köztük a már említett Arany János.[5] Ellenszegülésüket nem vették figyelembe s a helytartó tanács 1753-ban kimondta, hogy az erdélyi fejedelmektől nyert adomány-leveleik érvényteleneknek tekintetnek.

Jártak-keltek aztán Budára, Bécsbe, hogy Eszterházy hatalmas jármát lerázzák, de vergődésüknek legfeljebb annyi eredménye lett, hogy földesúri tartozásaik enyhébben állapíttattak meg, mint országszerte a jobbágyokéi; robotot, dézsmát alig ismertek s úrbéri szolgálmányaik fejében csak egy mérsékelt taxát kellett fizetniük.

Az Arany-család még egy pár évtizedig valószínűleg szintén a többiekkel együtt kereste a hajdú-szabadságot; de mikor meg kellett győződniük, hogy a hajdúság czímén ezt már vissza nem szerezhetik, akkor előkeresték a régi armális-levelet, és megpróbálták a saját családi nemességüket ennek alapján szerezni vissza.

Nyolcz tagja a családnak, valamennyien a fentebb említett idősebb Sámuelnek egyenes fiágbeli unokái — 1778-ban Bihar vármegye törvényszéke előtt megindították a nemesség-vitató pört (causa productionalis). Felmutatták eredeti armalis-levelöket s három tisztes öreg nemes tanú vallomásával igazolták, hogy „míg a catalogisták nem reponáltattak, ők porcziót soha nem fizettek, hanem csak nemesi taxát a nemesek hadnagya kezébe, kvártélyost nem tartottak, bíró pálczája alatt nem álltak, s mint nemesi praerogativával élők, eő-felségét, más nemes emberekkel együtt, a magok költségén szolgálták: Sámuel és György a Burgus ellen hadakoztak és Sámuel az ellenségnél fogságban is volt.”

Bizonyítékaik alapján Bihar megye törvényszéke 1778 november 28-án kelt ítéletével őket nemesi jogaikban megerősítette s ez ítéletet 1780 február 18-án a vármegye közgyűlése is jóváhagyván, arról részökre hiteles bizonyság-levelet adott. Ez most birtokomban van. Bele vannak foglalva az 1725-ben és 1778-ban tartott tanú-vallomások eredményei is, melyek alapján akkor a pörben nemzetségi leszármazásuk hitelesen megállapíttatott.

Ha a nemesség-kereső nyolcz Arany azt remélte, hogy Bihar megye határozatával már czéljokat érték, keservesen csalódtak. Csak most kezdődtek végtelen bajlódásaik, költekezésük, fáradságuk. Még négy ízben kellett e pört előlkezdeniök; három izben meg is nyerték, de végre is hiába. Mintha az ő gyötrelmeik méltó jellemzésére volna teremtve Sisyphus meséje! Az a nemzedék, mely a pört megindította, régen a föld alatt porlott, ivadékaik — 1793-ig fiágon huszonnégy főre szaporodva — szintén megélemedtek, mire a pör véget ért.

Hogyan dobálták őket egyik fórumtól a másikhoz, hitelesen elmondja a harmadik fórumnak, melyhez utasíttattak, a marosvásárhelyi királyi ítélőtáblának, 1796 ápril 30-án kelt következő ítélete:

ÍTÉLET.
Biharvármegyében, Szalonta varosában lakó, de eredetére nézve erdélyi, Nagy-Falusi Arany Ferencz, Márton, István, Gáspár, István, János, György, Miklós, József, Boldizsár, Sándor, István, János, György, Sándor, Ferencz, István, Gáspár, Péter és Luka — személyes nemességeket bizonyítani kívánván Krasznavármegyében, a Nagy-Falusi közönségnek törvényes megintetése mellett beadják:
l-ször. Hajdani erdélyi fejedelem Rákóczi György által, Nagy-Falusi Arany Ferencznek, 1634-ben adatott, 1635-ben Krasznavármegye gyülésin, minden ellenmondás nélkül kihirdettetett, teljes hitelű ármálist, maga eredeti valóságában, sub B.
2-szor. Azon perfolyást, és ítéleteket, melyek szerént a producensek, Biharvármegyének elébb törvényes székén 1778-ban, azután az universitás által 1780-ban nemeseknek ítéltettek, mely ítéletek pro approbatione a locumtenentiale consiliumhoz fel is küldettek sub A:B.
3-szor. A locumtenentiale consiliumnak azon rendelését, mely által a producensek nemességek megbizonyítása végett, ad locum originis Erdélybe Krasznavármegyében utasíttattak: sub A:C.
4-szer. Krasznavármegyének authenticum testimoniumát 1783-ban költet, arról, hogy a producensek nemességeknek bizonyítására beadott levelei megvizsgáltatván, nemességek ottan is megesmértetett: sub B:B.
5-ször. A locumtenentiale consiliumboz adott könyörgő levelet, mely mellett Krasznavármegyének közelebbről említett, és a produoensek nemességét megesmérő testimoniumát beadván, az adófizetés alól felszabadíttatni kértek; sub B:C.
6-szor. Ugyan a locumtenentiale consiliumnak Biharvármegyéhez utasított rendelését, 1783-ban költet, mely szerént nem tartván elégnek a Krasznavármegye testimoniumát, a producensek arra utasíttatnak, hogy az írt Krasznavármegye tábláján in forna producáljanak sub C:C.
7-szer. Krasznavármegye continua tábláján folyt productionalis processust, az ítélettel együtt, mely bizonyítja, hogy a producensek ekkor is absolváltattak, sub E:E.
8-szor. A locumtenentiale consiliumnak 1785-ben költ rendelését arról, hogy az Erdélyben folyt pereknek super-revisorium foruma lévén az erdélyi gubernium, oda küldetett által a producensek nemessége bizonyítására folytatott pere sub F:F.
9-szer. Ugyan a locumtenentiale consilium rendelését, melyből megtetszik, hogy az erdélyi gubernium a közlött productionális pert a producenseknek visszaküldötte, minthogy az Erdélyben lévő productionális norma szerént a contributio alatt lévő nemesek productióját a királyi táblán kellene kezdeni, és ennélfogva a producensek ezen királyi táblára utasíttatnak, sub G:G.
10-szer. Egy 1793-ban költ hiteles inquis itorio relatoriat, nemzetségi származásoknak megbizonyítására sub H:H.
Megvizsgálván tehát ezen törvényes királyi tábla, mind a producensek nemessége bizonyítására beadott ok és bizonyító leveleit, mind a királyi fiscusnak ezekre tett ellenvetéseit, úgy találta a béadott armalis levélből, mely teljes erejű, hogy néhai Nagy-Falusi Arany Ferencz megnemesíttetett törvényesen; a mi pedig a mostani producenseknek a megnemesített Arany Ferencztől való származását illeti: öszvevévén az 1725-ben, 1778-ban és 1793-ban hitelesen költ és authenticált inquisitoriákat, az azokban foglalt vallók vallomása szerént a mostani producensek nemzetiségi származásokat bizonyos tudásból felviszik a genealógia tabellájukban kitett Sámuelig. Hogy pedig ezen Sámuel lett légyen fia a megnemesíttetett és törzsökül feltett Ferencznek, ezt a vallók csak elejekről vett hallomásokból vallják ugyan, de erősítik ezeknek vallomásokat e következendők: 1-ben, hogy a producensek bizonyosan Erdélyből Nagy-Faluból származtak Magyarországra; 2-szor, hogy a Kraszna-vármegye authenticum testimoniuma szerént sem Nagy-Faluban, sem másutt Krasznavármegyében sehol nem találtatik Arany nevezetű familia. 3-szor, a producenseknek elei valóságos nemesi szabadsággal éltek. Végezetre 4-szer minthogy az armális ma is eredeti valóságában kézeknél találtatik. Azért a királyi fiscusnak is kitett ellenvetési elgyengülvén, a producensek törvényes nemes embereknek ítéltettek.
A nagy erdélyi királyi törvényes tábla jegyzőkönyvéből Maros-Vásárhelyen Szent Iván havának 30-ik napján 1796 esztendőben.
Kiadta:
H. Szentpáli Elek,
ítélő-mester.    

Ez volt tehát már a harmadik kedvező ítéletük, de vergődéseik ezzel nem értek véget. A marosvásárhelyi tábla fölülvizsgálatra küldte ítéletét az erdélyi gubernium-hoz. Az országos levéltárban őrzött guberniumi iratok tanúsága szerint ott hét esztendeig kézbe sem vették az ügyet. Ha az érdekeltek sürgették, azt nyerték válaszúl, hogy perük „a maga rendén el fog láttatni.” Végre 1803-ban elreferálták és fölküldték Bécsbe a cancelláriához. Ott ismét elhevert negyedfél évig, s ekkor Ferencz császárnak 1806 október 3-án kelt leiratával akként döntetett el, hogy miután folyamodók azt, hogy hitelesen kimutatott ősük, Sámuel, a nemesség szerzőjétől Ferencztől miképen származott le, hitelesen ki nem mutatták, erre nézve további bizonyítékok beszerzésére utasíttatnak.

Mai világban nagy zajt lehetne ütni vele, ha egy pörben, mely a fiscus ellen foly, s melyet a fiscus három bíróság előtt egyhangúlag elveszít, a kormány a nyertes felpereseket, egyszerű leirattal, további bizonyítékok beszerzésére utasítaná. De a nemesség-kereső pörökben akkor ez volt a pörrend útja s e részben az Arany családon nem esett sérelem. Azonban, az akkori jogi fogalmakhoz mérve is, a cancellária rendelete szokatlanul szigorú volt irányokban. A nemesedési pörökben rendszerint elégnek tartatott, ha a nemesség-kereső család, érvényes alakban kiállított s megye-gyülésen is meghirdetett nemesi levelét felmutatva, a nemesi jogoknak hatvan évi gyakorlatát tudta igazolni. Sőt voltak esetek, hogy a nemesi levél sem kívántatott, csak a hatvan évi gyakorlat.[6] Hogy leszármazásukat egész a nemességszerző ősig hiteles adatokkal kimutassák, ezt követelni, kivált az ország oly vidékén, melyet folyvást dúlt a török-tatár, s a hol anyakönyvnek akkor híre sem volt: egy lett volna a lehetetlenséggel.

Az Arany-család e pörben felmutatta eredeti nemeslevelét; hitelt érdemlő tanúkkal bizonyította a nemesi jogoknak ember-emlékezetet meghaladó gyakorlatát; bizonyította, hogy a család tagjai részt vettek a nemesi fölkelésekben; felmutatta Szalonta városa elöljáróságának 1790-ben hiteles pecsét alatt kiállított bizonyítványát (ma is megvan, birtokomban, eredeti hiteles alakjában) mely szerint szalontai földbirtokaikat „nem zálog vagy árenda-képen bírják, hanem néhai elejik és régi ősök érdemével nyert fejedelmi adomány után, mind ősök mind pedig itt megírt Arany uraimék ő kegyelmök, megszünés nélkül, emberemlékezetinél régebbi időktől fogva bírják, attól senkinek semminemű adózást vagy szolgálatot nem tesznek, hanem földesúri tulajdonképen bírják s veszik azoknak hasznokat; és senkitől megháborítás nélkül valamint most, úgy ezentúl is mindétig, míg az ország és annak törvénye fennmarad, firól fira, nemzetségről nemzetségre, nemesi szabadsággal bírni fogják.”[7]

Csak azt nem tudták bebizonyítani, hogy hitelesen kimutatott közös ősük Sámuel, a ki 1720–25 körűl halt meg, miképen származott le azon Ferencztől, a ki 1635-ben Rákóczy fejedelemtől a nemességet nyerte. Ők azt vitatták, hogy fia volt. Ez a 85–90 évi időköz apa és fiú között kissé hosszúnak látszik ugyan, de nincs benne semmi lehetetlenség. Még akkor sincs, ha azt tesszük föl, hogy ama János és Ferencz, a kik 1635-ben a nemességet kapták, testvérek voltak, s Ferencz is, már akkor, érett férfi korát élte. Például atyám is, bár nem élt nagy kort, épen kilenczven évvel atyja házasságának éve (1792) után hunyt el. De az adomány-levelekben arra is van példa, hogy az adományt-nyerő apa neve mellett kiskorú fiai neve is felsoroltatnak. Ha fölteszszük, hogy 1635-ben Ferencz Jánosnak nem testvére, hanem talán fia, még pedig kiskorú fia lehetett: természetesen a két nemzedék közötti hézag még könyebben áthidalható.

Akárhogy volt: ezt már 1806 után nem bírta a család hiteles adatokkal földeríteni. Pedig fáradoztak érte sokáig. 1814-ben újra megindították a nemesedési pört Biharmegye törvényszéke előtt, előbbi bizonyítékaikon kívül hitelesen igazolva azt is, hogy Krasznavármegye levéltárából azért nem hozhatnak igazoló okiratokat, mert ott a levéltár több ízben leégett. De ismét az erdélyi királyi tábla elé utasíttattak. S aztán még atyám emlékezete idején is járt-kelt az atyja Erdélyben a bizonyítékok után, sőt talán ott is újra indították a pört, de czéljokat elérniük nem sikerült.

Adataink kiegészítéséül álljon itt még a nemes levél és a czímer másolata:

Nos Georgius Rákóczy, Dei Gratia Princeps Transylvaniae, Partiam Regni Hungariae Dominus et Siculorum Comes etc. memoriae commendamus tenore praesentium significantes quibus expedit uníversis. Quod nos cum ad nonnullornm fidelium Dominorum consiliariorum nostrorum, singularem propterea nobis factam intercessionem: tum vero attentis et consideratis fidelitate, fidelibusque servitiis meritis fidelium nostrorum Strennorum Joannis et Francisci Arany de Nagy-Falu, quo ipsi nobis et huic regno nostro Transylvaniae ac principibus ejus legitimis praedecessoribus videlicet nostris, in omnibus regni necessitatibus juxta virium suarum exigentiam fideliter exhibuerunt et impenderunt, exhibiturosque et impensuros ipsos deinceps quoqne minime diffidimus; eosdem igitur Joannem et Franciscum Arany, de statu et conditione plebea ac ignobili, in qna nati exstiterunt, si subditi aliorum non fuerunt, ex speciali gratia nostra, et potestatis nostrae plenitudine eximendos, ac in coetum et numerum verorum ac indubitatorum regni nostri Transylvaniae et Partiam Hungariae eidemque adnexarum nobilium annumerandos, aggregandos, cooptandos et adscribendos esse duximus, prout annumeramus, aggregamus, cooptamus et adscribimus; decernentes expresse, ut a modo deinceps successivis temper temporibus — iidem Joannes et Franciscus Arany ipsorumque haeredes et posteritates utriusque sexus universi, pro veris et indubitatis nobilibus habeantur et reputentur. In signum autem hujusmodi verae et perfectae nobilitatis corum, haec arma seu nobilitatis insignia: Scutum videlicet militare coelestini coloris, in cujus campo sive area corona aurea ex qua brachium quoddam humanum humerotenus resectum, pugionem evaginatum sangvine tinctum servare visitur, supra seutum galea militaris clausa est posita, quam contegit diadema regium, gemmis et unionibus decenter ornatum; ex cono vero galeae teniae, sive lemnisci variorum colorum hinc inde defluentes in utrasque oras sive margines ipsius senti pulcherrime ambiunt, et exornant; prout haec omnia in capite seu principio praesentium literarum nostrarum docta manu et arte pictoris clarius expressa et depicta esse cernuntur — animo deliberato et certa scientia, liberalitateque nostra, praefatis Joanni et Francisco Arany, ipsorumque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose dedimus, donavimus et oontulimus. Annuentes et concedentes ut ipsi praescripta arma seu nobilitatis insignia, more aliorum verorum et insignitorum nobilium armis utentium ubiqne in praeliis, hastitudiis, torneamentis, duellis, monomachiis, ac aliis quibusvis exercitiis militaribus, nec non nobilitaribus item sigillis, vexillis, cortinis, velis, auleis, annulis, clippeis, tentoriis, domibus, sepulcris et generaliter quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub verae ac perfectae nobilitatis titulo, quo eos ab universis et singulis cujuscumque status, — gradus, conditionis, officiis, et praeeminentes homines existant, insignitos dici teneri, et nominari volumus, ferre et gestare omnibusque et singulis iis honoribus, gratiis, privilegiis indultis, libertatibus, immunitatibus et praerogativis, quibus ceteri veri nati, ac indubitati praefati regni nostri Transylvaniae et Partiam Hungariae cidem Annexarum nobiles, et militares homines, quocumque de jure, et ab antiqua consvetudine utuntur, fruuntur et graduent, perpetuo uti, frui, et gaudere, absque tamen praejudicio et damno fisci valeant, atque possint. In cujus rei memoriam, firmitatemque perpetuam, praesentes literas nostras pendentis et authentici sigilli nostri nunimine roboratas memoratis Joanni et Francisco Arany ipsorumqne hacredibus et posteritatibus utriusque sexus universis, elementer dandas, duximus et concedendas.
Datum in civitate nostra Alba Julia die 10. mensis maii Anno Dni 1634. Georgius Rákóczy mp. Stephanus Kovaczoczy Cancellarius mp.
A hátsó lapon: Anno Dni 1635 die vero 28 mensis aprilis in generali congregatione dominorum magnatum et nobilium comitatus Krasznaensis exbibit, perl . . . . et publícat — — nemine oontradicente. Georgius Raczky jur. notarius Comitatuum Szolnok et Kraszna.


Megjegyzés
  1. Márki szerint nem a Kraszna megyei Nagyfaluról származtak volna, hanem Bihar megyéből, azon Nagyfaluból, mely, szerinte, a Toldi családnak is ősi fészke volt. Bár mily tetszetős volna a két család eredetének ily összetűzése: sem Márki értekezésében, sem azon kívül, nem akadtam oly adatra, mely e föltevést megerősíthetné. A nemes-levél hát-lapján foglalt publicatio erős bizonyíték a Kraszna megyei számlázás mellett, s ezt támogatta a családi traditio is, legalább az 1793-diki tanúvallomások szintén emlegetik a Kiaszna megyei ősöket. Egyébiránt érdekes megjegyezni, hogy a krasznai élő néphagyomány Toldi Miklóst is a krasznai Nagyfaluból származtatja. A két család tehát így is összekerülhetne. A. L. jegyzete
  2. Toldi szerelme VI. 18. A. L. jegyzete
  3. L. Rozvány György: Nagy-Szalonta mezőváros monografhiája. Nagy-Szalontán 1870. 138. lap. A. L. jegyzete
  4. Lásd Frank: Közigazság törvénye 1846. II. 466. A. L. jegyzete
  5. Rozvány: 122. A. L. jegyzete
  6. L. Frank i. m. II. 472. A. L. jegyzete
  7. Azon ősi földbirtoknak, mely e bizonyság-levélben dülök szerint szabatosan meg van határozva, egy csekély része (az ú. n. panaszi dülöben) örökségül atyámra szállt s ö azt élte fogytáig meg is tartotta. Holta után anyám a szalontai Arany-emlék bizottságnak adományozta. A. L. jegyzete