Okoskodások; érzések
| Halotti versek szerző: Csokonai Vitéz Mihály II. Okoskodások; érzések |
Halotti versek
Tudom, hogy létedet nem lehet tagadnom,
És hogy nem vagy te test, azt is meg kell adnom;
Miért vitatja hát olly sok gondolatlan,
Hogy ami meg nem tud halni, halhatatlan?
Úgy van! mert csak ott győz a lerontó halál,
Ahol megosztható részecskékre talál,
Amellyeket külön szedvén vas újjával,
Egyesíti önnön elementumával.
Ront ugyan, illy jeles makhinákat ront el,
De mindent új képre s új életre bont el;
Ő a természetnek segédje s szolgája,
Őáltala forog ennek karikája;
De legkisebb rész sem veszhet el kezéről,
Ő csak bont, de számol minden részecskéről,
Mert aki e Mindent semmiből alkotta,
A megsemmisítést magának tartotta. -
Nem halhatsz hát te meg, óh nemes valóság,
Hacsak maga egykor a Mindenhatóság,
Ki akart és véled közlötte lételét,
Lángodra nem fújja a semmiség szelét.
De egy bölcs Istenről azt állítni vétek,
(Sőt, hogy említem is, tán azzal is vétek)
Hogy ő egy, a maga képére teremtett
Nemes valóságot csak azért teremtett,
Hogy a bú, baj közzűl semmiségre híjja
S önnön lehelletét mintegy visszaszíjja.
Emberek jó' Atyja! tudjuk valójába,
Hogy egész mivóltunk por s árnyék magába,
És amit adtál is, azt sem érdemeljük;
Úgy van! hatalmadat rettegve tiszteljük.
De te, óh jóságnak kútfeje s tengere,
Kitől e lelkes sár ennyi áldást nyere,
Örvendhetsz-é egykor, örvendhetsz-é annak,
Hogy halált mennydörögj egy halhatatlannak?
Hogy aki áldhatná felséges nevedet,
Elvesszen, átkozván a lételt s tégedet?
És aki lenni kezd, előre rettegjen?
A bölcső és sír közt mordon ténferegjen?
A meghóltak közzűl ne említsen senki?
S az életre minden irtózva lépjen ki?
Óh nem! nincs becsesebb javunk az életnél,
És te olly kegyetlen soha nem lehetnél,
Hogy e legfőbb jónktól megfosztanál minket
S megcsalnád az erre vágyó lelkeinket.
Igazság Istene, jók s rosszak bírája!
Kinél bévall mindent az esztendők szája,
Ki részrehajlástól soha meg nem rontott
Jobb kezeddel tartod a mérséklő fontot,
Hogy vonhatsz a sírnak szélén örök határt,
Ha addig olly ritkán fizetel méltó árt?
Ha azok, kik sújtó pálcádtól nem félnek,
Veretlen maradnak, sőt még vígan élnek;
És aki a virtus pusztáján bújdoklik,
Sír, szenved s a bűnnek körme közt fúldoklik?
Uram, te, ki magad vizsgálod szívemet,
Tudod rólad való tiszta érzésemet
De mihelyt az erkölcs világába megyek,
Nem tudom, mit higgyek, érezzek vagy tegyek;
Ha az embereknek dolgait vizsgálom,
Azt a jó, bölcs, igaz Istent nem találom,
Kit a természetnek világában leltem
S ki előtt olly megtölt szívvel térdepeltem.
Mert, lám, a virtusnak semmi becse nincsen. –
Ne is légyen! senki még rá se tekintsen,
Ő az olly szíveknek mindég elég bére,
Akik érdemesek annak érzésére.
De mikor azt látom, hogy őt csúffá teszik,
Szidják, háborgatják, üldözőbe veszik,
Verik, tömlöcözik, halálra hurcolják:
Már ezek a szívet nagyon marcongolják.
S kivált, mikor látom, hogy a gonoszoknak
Tündöklő napjaik kényekre forognak,
Szabadon ferednek az ártatlan vérbe
S a szüzek erkölcsét nyerik érte bérbe,
A szegényt a törvény útján megkéselik,
S a rongyos árvának kenyerét bényelik,
Magok az álnokság hálóját hintik el,
S a törvény kötelét csúfolva tépik el:
Mégis a bóldogság mosolyog le rájok,
Szívek víg és nyúgodt, virít az orcájok. –
Hát ezekért folynak Paktólus* habjai?
Ezekért vésődnek Quitó* havassai?
Ezekért jön-é fel a nap minden reggel,
Hogy jót tenyésztessen fénnyel és meleggel?
Fúljanak a zajgó habba minden gályák,
Mellyek az öt világ kincsét vondogálják,
Száradjon el fű, fa, erdő, mező és kert,
Minthogy nagyobbrészént csak rosszakért hevert,
Az áldott nap váljon tűznek katlanjává,
Ezt a szép világot tégye bús pusztává,
Süsse ki a kényjén élő gonoszokat,
S egy nagy főldindúlás falja bé hamvokat!
Legalább e közös vég-veszedelembe
Az a vígasztalás fog szállni szívembe,
Hogy a tomboló bűn jajját is megérem
S az igazság karját egy részről dicsérem. –
De hát a szenvedő jámbornak jutalma
Hová lett? hol van a virtus diadalma?
Azt e düledékek ormán, e félelem
Rettentő mezején nem látom, nem lelem.
Itt együtt hever a lator palotája,
A jámbor kunyhója és akasztófája;
Egy szél fújja hamvát itt egy jó atyának,
Egy szelíd gyermeknek s ezek gyilkosának;
A végső káromlás, a végső könyörgés
Hangjait egyszerre fogta el a hörgés;
E kerek főld pusztán forog az üregben,
Hordozván a néma halált gyászleplekben,
Bús gyomrába zárta az emberi nemet
S egy sorsra juttatta a vétket s érdemet;
Nagy sír! de amellyre csak ennyit írhatok:
„Itt laktak tollatlan kétlábú állatok.”
Úgy van! csak állatok! sőt még a barmoknál
S a porba fél napig mászó kukacoknál
Még annyival ezek szerencsétlenebbek,
Amennyivel nálok vóltak nemesebbek.
Őket a beléjek óltott ész megcsalta,
Az erkölcs ösztövér reménnyel hizlalta,
És ők, kik kérkedtek a szabad lélekkel,
Most együtt hevernek a hitvány férgekkel. –
Ti boldog tigrisek, ti boldog madarak,
Boldog halak, kígyók, férgek és bogarak,
Te, szerencsés holló, egynehány száz télig,
Te, szerencsés kérész, reggeltől estvélig,
Ti a természetnek szülöttei vagytok
S egy illy édesanyát soha el nem hagytok:
De mi az erkölcsnek, e száraz dajkának,
S az észnek, e tőlünk vállalt mostohának
Hideg intésein makacsúlva járunk,
A nyert jót megvetjük s képzelteket várunk.
Néktek szőrt és tollat ád édesanyátok,
Mindennap terített asztallal vár rátok,
Igaz szomjatokat kristály vízzel óltja,
Hajlékotok a főld, vagy az erdők bóltja;
De mi mezítelen jövünk e világra
S azonnal szükségünk van a társaságra,
Étünk, itunk, ruhánk izzadságba kerül,
S még fiatal fejünk gondba s őszbe merül,
És hogy bátorságba tehessük magunkat,
Ím, fel kell áldoznunk a szabadságunkat. –
A ti érzésitek fájinok, tartósok,
Elmétek egyforma, lábotok futósok,
S egyiket is a szív lázzadt indúlatja
Szokott fekvéséből ki nem forgathatja,
Sem az elméskedés szomorú hagymázza
A táplálás útját meg nem tofánázza*,
Látástok, hallástok élesek tinéktek,
Hogy meg ne ronthasson ravasz ellenségtek,
S hogy az ennivalót feltalálhassátok
S e múló életet jobban kóstoljátok;
De a mi szemeink könnyet is húllatnak,
Füleink rezzennek, ajjakink jajgatnak,
Mikor édes hazánk a szélveszek között,
Mint egy roncsolt gálya, a szirthoz ütközött,
Mikor vallásunkra készül új fergeteg,
Mikor embertársunk rab, kóldús vagy beteg,
Mikor szüléinket vagy magzatjainkat,
Szerelmes párunkat vagy jó barátinkat
A halál karjain meghűlve csókoljuk
S kínunkat a fáknak s néktek panaszoljuk.
Hát még a becsület, mellyet akkor adott
Nékünk a természet, mikor megtagadott,
Mikor eredeti forrásit bédugta
S vad lábunk a virtus csóváit felrugta, –
Hát még a becsület hányszor búsít minket,
Hányszor lázzasztja fel délceg érzésinket?
Ti, ti mindezeket még nem érzettétek;
Kevés, de jó s nyúgodt érzés a tiétek. -
Még ez mind elmúlnék; de nagyobb kínunkra
Rá van az eszmélés vetve a nyakunkra,
Hogy régi fájdalmunk felmaradjon ebben,
S amin általestünk, rágjon mérgesebben;
Sőt, hogy a jövendő bajtól is rettegjünk
S még a jók között is féljünk, keseregjünk.
Istenem! ha szét kell csakugyan oszolnom,
Ah, mit is kell a te munkádban vádolnom!
Még a reménység is, e legfőbb orvosom,
Csalárd ajándékod, hóhérom, gyilkosom.
Miért szükség nékem a haláltól félni,
Ha csakugyan egykor meg kell szűnnöm élni?
Mért olly édes nékem a halhatatlanság,
Ha ez a reményem merő hasztalanság?
Bizony drágán vesszük ama színes jókat,
Mellyek elcsábítják a vak halandókat,
Ha ez a vágyásunk csak magunk szerelme
S hiábavalóság és lélek gyötrelme! –
Ugyan, ha már ételkívánás van bennünk,
És mégsem lehetne itt e főldön ennünk:
Ha a leghevesebb szomjúság únszolna
S ez egész plánétán egy csepp víz sem vólna:
Nem azt mondhatnám-é, hogy aki teremtett,
Kegyetlenségének tárgyává engem tett? –
Meg ne ütközzetek, ha illy nagy ügy felől
Egy alacsony példát merek hozni elől:
Egy együgyű állat, – egy gólya mit szólna,
Ha néki jó szárnya, s egy ország nem vólna,
Amellyben bujdossék; pedig a Teremtő
Belé adta volna, hogy oda vágyjon ő? -
Úgy van! e bölcs Isten, ez élők jó atyja
Még a barmoknak is szívét megnyugtatja,
És bétőltvén minden állat kívánságát,
Örvendve szemléli kedve-tölt világát.
Ugyan hát, óh, ugyan csak az ember vólna,
Melly többet kívánna, semmit sem kóstolna?
Kinek az erkölcsi világ csak kárt tenne,
A természet pedig mostohája lenne?
Ki az emberek közt nyomna vagy nyomódna,
S még mint állat is csak tengene, kínlódna?
Én ugyan, ha nincs más élet énérettem,
Meg nem köszönhetem, hogy emberré lettem;
És, ím, egy illy fényes gyűlés hallatára,
Az emberi hitvány kevélység truccára,
Letészem az eddig viselt méltóságot
S az állatok között kérek bóldogságot.
Te, ki Ermenonvill rideg szigetében
Nyugszol a nyárfáknak lengő hívesében,
Ébredj fel és bámúlj egy lelkes állatot,
Ki mér tenni nálad nagyobb áldozatot;
Te a társaságban az aprós hibákat
Nem tűrvén, óhajtál olly messzi pusztákat,
Hol még nyers fiai a nyers természetnek
Kevélyek, gonoszok, hiúk nem lehetnek.
Én pedig őket is kerülni kívánom,
S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom,
Akarom, hogy elmém setétségbe ejtsem,
A vétket, a virtust, mind – mind elfelejtsem.
Ez odvas makkfának kongó oldalában
Eszem, alszom, egyéb állatok sorában,
Az égre nem nézek, főldön jót nem teszek,
Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek. -
De melly sűrű homály gombolyog felettem?
Melly váratlan szélvész ordít, zúg mellettem?
A zápor lerohan, s az ég sarkalatja
Lelkemet s e bérces erdőt rázkódtatja;
Míg szóllok, ím cserfám menedék tövére
A sustorékoló gyantaláng leére,
Fut minden fenevad, – én magam maradok, –
Futnak ők, – én fázom, s – a tűzért szaladok. –
Hah! hogy lehet mégis olly erő lelkembe,
Hogy e tűzről is az ember jut eszembe?
A vadak ekörül meg nem mernek állni,
A pongó* szereti, de nem tud csinálni. –
Érzem, hogy lelkemnek tehetségi nagyok,
Hogy én a fő lélek helytartója vagyok,
Hogy már e földön is több vagyok baromnál,
S tán messzi reményem több csupa álomnál.
Érzem, hogy ha itten bétőltöm helyemet,
Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet,
S így lebegvén az én Uram trónusáig,
Kilátok az örök létel központjáig,
Hol eredetemnek kezdetét fellelem
S a végtelen idők kerekét képzelem.
Isten! akit fednek általlátszó leplek,
Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek,
Add vissza a tőlem lehányt istenképet,
Mellyet a makacsság orcámról letépett.
Nem! hanem a kevély alázatosságnak,
A rendetlen széltől forgó okosságnak
Csalóka míve ez. – Bocsáss meg, Istenem!
Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem;
Hogy az igazságot keresvén, tántorgok;
A tetőled adott lámpásodnál forgok,
Melly, mikor megbotlom, jóra akkor vezet,
S azon pontban érzem a mennyei kezet.
Ímé, míg magamat embernek számláltam,
Az emberiségnek becsét nem vizsgáltam
És most, hogy elhagytam az emberi nemet,
Négy milliárd ember tőlté be szívemet.
Uram! mind egyforma teremtésid ezek,
Kikkel én egyaránt gondolok, érezek;
Csakhogy némelly része már kifejtve vagyon,
A többi még buta, kicsinyég vagy nagyon,
Ki dolgos, ki lomha, ki tüzes, ki hideg;
Ki durva vagy szelíd, ki társas vagy rideg:
Mégis mindeniknek szívén van egy pecsét,
Melly jegyzi és őrzi az emberség becsét.
A London útcája, a Húron posványja*
A jövendő bóldog életet kívánja;
A csendes chínai s a kóborló tatár
Érzi, hogy a halál nem legvégsőbb határ;
Sőt az a kannibál, ki dühödt bélibe
Önnön embertársát vendégeskedi be,
S az ötig olvasni nem tudó déli nép
Hiszi, hogy lelkestől a halálba nem lép.
Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek-é?
Sőt ha hibáznak is, én bölcsebb legyek-é?
Én is ember vagyok: és embertársamnak
Köz hibáját miért szégyenljem magamnak?
Ha úgy nem ítélek és érzek, mint ezek,
Talám akkor botlom, vakúlok, vétkezek.
Négy milliárd ember: felséges társaság!
Hamarább vét négy-öt, mint illy nagy sokaság,
Sőt ha ez mind görbén találna is nézni,
Nem tartoznám szemem szemekhez intézni?
S kivált mikor szívem így verne belőlem
„Ah, ez édes hibát ne zavard el tőlem!”
Sem több, sem kevesebb, csak ember lehetek,
Sem barom, sem angyal lenni nem szeretek.
De itt ezt kérdheti egy világ-polgára:
Hogy jutott minden nép ennek tudására?
Barátom! hányd fel bár a könyvek asztagát,
Meglátod, hogy egy nép sem formálta magát,
Egy ember, egy nem köz lélek, egy isteni,
Szokatlan erővel felruházott zseni
Látta, amit mások nem láttak, s a vadon
Népnek előadta szelíden, szabadon.
A gyenge fél hitte az erősnek szavát,
S nem-tudva érzette önnönmaga javát:
Látta, hogy a szíve nem kiált ellene,
S hogy ez az ő nemes sorsához illene.
Vagyis amelly bimbót nyerses természete
Még béburkolt kérgek alatt rejtegete,
Mihelyt egy bóldog fény s meleg kifejtette,
Mindjárt magáénak vallotta – s szerette.
Én ugyan állítni nagyon merészelem,
Hogy régibb út a hit, mintsem az értelem,
S hogy minden nép elébb lett teologussá,
Mint kételkedővé vagy filozófussá.