Netocska/II.

← I.

Netocska szerző: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, fordító: Szabó Endre II.

III. →

II.

Nagyon későn, csak tízesztendős koromban kezdtem magamra eszmélni. Nem tudom: miképen lehetett, hogy mindaz, ami velem e koromig történt, semmi olyan világos benyomást nem gyakorolt rám, amire most visszaemlékezhetném. De kilencedfélesztendős korom óta napról-napra folytonosan és pontosan emlékszem mindenre, mintha csak tegnap történt volna. Igaz, hogy mintegy álomban régebbi dolgokra is vissza tudok emlékezni: az örökösen égő lámpára egy szögletben, a szent-kép előtt; aztán arra, hogy egyszer az utcán megrúgott egy ló s emiatt - amint később nekem elmondták - három hónapig betegen feküdtem; aztán, hogy e betegségem alatt egyszer éjjel felébredtem anyám mellett, akivel egy ágyban feküdtem és megrémültem beteges álom-látásaimtól, az éjszakai csendtől és a zugolyban rágicsáló egerektől és az egész éjjel az ijedtségtől reszketve bebújtam a takaró alá, de nem mertem anyámat felkelteni, amiből azt következtetem, hogy ő tőle még jobban féltem, mint bármi ijedelemtől. De attól a perctől kezdve, melyben öntudatra jutottam, váratlanul gyorsan kezdtem fejlődni és az éppen nem gyermeki benyomások valahogy ijesztően szaporodtak bennem. Felvilágosult előttem minden, rendkívül gyorsan megértettem mindent.

Az az időszak, melytől kezdve világosan kezdtem magamra emlékezni, éles, szomorú benyomást hagyott bennem; ez a benyomás később minden nap megismétlődött és napról-napra erősödött bennem, sötét, különös színt adott szüleimnél eltöltött egész életemnek, egyúttal pedig egész gyermekkoromnak.

Most úgy tetszik, mintha hirtelen valami mély álomból ébredtem volna fel (bár ez akkor - természetesen - nem volt valami meglepő). Alacsony, fülledt levegőjű, tisztátalan, nagy szobában találtam magamat. A falak piszkos-szürkére voltak festve; egy szögletben roppant nagy orosz boglya-kemence állt; az ablakok az utcára néztek, jobban mondva a szomszéd ház fedelére, s alacsonyak, szélesek voltak, mint valami lyukak. Az ablakpárkányok oly magasam voltak a földtől, hogy én csak székre vagy zsámolyra állva érhettem el az ablakot, melynél üldögélni szerettem olyankor, mikor senki otthon nem volt. Szobánkból a fél várost be lehetett látni, közvetetlenül a fedele alatt laktunk egy roppant nagy, hatemeletes háznak. Egész bútorzatunk valami hányt-vetett, kalikóval bevont, csupa rongy és poros divánból, egy közönséges fehér asztalból, két székből, anyám nyoszolyájából, egy kis szekrényből és egy komódból állt, mely mindig félre volt billenve, végül egy rongyos, papírral bevont spanyolfalból.

Emlékszem, hogy esti szürkület volt; rendetlenül szétdobálva seprők, valami rongyok, fa-edényünk, tört palack és nem is tudom már, hogy még mi. Emlékszem, hogy anyám nagyon izgatott volt és valamiért sírt. Mostoha-apám az ő örökösen rongyos kabátjában a szögletben ült. Valamit gúnyosan felelt anyámnak, ez attól még jobban felindult s arra ismét röpködtek a földre a seprők, edények. Én sírásra fakadtam, sivítottam és hozzájuk szaladtam. Roppantul meg voltam ijedve, átöleltem mostoha-apámat, hogy eltakarjam őt magammal. Isten tudja: miért gondoltam, hogy anyám ok nélkül haragszik reá s hogy ő nem hibás; bocsánatot akartam kérni helyette, kész voltam minden büntetést helyette elviselni. Nagyon féltem anyámtól s azt hittem, hogy mindenki úgy fél tőle. Anyám meg volt lepetve, aztán kézen fogott és a spanyolfal mögé tuszkolt. Kezemet elég fájdalmasan ütöttem meg az ágyban, de ijedtségem erősebb volt, mint fájdalmam s még csak fel sem jajdultam. Emlékszem arra is, hogy anyám igen hevesen és keserűen beszélt valamit apámnak, miközben rám mutatott (ezután apámnak fogom őt elbeszélésemben nevezni, mert csak sokkal későbben tudtam meg, hogy ő nekem nem édesapám). Ez a jelenet eltartott vagy két óráig s én a várakozástól remegve, próbáltam kitalálni, hogy mi lesz ennek a vége? Végre a veszekedés lecsendesült s anyám valahova elment. Apám magához hítt, megcsókolt, megsímogatta fejemet, ölébe ültetett, én meg erősen, édesen hozzásímultam. Ez volt az első dédelgetés szüleim részéről s talán ezért kezdtem olyan világosan emlékezni mindenre ettől az időtől kezdve. Észrevettem azt is, hogy azzal nyertem meg apám kegyességét, mert pártjára keltem s azt hiszem: ekkor lepett meg először az a gondolat, hogy ő sokat szenved, sok keserűséget tűr anyámtól. Ettől kezdve ez a gondolat el nem hagyott és napról-napra háborgatott.

E pillanattól kezdve valami határtalan szeretetet kezdtem érezni apám iránt, de az valami különös, mintha nem gyermeki szeretet lett volna. Azt mondhatnám, hogy inkább valami részvétes, anyai érzés volt, ha szeretetemnek ez a meghatározása nem volna nevetséges rám, mint gyermekre nézve. Apámat mindig oly szánalomra méltónak, olyan üldözöttnek, letiportnak, szenvedőnek láttam, hogy szörnyen természetellenesnek tartottam volna, ha őt ész nélkül nem szeretem vala, ha nem vigasztalom, nem dédelgetem, nem gondoskodom róla minden erőmből. De máig sem értem: hogy férhetett az az én fejembe, hogy apám oly sokat szenved, oly szerencsétlen ember. Ki hitette ezt el én velem? Hogyan érthettem meg én, a gyermek, bár csak némiképen is, hogy őt a balsors üldözi? Pedig megértettem. Bár képzeletemben mindent átformáltam és a magam módja szerint magyaráztam, hanem azt a mai napig sem tudom, hogy miképen állott elő bennem ez a benyomás. Lehet, hogy anyám túlszigorú volt hozzám s én apámhoz szegődtem, mint olyan lényhez, aki az én véleményem szerint velem együtt szenved.

Elmondtam már gyermeteg álmomból való első felébredésemet, életem első megmozdulásait. Szívem az első pillanattól kezdve meg volt mérgezve s fejlődésem megfoghatatlan, fárasztó gyorsasággal indult meg. Már a pusztán külső benyomásokkal nem elégedtem meg. Elkezdtem gondolkozni, okoskodni, szemlélődni; de ez a szemlélődésem oly természetellenesen, korán indult meg, hogy lehetetten volt, hogy képzelődésem át ne alakítson mindent a maga módja szerint s én egyszerre csak valami különös világban találtam magamat. Körülöttem minden valami tündér-meséhez kezdett hasonlítani, amilyent gyakran mondott el nekem apám s amelyet akkoriban nem lehetett tiszta igazságul el nem fogadnom. Különös fogalmaim támadtak. Egészen rájöttem, - csak azt nem tudom: mi módon? - hogy egy különös családban élek s hogy szüleim egyáltalában nem olyan emberek, mint akikkel ezidőtájt találkoztam. Honnan van az, - gondoltam magamban - hogy csupa olyan embereket látok, akik (még látszólag sem hasonlítanak az én szüleimre? Mért látok mások arcán nevetést s mért lep meg engem rögtön, hogy a mi zugunkban soha senki nem nevet, nem örvendezik? Micsoda erő, micsoda ok vitt engem, kilencéves gyereket arra, hogy oly erősen megfigyeljem, kihallgassam azokat az embereket, akikkel a lépcsőnkön vagy az utcán találkoztam, mikor estefelé rongyos ruhámra felkapva anyám ócska kacabajkáját, elindultam néhány rézpénzzel a boltba, hogy "pár garasért cukrot, teát vagy kenyeret vásároljak. Megértettem - csak nem emlékszem már: hogyan? - hogy a mi zugolyunkban valami tűrhetetlen örökös keserűség van. Törtem a fejemet, igyekeztem megfejteni, hogy mi ennek az oka, s nem tudom: ki segített nekem, hogy e talányt a magam felfogása szerint megoldjam; anyámat hibáztattam, apám gonosztevőjének tartottam őt s újra csak azt mondom: nem értem, hogyan képződhetett képzeletemben ez a szörnyeteg gondolat. És amennyire közeledtem apámhoz, annyira jobban gyűlöltem szegény anyámat. Ennek az emléke még ma is mély és keserves szenvedést okoz nekem. Egy másik eset még közelebb hozott apámhoz. Egy este, tíz órakor anyám élesztőért küldött engem a boltba, apám nem volt otthon. Visszatérve, az utcán elestem és az egész csészét kiöntöttem. Első gondolatom az volt, hogy anyám ezért meg fog haragudni. Az eleséstől balkezemen fájást éreztem és nem bírtam feltápászkodni. A járókelők megálltak körültem; egy öregasszony megpróbált felemelni s egy arra elszaladó kisfiú egy kulccsal fejbeütött. Végre lábra állítottak, összeszedtem az eltört csésze cserepeit s alig bírva a lábamat, tovább mentem. Egyszerre csak megláttam apámat. A velünk átellenben álló gazdag úriház előtt állt a népcsoport közt. A ház valami előkelő uraké volt s pompásan ki volt világítva; kapuja előtt sok kocsi állt s az ablakon át muzsika hallatszott ki az utcára. Megfogtam apám kabátja-szárnyát, megmutattam neki az összetört csészét és sírva kezdtem, beszélni arról, hogy nem merek a mamához hazamenni. Reménylettem, hogy apám közbe fog lépni. De hát miért hittem, ki hitette el velem, ki tanított engem arra, hogy ő jobban szeret engem, mint az anyám? Miért közeledtem én ő hozzá minden félelem nélkül? Megfogta a kezemet, igyekezett megnyugtatni, aztán azt mondta, hogy mutat nekem valamit és felvett a karjára. Nem láthattam semmit, mert a fájós karomnál fogott meg és roppant fájdalmat éreztem; de nem sikoltottam, nehogy őt bosszantsam. Egyre kérdezgette, hogy látok-e valamit? Én mindenképen rajta voltam, hogy kedvére való feleleteket adjak és azt mondtam, hogy veres függönyöket látok. Mikor pedig át akart vinni az utca másik oldalára, közelebb a házhoz, egyszerre csak sírni kezdtem, magam sem tudom: miért, átöleltem őt és kértem, hogy bocsásson fel mentől előbb a mamához. Emlékszem, hogy terhemre volt akkor apám dédelgetése és nem tudtam elviselni annak a gondolatát, hogy azok egyike, akit én annyira szeretni vágytam, szeret és dédelget engem s a másikhoz nem mertem, féltem közeledni. Hanem az anyám úgyszólván meg sem haragudott és elküldött, hogy feküdjem le. Emlékszem, hogy a kezemen érzett fájás egyre növekedett és lázam volt tőle. De valami különös boldogságot éreztem attól, hogy minden olyan jól végződött és egész éjjel a szomszéd nagy házzal, annak vörös függönyeivel álmodtam.

Mikor másnap felébredtem, első gondolatom, első gondom a vörös-függönyös ház volt. Mihelyt mama elment hazulról, felkapaszkodtam az ablakhoz és nézni kezdtem a házat. Az a ház már régen megkapta az én gyermeki képzelődésemet. Különösen szerettem errefelé nézegetni, mikor az utca lámpái kigyultak és a pazarul megvilágított, nagy üvegtáblás ablakok mögött valami vérszínű, különös fénnyel kezdtek csillogni a függönyök. A kapu elé csaknem mindennap gyönyörű, kényes lovaktól vont hintók érkeznek s minden megragadta kiváncsiságomat: a kiabálások, a bejáratnál a sürgés-forgás, a kocsik különféle színű lámpásai, a díszes öltözetű hölgyek a kocsikban. Mindez valami királyi pompa- és tündérmeseként tünt fel gyermeki képzelődésemben. Most pedig, miután apámmal a nagyúri ház előtt találkoztam, az a ház kétszerte csodálatraméltóbbnak és érdekesebbnek tünt fel előttem. Csodálkozó képzeletemben valami varázslatos fogalmak és sejtelmek keletkeztek. És nem csodálom, hogy olyan emberek közt, mint anyám és apám volt, én magam oly fantasztikus, különös gyerekké lettem. Különösen feltünt nekem az ő egymástól annyira különböző karakterük. Meglepett például, hogy anyám, aki örökösen bajlódott, kínlódott a mi szegény háztartásunkkal, örökösen korholta apámat, hogy az minden gondot csak ő reá hagy és önkéntelenül feltettem magamban a kérdést: mért nem segít neki apám soha, miért él ő a háznál úgy, mintha egészen idegen ember volna? Anyámnak néhány elejtett szava adott erről felvilágosítást s csodálkozva tudtam meg, hogy apám - művész (ezt a szót bevéstem emlékezetembe), hogy apám tehetséges ember és képzeletemben rögtön az a fogalom alakult, hogy a művész - valami különleges, másokhoz nem hasonló ember. Meglehet, hogy apám viselkedése vitt engem erre a gondolatra; meglehet, hogy hallottam is valamit, amire most már nem emlékszem, de valami különös értelmet adtam apám szavainak, mikor ő egyszer oly különös érzéssel szólt a művészetről. Ezek a szavak pedig azt mondták, hogy "elkövetkezik még az az idő, mikor ő sem fog nyomorogni, mikor ő is gazdag ember és úr lesz s hogy ő akkor fog újjá születni, ha a mama meghal." Emlékszem, hogy akkor én nagyon megijedtem e szavaktól. Nem birtam megmaradni a szobában, kiszaladtam a hideg pitvarba s ott az ablakra könyökölve, arcomat kezemmel eltakarva, sírvafakadtam. De később, mikor erről tovább gondolkoztam, mikor megszoktam apámnak ezt a rettenetes reménykedését, a képzelődés segítségemre jött. Nem gyötrődhettem sokáig a bizonytalansággal és okvetetlenül meg kellett valami feltevésben állapodnom. És íme - nem is tudom már: hogy kezdődött ez, de végre abban állapodtam meg, hogy ha mama meghal, akkor apám itthagyja ezt a nyomorúságos szállást s velem együtt elmegy valahová. De hová? - ezt a legutolsó percig sem tudtam világosan elgondolni. Csak annyira emlékszem, hogy mindent, amivel csak felékesíthettem azt a helyet, ahová majd elmegyünk (azt pedig elhatároztam, hogy együtt megyünk el), mindent, amit csak képzelődésemben fényesnek, pompásnak és nagyszerűnek megalkothattam, működésbe hoztam ebben az ábrándozásaimban. Azt képzeltem, hogy azonnal gazdagok leszünk; én nem fogok a boltba járni bevásárolni, ami nekem nagyon nehezemre esett, mert mindig bántottak a szomszédház gyerekei, mikor a házból kimentem s ettől nagyon féltem, különösen mikor tejet vagy vajat hoztam, mert tudtam, hogy ha kilocskolom, azt szigorúan számonkérik tőlem; azután arra is gondoltam ábrándozásaimban, hogy apám rögtön szép ruhát varrat magának, hogy pompás házba költözünk s képzelgésemben segítségemre jött most az a gazdag ház az ő vörös függönyeivel, meg a ház előtt a találkozás apámmal, aki valamit meg akart nekem ott mutatni. És sejtelmeimben mindjárt felbukkant az a gondolat is, hogy éppen ebbe a házba költözünk mi s ott valami szakadatlan ünnepelés, zavartalan boldogság lesz az életünk. Ettől kezdve esténkint feszült kíváncsisággal nézegettem ezt a nekem annyira varázslatos házat, elgondoltam az odaérkező kocsikat, az ékesen felöltözött vendégeket, amilyeneket én még sohasem láttam; felrémlettek előttem az édes zene hangjai, melyek az ablakokon át kihallatszanak; nézegettem a függönyök mögött feltünedezett alakok árnyékait és találgattam, hogy mit csinálnak ott - és mindig csak azt gondoltam, hogy ott paradicsom és örökös ünnep van. Meggyűlöltem nyomorúságos szállásunkat, a rongyokat, melyekben magam is jártam s mikor egyszer anyám rámkiáltott és leparancsolt az ablak mellől, hova szokásom szerint felkapaszkodtam volt, hát mindjárt azt gondoltam, hogy ő nem akarja, hogy azt a házat nézzem, hogy arra gondoljak, hogy neki kellemetlen a mi szerencsénk, hogy el akarja azt rontani... Egész este gyanakodva figyeltem meg anyámat.

De hogyan szülemlethetett meg bennem ilyen kegyetlenség olyan örökké szenvedő lény iránt, mint volt a mama? Csak most értem meg én az ő szenvedéses életét s nem tudok szívem fájása nélkül erre a vértanúra gondolni. Még ábrándos gyermekkoromnak és életem természetellenes fejlődésének amaz időszakában is gyakran elszorította szívemet a fájdalom és a szánakozás s lelkemet nyugtalanság, zavar és kétkedés lepte meg. Már akkor felébredt bennem a lelkiismeret és gyakran fájdalommal s részvéttel éreztem, hogy anyám iránt igazságtalan vagyok. De valahogy idegenkedtünk egymástól és nem emlékszem, hogy csak egyszer is gyöngéden hozzásímultam volna. Most a legcsekélyebb jelentőségű visszaemlékezések is gyakran megremegtetik és marják a lelkemet. Emlékszem, hogy egyszer (persze ez az én elbeszélésem jelentéktelen, kicsinyes, nyers, de éppen ezek az emlékek gyötörnek engem valami különösen és ezek vésődtek be leginkább emlékezetembe), -, egyszer egy este, mikor apám nem volt otthon, anyám el akart küldeni a boltba teáért és cukorért. De megint mást gondolt, nem birta magát elhatározni, számolgatta az aprópénzét - nagyon szegényes összegecske volt, amivel rendelkezhetett. Azt hiszem: vagy egy félóráig is számolgatott és nem bírt elkészülni a számadásával. Időnkint - bizonyára kétségbeesésében - mintha valami fásultság vett volna rajta erőt. Mintha csak most történnék, oly világosan emlékszem rá, hogy valamit motyogott magában; halkan, méretesen számolgatott, mintha akaratlanul ejtegette volna ki a szavakat; ajka és arca halvány volt, kezei reszkettek és mindig ingatta a fejét, mikor magában okoskodott. "Nem, nem kell - mondotta rám nézve, - jobb, ha lefekszem aludni. Mi? Nem akarsz lefeküdni, Netocska?" Nem feleltem; erre felemelte a fejemet s oly szeliden, gyöngéden nézett rám, arcán oly anyai mosoly ragyogott, hogy szívem megfájult és erősen dobogni kezdett. Emellett még Netocskának is szólított, ami azt jelentette, hogy ebben a pillanatban ő engem nagyon szeretett. Ezt a nevet ő találta ki, kedveskedően átalakítva az én Anna nevemet a kicsinyítő Netocskára s mikor ő engem ezen a nevem szólított, az azt jelentette, hogy gyöngédeskedni akar velem. Meg voltam hatva; szerettem volna őt megölelni, hozzá símulni és vele együtt sírni. Sokáig símogatta ő akkor a fejemet, - meglehet, hogy már csak gépiesen s már azt sem tudta, hogy én vagyok az, akit dédelget és egyre azt mondogatta: "kedves gyermekem, Annetám, Netocskám". Szememből kiperdült a könny, de összeszedtem minden erőmet és uralkodtam magamon. Mintha makacskodtam volna, nem árultam el előtte érzéseimet, bár nagyon szenvedtem. Nem is lehetett természetes az én idegenkedésem ő iránta. Nem lehet az, hogy ő engem úgy maga ellen hangolt volna csupán azzal, hogy szigorúan bánt velem. Nem! Engem az rontott meg, hogy fantasztikusan és egyedül csak apámat szerettem. Éjjel néha felébredtem a zugolyban álló kis ágyacskámon a hideg takaró alatt és olyankor mindig féltem valamitől. Szundikálásaim közben elgondoltam, hogy még csak nem régen is, mikor még kisebb voltam, együtt aludtam anyámmal és kevésbbé féltem éjjel felébredni, csak hozzá kellett lapulnom, szememet behunynom és erősebben megölelni őt - s azonnal elaludtam megint. Még mindig éreztem titokban, alattomban, hogy lehetetlen őt nem szeretnem. Később megjegyeztem, hogy némely gyerek gyakran természetellenesen érzéketlen s ha valakit megszeret, hát ez a szerető kizárólagos. Ez történt velem is.

Néha egész hetekig halálos csend volt a zugunkban. Apám és anyám belefáradtak a perpatvarkodásba, én meg tovább is szótlanul éltem köztük: tűnődtem, szomorkodtam és ábrándoztam. Megfigyelve őket, kettejüket, teljesen megértettem egymáshoz való viszonyukat; megértettem örökös mogorva ellenségeskedésüket, megértettem a rendetlen élet minden keserűségét és nyomorúságát, mely annyira bevette magát zugolyunkba, - megértettem, természetesen, minden ok és következtetés nélkül, megértettem annyira, amennyire megérteni birtam. Hosszú téli estéken valamelyik szögletben meghúzódva, órákon át mohón ügyeltem őket, néztem apám arcát s igyekeztem kitalálni, hogy miről gondolkozik ő, mi foglalkoztatja őt. Azután megijesztett anyám viselkedése: szüntelenül járt-kelt, le s fel a szobában egész órákon át, néha éjjel is, ha álmatlanság gyötörte, jártában valamit morgott, mintha csak maga lett volna a szobában, hol hadonázott, hol a mellén keresztbe fonta, vagy valami szörnyű, végtelen kétségbeeséssel tördelte kezeit. Néha könnyek folytak végig az arcán, könnyhullatásának okát gyakran talán maga sem tudta, mert időnkint nem is tudott semmit magáról. Valami nagy súlyos betegsége volt, melyet teljesen elhanyagolt.

Emlékszem, hogy egyre tűrhetetlenebbé vált egyedüliségem és némaságom, melyet megszakítani nem mertem. Már egy egész év óta öntudatos életet éltem, gondolkoztam, ábrándoztam és titokban homályos, hirtelen támadó vágyaim keletkeztek. Rettegtem, mintha erdőben jártam volna. Végre apám észrevett, magához hítt és megkérdezte, hogy mért nézek úgy rá? Nem emlékszem: mit feleltem neki, de arra emlékszem, hogy elgondolkozott s rám tekintve, végre azt mondta, hogy holnapi nap ábécés könyvet hoz és megtanít engem olvasni. Türelmetlenül vártam az ábécét s egész éjjel tűnődtem, nem tudván, hogy mi az az ábécé. Másnap apám csakugyan elkezdett engem tanítani. Pár szóból megértve, hogy mit kívánnak tőlem, gyorsan megtanultam mindent, mert tudtam, hogy ezzel neki kedvére cselekszem. Ezek voltak akkori életemnek legboldogabb napjai. Mikor ő megdícsérte értelmességemet, megsímogatta fejemet és megcsókolgatott, én felindultságomban mindig sírva fakadtam. Apám lassankint megszeretett; már beszédbe mertem vele eredni s gyakran egész órákig elbeszélgettünk, bár én néha semmit sem értettem abból, amit ő nekem mondott. Némiképen féltem is tőle, féltem, nehogy azt gondolja, hogy unatkozom vele, azért minden erőmből igyekeztem úgy viselkedni, mintha őt mindenben megérteném. Végre szokásává lett, hogy velem esténkint elüldögéljen. Mihelyt alkonyodni kezdett s ő hazajött, én rögtön hozzámentem az ábécével. Leültetett magával szemben egy padra s a lecke után valami könyvet kezdett olvasni. Abból én semmit nem értettem, de szünetlenül kacagtam, azt hívén, hogy ezzel nagy örömöt szerzek neki. Tényleg mulattattam őt, s ő derülten nézte az én nevetésemet. Ez időtájt egyszer a lecke után mesét kezdett nekem mondani. Ez volt az első mese, melyet hallottam. Elbűvölten ültem, égtem a kiváncsiságtól, figyeltem az elbeszélésre, elképzeltem magamat valami más országba s a mese végén egészen el voltam ragadtatva. De nem mintha a mese hatott volna úgy rám - nem! Én mindent valóságnak vettem, szabad utat engedtem gazdag képzelődésemnek és azonnal összevegyítettem a valóságot a képzelttel. Rögtön felötlött képzeletemben a vörös függönyös ház is; egyben, - nem tudom: miképen? - mint szereplő személy tünt föl előttem apám is, aki pedig maga mondta el nekem a mesét, anyám is, mint aki megakadályoz minket kettőnket abban, hogy valahová elmenjünk, - végre, vagy jobban mondva: mindenekelőtt pedig én az én csodálatos ábrándjaimmal, árjongó fejemmel, mely tele volt vad, képtelen látományokkal, úgy összekavartam mindezt eszemben, hogy ebből csakhamar a legzűrzavarosabb khaosz keletkezett, hogy bizonyos ideig elvesztettem minden tapintatomat, minden érzékemet a valóság iránt és Isten tudja, hogy hol éltem. Ez időtájt majd meghaltam attól a vágytól, hogy szót kezdhessek apámmal arról, hogy mi vár ránk a jövőben, hogy mit vár ő, hova visz el ő engem magával, mikor végre majd elhagyjuk padlás-szobánkat. Azt hittem, hogy ez igen hamar be fog következni, hogy miképen, milyen formában, azt nem tudtam s fejemet törve csak gyötörtem magamat. Néha, - leginkább esténkint, - úgy rémlett nekem, hogy apám most alattomban mindjárt inteni fog nekem, kihi a pitvarba; én titokban, hogy anyám ne lássa, magamhoz veszem az ábécét, s valami hitvány, kőnyomatú képünket, mely régesrégen ott függött minden ráma nélkül a falon s amelyet én mindenáron magammal akartam vinni, aztán titokban elszaladunk valahová és soha többé vissza nem térünk a mamához. Egyszer, mikor anyám nem volt otthon, kiválasztottam egy percet, melyben apám különösen jókedvű volt, - olyankor történt ez vele, mikor egy keveset már ivott, - hozzámentem s beszélni kezdtem valamiről, azzal a szándékkal, hogy mihamar átfordítom a beszélgetést az én megrögzött témámra. Végre sikerült őt megnevettetnem, mire hévvel megöleltem, s remegő szívvel, félve, mintha valami szörnyű titokzatosságról készültem volna beszélni, elkezdtem, lépten-nyomon botladozva, kikérdezni őt, hogy hova megyünk? hamar meglesz-e az? mit viszünk magunkkal? hogy' fogunk élni? s végül, hogy a vörös függönyös házba megyünk-e?

- Házba? vörös függönyös házba? Mi az? Miről fecsegsz te, bolondos?

Erre én még jobban megijedve, arról beszéltem neki, hogy ha mama meghal, akkor mi többé nem fogunk a padlás-szobában lakni, hogy ő engem elvisz valahová, hogy mi ketten gazdagok, boldogok leszünk és megmagyaráztam neki, hogy mindezt ő maga ígérte nekem. Ezeket mondva, teljesen meg voltam győződve, hogy apám tényleg beszélt erről régebben - legalább nekem úgy rémlett.

- Anyád? Ha meghal? Mikor hal meg anyád? - kérdezte, megütődötten nézve rám, miközben összeráncolta sűrű, kissé már deresedni kezdő szemöldökét és arca elváltozott. - Mit beszélsz te, szegény bolondocska!

Erre korholni kezdett és sokáig erősítgette, hogy én ostoba gyerek vagyok, semmit nem értek... és nem tudom már én, hogy mit? elég az hozzá, hogy nagyon felháborodott.

Korholásából én egy szót sem értettem, nem értettem: mennyire fájt az neki, hogy ellestem és betanultam azon szavait, melyeket haragjában és búsultában anyámnak mondott s amelyekről én persze sokat gondolkoztam magamban. Bármilyen állapotban volt is ő akkor, bármily nagy volt is az ő maga esztelenkedése, nagyon természetes, hogy mindez őt rendkívül meglepte. Hanem ellenére annak, hogy egyáltalában nem bírtam megérteni: miért haragszik, mégis igen elszomorodtam és elkeseredtem; sírtam; azt hittem, hogy mindaz, ami ránk várt, oly fontos volt, hogy én, bolondos gyermek, arról sem gondolkozni, sem beszélni nem mertem. Ezenkívül, ha nem értettem is meg őt mindjárt első szóra, de homályosan éreztem, hogy anyámat megbántottam. Rettegés lepett meg; és kétség lopakodott a lelkembe. Erre ő, látván, hogy sírok és szenvedek, elkezdett vigasztalni, letörülgette kabátja ujjaival a könnyeimet és kért, hogy ne sírjak. Bizonyos ideig szótlanul ültünk; ő elkomorult s úgy látszott, hogy valamin gondolkozott; aztán megint beszélni kezdett; de bármennyire megfeszítettem is figyelmemet, rendkívül homályos volt nekem minden, amit mondott. E beszéd néhány szavából, mely mai napig megmaradt emlékezetemben, arra következtetek, hogy azt magyarázta nekem: ki és mi ő, milyen nagy művész ő, mennyire nem érti meg őt senki, s hogy ő nagytehetségű ember. Arra is emlékszem, hogy megkérdezte: megértettem-e én őt? s persze igenlő választ kapva, megismételtette velem, hogy tehetséges ember-e ő? Azt feleltem, hogy "tehetséges", de ő kissé elmosolyodott, mert a végén talán neki magának is nevetségesnek tünt fel, hogy ilyen, neki annyira komoly dolgot előttem szóba hozott. Beszélgetésünket félbeszakította és egészen felderítette Fjodorovics Károly^[1] megérkezése s én egészen felvidultam, mikor apám a vendégre mutatva, azt mondta nekem:

- Látod, Fjodorovics Károlynak egy kopejkára való tehetsége sincs.

Ez a Fjodorovics Károly igen érdekes alak volt. Akkoriban én oly kevés embert láttam, hogy őt semmikép el nem felejthettem. Most is magam előtt látom: német volt, vezeték-nevén Mayer, Németországból szakadt s azzal a szándékkal jött Oroszországba, hogy belépjen a pétervári balett-társaságba. De igen hitvány táncos volt, annyira, hogy még figuránsnak sem vehették be s a színháznál csak csoportos jelenetekben használhatták. Néma szerepeket játszott Fortinfrasz kíséretében, vagy egyikét adta azon veronai ifjaknak, akik huszadmagukkal egyszerre emelik fel papírból csinált tőreiket és azt kiáltják: "életünket a királyért!" Hanem azért nem volt az egész világon sem olyan színész, aki oly szenvedélyesen játszotta volna szerepeit, mint Fjodorovics Károly. Legnagyobb szerencsétlenségének és keserűségének azt tartotta, hogy nem juthatott be a balettbe. A balettet a világ legelső művészetének tartotta és a maga nemében éppen annyira ragaszkodott ahhoz, mint apám a hegedűhöz. Apámmal akkor barátkozott meg, mikor még mindketten a színháznál szolgáltak s attól kezdve a volt figuráns apámtól el nem maradt. Gyakran találkoztak és együtt siratgatták keserű sorsukat s azt, hogy nem akarják őket elismerni. A német a lehető legérzékenyebb, leglágyabb ember volt a világon és apám iránt a leglángolóbb, legönzetlenebb barátsággal viseltetett, de apám - úgy látszott, - semmi különösebb vonzalmat nem érzett iránta, csak jobb híján tűrte őt ismerősei közt. Ezenkívül apám az ő kizárólagosságával sehogy sem akarta megérteni, hogy a balett is művészet s ezzel könnyekig meg-megsértette a szegény németet. Ismerve Fjodorovics Károlynak ezt a gyenge oldalát, mindig akadékoskodott vele és kinevette szegényt, mikor ez heveskedett és magánkívül volt, a maga igazát bizonyítgatva. Később sokat hallottam erről a Fjodorovics Károlyról B.-től, aki őt nürnbergi fecsegőnek nevezte. B. sokat beszélt arról a barátságról, mely Fjodorovics Károlyt apámhoz kötötte; ezek gyakran összejöttek s mihelyt egy kicsit ittak, együtt siratták keserű sorsukat, azt, hogy nem ismerik el őket. Én is emlékszem ezekre az összejövetelekre, még arra is, hogy meglátva a két sírdogálót, én is rücskölni kezdtem, magam sem tudva: miért? Ez mindig olyankor történt, mikor mama nem volt otthon: a német roppantul félt tőle; s előbb rendszerint megállt az előszobában és várt, míg valaki kijött s ha azt hallotta, hogy mama otthon van, rögtön leszaladt a lépcsőn. Mindig hozott magával valami német verseket és nagy felbuzdulással olvasta fel azokat nekünk, kettőnknek, azután szavalt, tört oroszsággal lefordította a verseket, hogy mi is megérthessük. Ez apámat nagyon mulattatta, én meg szinte a könnyezésig kacagtam. Egyszer aztán valami orosz szerzeményt kaptak, mely mindkettőjüket rendkívül feltüzelte, annyira, hogy később is, valahányszor összejöttek, mindig azt olvasták. Emlékszem rá, hogy az valamelyik híres orosz író verses drámája volt. Ennek a műnek első sorait úgy megtanultam, hogy sok év multán is minden nehézség nélkül ráismertem, amint kezembe került. A drámában egy nagy művész, valami Dzsenaro vagy Dzsakovo boldogtalanságáról volt szó, aki egy helyen így kiált fel: "nem akarnak elismerni!" Egy másik helyen pedig így: "elismertek!", vagy: "én tehetségtelen ember vagyok", aztán néhány sor után: "én tehetséges vagyok!" Az egész pedig igen siralmasan végződik. A dráma, persze, igen hitvány mű volt; de csodálatosképen a legbávább tragikummal hatott mindkettőjükre, mert a fő-hős nagyon hasonlított őhozzájuk. Emlékszem, hogy Fjodorovics Károly néha annyira felindult, hogy felugrott a helyéről, a szoba átelleni szögletébe szaladt s arra kérte apámat és engemet, - akit "madmoázell"-nek hitt, - könnyes szemekkel, követelően arra kért bennünket, hogy most rögtön ítéljük meg az ő sorsát és a közönségnek ő vele szemben tanusított magatartását. Erre rögtön táncolni kezdett s miután néhány pas-t kivágott, felhítt bennünket: mondanók meg neki rögtön, hogy mi hát ő: művész vagy sem és lehet-e ő róla az ellenkezőt állítani, vagyis azt, hogy ő tehetségtelen ember? Apám mindjárt jó kedvre derült, alattomban rám tekintett, mintha figyelmeztetett volna, hogy vigyázzak csak: milyen mulatságosan megtréfálja ő mindjárt a németet. Én roppant szerettem volna felnevetni, de apám megfenyegetett s megtartóztattam magamat, mialatt majd megpukkadtam a nevetéstől. Még most sem tudom nevetés nélkül megállni, ha erre visszagondolok. Mintha most is magam előtt látnám a szegény Fjodorovics Károlyt. Nagyon alacsony termetű, vékony, már őszülő emberke volt, tubáktól foltos, görbe, veres orral és kajsza, görbe lábakkal; hanem azért szinte kérkedett lábainak formásságával és szűk nadrágot hordott. Amint utolsó ugrása után állásba vágta magát, amint mosolyogva felénk terjesztette karjait, úgy, mint ahogy mosolyognak a színpadon a bevégzett lejtések után a táncművészek, apám egy pillanatig néma maradt, mintha az ítélet megfogalmazásán gondolkoznék és készakarva ott tartotta a táncost az állásában, annyira, hogy az már féllábon állva, jobbra-balra ingadozni kezdett, igyekezve minden erejéből megtartani a pár-súlyt. Végre apám nagy komolysággal rám nézett, mintha felhítt volna, hogy legyek pártatlan tanuja az ő ítélkezésének s ezalatt a táncos is rám függesztette félénk, néma tekintetét.

- Nem, Fjodorovics Károly, sehogy'sem találod el az igazit! - szólalt meg végre apám, tettetve, mintha neki magának is kellemetlen volna a keserű igazságot kimondani.

Erre Fjodorovics Károly kebeléből nyögés szakadt ki; hanem aztán egy pillanat alatt összeszedte magát, szapora intésekkel újra figyelmet kért, kijelentette, hogy nem a kellő rendszer szerint táncolt, és könyörgött, hogy még egyszer ítéljük meg. Erre megint egy másik szögletbe szaladt, néha oly heves ugrásokkal, hogy a padlást érintette fejével, fájdalmasan megütötte a koponyáját, de mint valamely spártai, hősiesen elviselte a fájdalmat, megint poziturába vágta magát, megint mosolyogva terjesztette ki karjait és újra kért bennünket, hogy most mondjunk hát ítéletet. De apám kérlelhetetlen maradt s megint morcosan szólt:

- Nem, Fjodorovics Károly; úgy látszik, az a sorsod, hogy semmiképen se találd el az igazit!

Itt már nem birtam tovább magammal, hemperegtem a kacagástól és velem kacagott apám is. Fjodorovics Károly végre rájött, hogy őt csak kinevetik, elvörösödött a méltatlankodástól és könnyezve, mély, bár komikus érzéssel, - melynek révén később nagyon megsajnáltam szegény fejét - azt mondta apámnak:

- Te megvaty ety hűtlen barát.

Aztán kapta a kalapját és kiszaladt, erősen megesküdve, hogy soha többé nem jön hozzánk. De a harag nem tartott sokáig; néhány nap multán megint megjelent, megint olvasták a nevezetes drámát, megint sírtak, a báva Fjodorovics Károly megint felhítt bennünket, hogy ítéljük meg az ő sorsát a közönséggel szemben, csak azt tette hozzá, hogy ítélkezzünk most az egyszer komolyan, mint az jó barátokhoz illik és ne nevessük ki őt.

Egyszer anyám elküldött engem a boltba valami bevásárlás végett s visszatéret jól vigyáztam a vásárlásnál visszaadott kis ezüst pénzdarabokra. A lépcsőhöz érve, apámmal találkoztam, aki az udvarról kifelé jött. Én rámosolyogtam, mert nem tudtam szerető érzés nélkül rátekinteni; ő pedig lehajolva, hogy megcsókoljon, észrevette kezemben az ezüst pénzdarabokat... Elfelejtettem eddig jelezni, hogy én már annyira ismertem az ő arckifejezéseit, hogy első pillanatra megláttam csaknem minden kívánságát. Mikor szomorú volt, nekem nem volt nyugtom miatta. Leginkább és leggyakrabban pedig akkor szomorkodott, mikor nem volt pénze s ennek következtében nem ihatott egy cseppet sem, amit pedig nagyon megszokott. De most, mikor vele a lépcsőn találkoztam, úgy láttam, hogy valami rendkívüli dolog történt vele. Zavaros szemei tévelyegtek; nem vett engem észre mindjárt; de amint meglátta kezemben a fényes pénzdarabot, egyszeribe elvörösödött, azután elsápadt, kinyujtotta a kezét, hogy elvegye a pénzt, de aztán rögtön vissza is rántotta. Látható volt, hogy küzködik magával. Végre, mintha erőt vett volna magán, azt mondta, hogy csak menjek fel, néhány lépcsőfokon lefelé haladt, de hirtelen megállt és sietve utánam kiáltott. Nagy zavarban volt.

- Hallod-e, Netocska, - mondotta, - add ide azt a pénzt, majd visszahozom. Mi? Úgy-e: ideadod a papának? Hiszen te jó leányka vagy, Netocska.

Mintha ezt előre éreztem volna. De első pillanatban az a gondolat, hogy mennyire megharagszik mama, a félelem, de leginkább az ösztönszerű szégyen magamért és apámért: - megakadályoztak abban, hogy átadjam neki a pénzt. Ő ezt azonnal észrevette és azt mondta:

- No, nem kell, nem!

- De csak vedd el, papa; majd azt mondom, hogy elvesztettem, hogy elvették tőlem a szomszéd gyerekek.

- No, jól van, jól; tudtam én, hogy te okos leányka vagy, - mondotta remegő ajkaival mosolyogva és nem titkolva tovább örömét, mikor a pénzt kezében érezte. - Jó leányka vagy te, kis angyalom. Add ide a kezecskédet, hadd csókolom meg.

Megragadta és meg akarta csókolni a kezemet, de én gyorsan visszarántottam. Valami szánakozást éreztem és szégyen kezdett bántani. Ijedten szaladtam fel, ott hagyva apámat anélkül, hogy elbúcsúztam volna tőle. Mikor a szobába beléptem, arcom lángolt, szívemet valami nehéz, eddig ismeretlen érzés dobogtatta. Hanem azért bátran azt mondtam anyámnak, hogy a pénzt leejtettem a hóba és nem bírtam megkeresni. Azt vártam, hogy legalább is verést kapok, de ez elmaradt. Anyám, természetesen, magánkívül volt kezdetben az elkeseredéstől, mert mi rettentően szegények voltunk. Rám kiabált, de aztán mintha jobban meggondolta volna, nem szidott tovább, csak annyit jegyzett meg, hogy ügyetlen, vigyázatlan vagyok, úgy látszik: nem szeretem őt, ha oly rosszul vigyázok az ő dolgára. Ez a megjegyzés jobban elkeserített, mint hogyha jól elvertek volna. De anyám már ismert engem. Észrevette már az én érzékenységemet, mely néha beteges ingerültséggé fajult és azt hitte, hogy jobban rendre szoktat, a jövőre nézve óvatosabbá tesz, ha azzal vádol meg, hogy nem szeretem őt.

Alkonyatkor, mikor apám rendesen haza jönni szokott, szokásom szerint az előszobában vártam őt. Ezúttal nagy zavarban voltam. Érzésemet valami betegesen gyötrelmes lelkiismeret-furdalás kavargatta. Végre, megjött apám s én nagyon megörültem megérkezésének, mintha azt képzeltem volna, hogy ettől majd megkönnyebbülök. Apám már ittas volt, de engem meglátva, azonnal megzavarodott és engem egy szögletbe víve, félénken nézett az ajtóra, kivett a zsebéből valami kalácsot és suttogva intett engem, hogy soha a mamától pénzt el ne tulajdonítsak és el ne titkoljak, mert ez rossz és szégyenletes dolog; most ez csak azért történt, mert a papának nagyon kellett a pénz, de ő azt vissza fogja adni, én meg azt mondhatom majd később, hogy megleltem a pénzt, a mamától azonban elvenni szégyen, arra ezután ne is gondoljak s hogy ő, ha engedelmeskedem neki, ezután is hoz nekem mézeskalácsot; végre hozzá tette még, hogy sajnáljam meg a mamát, mert mama olyan beteg, olyan szegény s hogy mindnyájunkért mama dolgozik. Félelemmel, egész testemben remegve hallgattam őt és szemeimből könnyek fakadtak. Annyira meg voltam lepetve, hogy nem bírtam szólni, nem bírtam helyemből kimozdulni. Végre bement a szobába, meghagyta, hogy ne sírjak s hogy ne mondjam el az esetet mamának. Észrevettem, hogy ő maga is nagy zavarban van. Egész este valami félelmet éreztem s ez volt az első eset, hogy nem mertem apámra nézni, hozzá közeledni. Látni való volt, hogy ő is kerülte az én tekintetemet. Mama fel s alá járt a szobában, valamit beszélt magában - szokása szerint, mintha öntudatlanul. Ezen a napon rosszabbul volt és valami rohama támadt. Végre a belső nyugtalanságtól lázat kaptam. Az éj beálltával nem tudtam elaludni. Beteges álomlátások nyugtalanítottak. Mikor már nem birtam tovább magammal, keservesen sírni kezdtem. Zokogásomra mama felébredt; megszólított és kérdezte, hogy mi bajom. Felelet helyett még keservesebben kezdtem sírni. Erre világot gyújtott, hozzám jött és csillapítgatott, azt gondolván, hogy talán valami álomlátástól ijedtem meg. "Oh, te bolondos lányka - mondotta - hát még most is sírsz, ha valamit álmodol! no, ne sírj!" Megcsókolt és hítt, hogy menjek hozzá aludni. De nem mertem őt megölelni, nem akartam hozzá menni. Kimondhatatlan gyötrelmeket éreztem. Szerettem volna neki mindent elmondani. Már bele is kezdtem, de eszembe jutott apám és az ő tilalma és erre abbahagytam. "Milyen vagy te, szegénykém, Netocskám! - szólt anyám, letéve az ágyra és ócska ruhájával betakargatva, miután látta, hogy reszketek a láztól, - bizonyára te is olyan beteg leszel, mint én." Itt oly szomorúan nézett rám, hogy nem birtam nézését elviselni, behunytam a szemem és elfordultam. Nem tudom: hogy aludtam el, de szundikálásomon át is sokáig hallottam még, mint beszélgetett hozzám anyám, hogy elaltasson. Soha nehezebb gondot még nem éreztem. Szívem fájva szorult el. Másnap reggel jobban lettem. Szóba eredtem apámmal, de nem említettem neki a tegnapiakat, mert előre tudtam, hogy ez az elhallgatásom neki igen jól fog esni. Rögtön felvidult, addig pedig mindig elkomorult, mihelyt rám nézett. Most azonban valami öröm, valami csaknem gyerekes megelégedettség látszott rajta, hogy engem vidámnak látott. Mama nemsokára elment hazulról s apám most már nem tartóztatta tovább magát. Elkezdett csókolgatni, de annyira, hogy én valami hisztérikus örömbe jutottam, sírtam és kacagtam egyszerre. Végre kijelentette, hogy valami nagyon szép dolgot fog nekem mondani s hogy megérdemlem ezt az örömöt, mert olyan okos és jó leányka vagyok. Erre kigombolta a mellényét és elővont egy kulcsot, mely fekete zsinóron a nyakában függött. Aztán titokzatosan nézett rám, mintha szemeimből ki akarta volna olvasni a gyönyörködést, melyet szerinte éreznem kellett, eközben kinyitott egy ládát s óvatosan kivett abból egy különös alakú fekete tokot, melyet én idáig még nem láttam. A tokot bizonyos félelemmel fogta és egészen megváltozott; a nevetés eltünt arcáról, amely hirtelen valami ünnepies színt öltött. Végre kinyitotta a titokzatos tokot egy kis kulccsal és kivett belőle valamit, amit én még idáig nem láttam s ami igen különös formájúnak látszott. Vigyázva, áhítatosan fogta a kezébe s azt mondta, hogy az hegedű, az ő zeneszerszáma. Erre sokat beszélt halk, ünnepies hangon, de én nem értettem őt és csak néhány kifejezését tartottam meg emlékezetemben: - hogy ő művész, hogy ő tehetség, - hogy ő valamikor majd játszani fog ezen a hegedűn, hogy mi valamennyien gazdagok leszünk és valami nagy boldogságot fogunk elérni. Szeméből kicsordult a könny és végigfolyt arcán. Én nagyon megindultam. Végre megcsókolta a hegedűt, megcsókoltatta velem is. Látván, hogy jobban szerettem volna megnézni, odavezetett anyám ágyához és kezembe adta a hegedűt, de láttam, hogy csak úgy reszketett a félelemtől, mert attól tartott, hogy el találom ejteni. Kezembe vettem a hegedűt és megérintettem húrjait, melyek halkan megpendültek. - "Ez zene!" - mondottam és apámra tekintettem.

"- Igen, zene," - ismételte ő, örömmel dörzsölgetve a kezét, - "okos gyerek vagy, jó gyerek vagy!" De én minden dicsérete és lelkendezése ellenére láttam, hogy nagyon félti a hegedűjét, én is félni kezdtem és hamar visszaadtam neki. A hegedűt éppen olyan óvatossággal tette vissza a tokba, a tokot bekulcsolta és betette a ládába, aztán megsímogatta a fejemet, megígérte, hogy máskor is megmutatja nekem a hegedűt, ha olyan okos, jó és engedelmes leszek, mint most. A hegedű eloszlatta közös gondunkat. Apám este, amint hazulról távozott, suttogva figyelmeztetett, hogy ne felejtsem el, amit ő nekem tegnap mondott.

Így nőttem én fel a mi zugolyunkban és az én szeretetem - nem is jól mondom; inkább azt kell mondanom, hogy szenvedélyem, mert nem tudok olyan erőteljes szót, mely apám iránt való, fékezhetetlen és rám nézve gyötrelmes érzésemet kellően kifejezhetné, már egész beteges ingerültséggé fajult. Csak egy kívánságom volt: ő róla gondolkodni és ábrándozni; csak egy törekvésem: megtenni mindent, ami neki ha csak kis örömet is szerezhet. Hányszor vártam a lépcsőn az ő hazaérkezését, reszketve és megkékülve a hidegtől, csak azért, hogy legalább egy pillanattal hamarább megláthassam és ránézhessek! Magamon kívül voltam örömömben, ha ő csak egy kicsit is megdédelgetett. Eközben pedig gyakran a fájdalomig kínosan esett nekem, hogy anyám iránt oly makacsul hideg voltam; voltak pillanatok, melyekben a búbánattól és szánakozástól majd megszakadt a szívem, ha ránéztem, örökös civakodásaik iránt nem lehettem közömbös és választani kellett közülük, valamelyiküknek a pártjára kellett állnom s én annak a félig tébolyodott embernek a pártjára álltam, csak azért, mert az az én szemeimben oly szánalomra méltó, megalázott volt és kezdettől óta megfoghatatlan módon megragadta képzelődésemet. De hát ki tudná ezt megítélni? Meglehet, hogy éppen azért ragaszkodtam hozzá, mert külsőleg is olyan különös volt, nem olyan komoly és kedvetlen, mint anyám, hogy csaknem tébolyodott volt, hogy gyakran valami bohócság, valami gyerekes viselkedés mutatkozott nála s végül, mert kevésbbé féltem tőle, sőt kevésbbé is tiszteltem őt, mint anyámat. Valahogy inkább hozzámvalónak tartottam őt. Lassankint érezni kezdtem, hogy már fölébe is kerekedtem, hogy lassankint magam alá rendeltem őt, hogy már nem tudott nélkülem meglenni. Magamban büszke voltam erre, magamban diadalmaskodtam és érezvén, hogy én neki nélkülözhetetlen vagyok, néha még kacérkodtam is vele. Igazán, ez az én csodálatos ragaszkodásom némiképen regényes színű volt... De ez a regény nem sokáig tartott: nemsokára elvesztettem apámat is, anyámat is. Életük rettenetes katasztrófával végződött, mely súlyos gyötrelemmel vésődött be emlékezetembe. Történt pedig ez a következőképen.

Jegyzet

1. A Károly névvel jelzi a szerző, hogy az illető német ember, akinek apja Fjodor, vagyis németesen Theodor volt.