A természettel való barátság és társalkodás
| A természettel való barátság és társalkodás szerző: Csokonai Vitéz Mihály |
Annak, aki országát
Felemelte az égbe,
Székinek méltóságát
A fényes messzeségbe,
Ki a sok csillagokat,
Mint egy dicső remeket
Bírja, s a mély poklokat:
Teremtés! mondj éneket!
Nagy munkáinak körűl-
Véve seregeivel,
Lelkem lát csak egyedűl
Szépséget szemeivel,
Teremtett, hogy csudáljam
Mindenható nagyságát,
Esmérjem és háláljam
Véghetetlen jóságát.
Hogy tűndököljön szépen
Zsámolya e felségnek,
A fényes egek ott fenn
Ezer napokkal égnek.
Melly sok tűzzel ékesűlt!
Miként csiklándoztatja
Szemünket a dicsőűlt
Egeknek bóltozatja.
A főld minden határa
Csudákkal megrakatott,
Egy is ember javára
Anélkűl nem hagyatott,
Az egeken a napot
És hóldat ő vezeti,
Mellyek által a napot.
S éjjelt gyönyörködteti.
Ah, Isten! vajon élve
Ki közelít fényedhez?
Még az angyal is félve
Járúlhat felségedhez!
E főldnek homályjáról
Halld ‘rebegő nyelvemet
S vedd setét határáról
Reszkető énekemet!
Majd mikor amaz órán
Tekintem bámúlással,
Hogy e világ szaporán
Elmúl nagy ropogással,
Mikor e főld hirtelen
Tördelékké változik,
Szemed előtt megjelen
Lelkem s néked áldozik.