A nő hangja

A nő hangja szerző: Oscar Wilde, fordító: Kosztolányi Dezső

Csapong a méh szünetlenül,
a prémes, szárnyas méhike,
most liliomkehelyre ül,
kering a jácint mélyibe,
oda-ide;
jöjj kedves: szívem egyedül
érted hévül.

Így esküdöztem, kézbe-kéz
s hogy míg vizén száll a sirály,
míg napraforgó napra néz ─
tiéd leszek, a föld mig áll,
te léssz király!
Te drága, elmúlt az egész,
a vágy enyész.

Tekintsd a nyárfát fönn hogy él,
a nyár szelébe hogy remeg
s a bogáncs áll a völgybe, mély
közönnyel a sziklák megett,
de förgeteg
fuj a szabad vízről, kevély
és büszke szél.

Sirály vijjog a légbe künt,
milyen csodát lát? Halavány,
kis csillagot? Egy messze-tűnt
lámpát robbant hajó falán? ─
Így van talán,
elálmodoztuk életünk,
jaj, jaj nekünk.

Azt mondom, édes, nincs halál,
örökre tart a szerelem.
A tél után friss rózsaszál
nyit, bíboros és eleven,
vad tengeren
fut a hajó, de révbe száll
s nyugtot talál.

Azt mondom, szét kell válni hát,
nem is olyan keserű rész,
egy csókot, aztán semmi vád,
én szép vagyok, ─ te meg művész,
menj s fütyüréssz,
nekünk kicsiny volt, bármi tág,
e nagy világ.