A fenséges főhercegnek
| A fenséges főhercegnek szerző: Csokonai Vitéz Mihály |
AD SERENISSIMUM ARCHIDUCEM
Regii sangvinis Principem,
Inclyti Regni Hungariae Palatinum,
Nationalis Litteraturae fautorem optime meritum,
Michael Vitéz Csokonai.
Vitis eram, et surgens generoso palmite gemma,
Spemque olim docili falce datura bonam.
Serpere vix humili coeperunt valle corymbi,
Et sensim teneras explicuisse comas.
Arripui tum humiles cyrrho pendente myricas,
Virgulta auxilio non valitura meo.
Nunc igitur, coelo quae me dare possit aperto,
Quaeritur aethereo quercus amata Jovi,
Quaeritur augustum referens nunc cedrus honorem,
Quaeque arbor foliis surgit ad astra suis.
Hanc mihi si liceat passis ambire racemis:
Celsior e tenui valle per alta ferar.
Sic hilares ramos botro pendente gravabo,
Sic dabo Castalio pocula plena mero.
In sua me puerum traxerunt otia Musae,
Otia iudicio semper amata meo.
Utque Caballina primum scaturigine Phoebus
Bellerophonteis ora rigavit aquis:
Exin' sola mihi placuere cacumina Pindi,
Solaque Castaliis saxa canora modis.
Hic mihi fons vitreo pallentes flumine curas
Abluat, hic rauca gaudia voce canat.
Non me vittato velarit rite tiara
Inter presbyteros sacra cathedra pios;
Non ego consultis regales Juris honores
Invideam, aut magnas ambitiosus opes;
Non mihi Paeonias optarim industrius artes,
Impleat ut loculos febris anhela meos;
Non Eratostheniis quaesitum ductibus aurum,
Si modo mi faveat Phoebus, - habere velim.
Sola mihi Aonidum placeant ante omnia Tempe,
Solaque Musarum vatibus apta cohors.
[Atqu]i si liceat sacros habitasse recessus,
Si liceat tenera personuisse chely;
[Si lice]at minimi nomen meruisse poetae:
Sidera sublimi vertice celsa petam!
[Si qu]ando meritis, - quae nunc quoque magna feruntur, -
Plena magis fiet Patria nostra tuis:
...li coelesti si Musa potentior ore
[Im]belli dederit talia verba lyrae,
[Doce]bo TUAS laudes resonare Tibiscum,
[Qua]s simul inmixtis triplicet Ister aquis.
'A FENSÉGES FŐHERCEGNEK,
Királyi vérből való Hercegnek,
A Dicső Magyarország Nádorának,
A Nemzeti Irodalom legérdemesebb pártolójának,
Csokonai Vitéz Mihály
Voltam szőlőtő, a nemes venyigén fakadó rügy,
Mely a nyeső késnek drága reményeket ád.
Kis völgyében alig kezdett szétkúszni az ágam,
Lassanként hányván zsenge levélhajait,
Én indámmal kis tamariszk-bokrokba fogództam,
Adni segélyt az ilyen cserje aligha tudott.
Most, ami engem a nyílt égboltig képes emelni,
Nagy Jupiter ragyogó tölgysudarát keresem,
Oly ragyogó díszű cédrustörzset keresek most,
Mely fa a lombjaival felhat a csillagokig.
Szétnyúló indám ha a törzse köré csavarodhat,
Kisded völgyemből mind magasabbra török,
Így víg ágaimat csüngő fürt húzza, borával
Castaliának majd töltöm a serlegeket.
Zsenge koromban már csendjükbe fogadtak a múzsák,
Mindég is kedvelt volt kebelemnek e csend.
Mert hogy forrás nyílt lova léptén Bellerophonnak,
S önteni szent Phoebus csermelye kezdte vizét,
Akkortól örömem csak a Pindus csúcsaiban telt,
Csak zengő bércén Castaliának örült.
Mossa le itt sáppadt gondom csillogva a forrás,
Légyen csergedező hangja öröm dala itt.
Jámbor véneknek hada fennkölt püspöki székben
Ékességül rám szent tiarát ne tegyen;
És nem irígyelem én ügyvédeknek se királyi
Méltóságát, s nem vágyom a kincsük után:
Nem töröm én Paean tudományáért se magam, hogy
Megtöltsék ládám pénzzel a lázbetegek;
Én Eratosthenes által lelt sok aranyra se vágyom
Már soha, csak Phoebus védje meg életemet.
Nékem a múzsáknak Tempéje legyen csak a vágyam,
És csak a költők hű társa: a múzsasereg.
Bár e magános szent tájékon lenne lakásom,
Csak pengethetném ifjúi lantomat itt;
S bár a poéták közt legkisebb hírre kerüljek:
Homlokomat büszkén nyújtom a csillagokig!
Majd ha az érdemeid, miknek most is nagy a fénye,
Egyszer a hírükkel végre betöltik a hont;
És ha magasztosabb múzsám majd égi ajakkal
Békés lantomon ily hangzatot is kidalol:
Visszhangozza Tiszánk dícséretedet, s a Dunának
Összevegyült vize is zúg vele sokszorosan.