A főldindúlás
| A főldindúlás szerző: Csokonai Vitéz Mihály |
Csak alig rendűlt meg a főld mély ürege,
Azonnal minden szív irtózva rettege.
Megrázott oszlopi fundamentomának
Rettentő zúgással egyberoskadának. -
Öszveszakadt háta béfelé omladoz,
A pokolig érő mélységig hasadoz;
Melyből sustorékol sűrű kénkő langja,
Mint mikor fellobban az Etna barlangja.
Az égig ért kevély hegyek elsüllyednek,
Rajtok feneketlen tengerek erednek.
A városok rakás kövekbe omlanak,
Az égből a pompás tornyok lehúllanak.
Recsegés, ropogás hallik mindenfelé,
Bomlik, törik, szakad minden ezerfelé.
A főld mormol belől, s küszködik magával,
Kívűl ekhóztatja a romlást lármával.
Belől a pokolnak szelelő lyukai
Megnyílván, árvízként omlanak langjai;
Kívűl az öszvedűlt városok kéményi
Lettek a pusztító langoknak örvényi.
Iszonyító romlás, irtóztató csata,
Amelyet még semmi toll le nem írhata!
A jajszó, sikóltás a vidéket teli,
Magát a csillagok közzé felemeli;
Honnan terhesedve a nyílt poklokra űl,
Az ott valók kínos jajjával egyesűl.
A halál a füstnek s pornak közepében
Kevélyen kóvályog véres szekerében,
S felütvén zászlóját egy barna fellegre,
Nyilát sűrűn hányja e szegény seregre.
Hát az Ítéletnek milyen kész formája,
Ha ilyen iszonyú ichnográfiája?