A Nap és hasonmása. De a Nap maga nem tűnik el

A Nap és hasonmása. De a Nap maga nem tűnik el szerző: Csokonai Vitéz Mihály

[1]

Kit nemrég gyönyörű gömbként szemléltek a tágas
égen, s Phoebusnak rangját aki más sugaraktól
fénylő arcommal kétessé tettem, Atyánkra
ütve alakban meg ragyogásban, ezernyi sugárral
megkoszorúzva, ezer fénycsóvával, mik a boldog
népnek a víg arcot jó sorsot igérve mutatták -
most, jaj, most a fölöttébb vad tűzláng elemésztett,
s oszlom hirtelenül váratlan záporesővé!
Színem esővé foszlik mind, s szétbomlik a lenge
légbe aranyfényű alakom, lassan tovatűnve.
Elhagyom én egedet, hő könnyeket ontva, magyar nép,
elhagyom. Ám az aranyló Nap maga el nem enyészik,
él a hatalmas mindenség e közös ragyogása.
Ő ad erőt minden népnek, táplálja a földet,
s élteti, mindvalahány nemzet van, lágy sugarával.
Tőle nyerik létük s díszük, ha a sors is akarja,
szárnyasok és nyájak s minden, mit a föld kegye dajkál.
Üdv, édes ragyogás, nagy Nap, te, világ ura, áldd meg
s óvd tieid, méltót alkossál majd sugaradhoz,
és méltót az enyémhez, amely most fog kiragyogni.