XIV. Érzem, hogy mindenemet...
szerző: Somlyó Zoltán
Érzem, hogy mindenemet megbontó fájdalmam
nevetséges, mint Aesopus torz keze vala.
Érzem, hogy szörnyü ember lehettem volna én,
de reám ült a bánat, sorsom bús madara.
Mert lássátok, tudom: beteges és hazug
hallucináció, hogy nehezebb enyém,
mint bárki másnak gyásza, siralma, bús szive,
s hogy méltóabb lehetnék sok másnak a helyén.
Mert lássátok, tudom, ó, kérkedőn tudom:
sziven a bú bimbója s ihlett melódiás
a férfi hördülése s a sáppadt nősikoltás.
De szánjatok nagyon, félve kerüljetek!
mert szemem, szájam rajza lágyabb, mint a tiétek.
Olvadt viasz-szobor, formája már alélt,
mert végtelennek szánt viaszlelke kiégett.
Az én szemem, szegény, idétlen zord gyümölcs,
mit meg nem édesítnek se füszerek, se mérgek.
S feneketlen, lidérces, babonás kút a szám,
hol szentekké fürödnek kisérteties férgek.
Ha majd ez égi rajzot, mely arcomon pihen,
a végső perc kihuzza a nagy isteni szénnel:
akkor leszek magános, mint hangtalan vadon,
akkor leszek hatalmas és érett, mint az éjjel!...