XIII. Most nézzetek ide...
szerző: Somlyó Zoltán
Most nézzetek ide: rossz szalmaágyon fekszem,
falak csatasorában, sötéten, valahol.
Valami: csendnél mélyebb, szivemre ömlő mély csend
a padlóból s magamból a fülembe dalol.
Öregidő a társam. Már régen elmúlt éjfél.
Most vagy megdöglök itten, vagy megvált egy csoda.
Anyám, gyermekszerelmem, be kár is volt, hogy éltél
s hogy élek: árva kerted behavazott pora.
Mert kövérhúsú rózsa bimbózott bennem egykor,
rajt szent égi írással, selyemszálon: neved.
De hűs leveleimre már őszi eső csorgott,
s rájuk ültette zordul a kietlen telet.
Most, derékig a télben, anyai dús melegség
lombozatába nyújtom: régidőkbe, fejem.
Most fanyarul szitál rám emlékek napsütése,
ez átkozott, ez ólmos, e sötét, bús helyen:
hol temetkezve foszló, kopott ágyiruhákba,
testem elúszik halkan szegény vizek felett.
Beolvadva a csöndbe, mint apró állomáson
egy fáradt vonat füttye, mielőtt este lett.