Volapük

A Wikiforrásból
← Szót kérek a valutakérdésbenVolapük
szerző: Móra Ferenc
Bevégzett tananyag →
Megjelent a Nádihegedű című kötetben.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Ezt a történetet Mikszáth is megírta, Jókai is megírta, sőt már Poggio is megírta a Facetiában. Ebből látnivaló, hogy nagyon tanulságos történet lehet ez, érdemes újra megírni.

*

Egy német filozófus, aki a tudományokba kapaszódott bele, rájött arra az igazságra, hogy a világon minden baj azért van, mert a babiloni torony összedőlt. Ha az Isten meg nem zavarta volna az emberek nyelvét, akkor nem értenék egymást félre a népek és mikor a németek »fáért« kiabálnak, akkor nem fejsze után kapkodnának a magyarok, hanem vödör után, viszont mikor a magyarok »vizet« emlegetnek, akkor nem akarnának azon a németek mingyárt »hájat« kaszálni.

Már most, hogy lehetne ezen segíteni? A német azt találta ki, hogy legjobb volna, ha az emberek nem a szájukkal beszélnének, hanem a kezükkel, mert azt nyelvtudomány nélkül is meg lehet érteni. El is jött a tudományát kipróbálni Magyarországra s nagyon nekiörült, mikor meghallotta, hogy itt is található egy nagyeszű ember, aki már évek óta az ő metódusa szerint diskurál embertársaival: nem a szájával, hanem a kezével.

Ez a nagyeszű ember egy félszemű csizmadia volt Apátfalván, akinek nem sok hajaszála hullt ki a filozófiáért s nem annyira az emberiség szeretete tette a beszéd gyűlölőjévé, mint inkább az ital kedvelése, ő úgy okoskodott, hogy ha már az Úristen elhibázta a dolgot és nem torkot teremtett tízet, hanem kézujjat, akkor az okos ember azt az egy torkot az ital számára tartogassa és ami mondanivalója van, azt a tíz ujjával mondja el.

Már most ne keressük azt, hogy a filozófus volt-e nagyobb csizmadia, vagy a csizmadia volt nagyobb filozófus, – érjük be azzal, hogy egymásra találtak. A német a kalauzával beállított az apátfalvi csizmadiaműhelybe és a két rokonlélek közt megindult a társalgás. A filozófus fölemelte az öklét és kinyújtotta a mutatóujját. A varga válaszul fölnyújtotta a mutatóujját, meg a középsőujját. Következett a filozófus részéről a három ujj fölmutatása, mire a varga azzal válaszolt, hogy ökölbe szorította a jobb kezét. A német erre megemelte a kalapját és olyan nagy volt az öröme, hogy amint kiért az uccára, derékon kapta a kalauzt és elkezdett vele langauszt táncolni a kocsiúton.

– No, uram, sikerült?, – kérdezte szuszogva

– Hogyne, nagyszerűen sikerült, pompásan megértettük egymást, pedig igen elvont témákról társalogtunk.

– Hogy-hogy?

– Én azt mondtam neki, hogy első személy az Atya. Ő két ujjal azt felelte, hogy a Fiu a második. Igen, de csak a Szentlélekkel teljes a Szentháromság, – mutattam neki három ujjal. Jó, jó, fogta ő össze egy ökölbe az ujjait, de azért csak egy Isten az, ha három személy is.

A kalauz hümmögött egy darabig, aztán kétségét kivetni visszafordult a vargához.

– No, mester, megértették egymást a némettel?.

– Remélem, hogy megértett az akasztófáravaló! – forgatta dühösen a dikicsét a mester. – Mégis csak orcátlanság kell hozzá, hogy valaki a saját házában így össze-vissza sértegesse az embert!

– Hogy-hogy?

– Hát kérem, bejön és mutatja nekem az ujjával, hogy nekem csak egy szemem van. Ejnye, a teremtésit annak a bőrbajuszú apádnak, mutatom én arra neki, többet ér nekem az egy szemem, mint neked a kettő! Hát erre ő azt feleli nekem a három ujjával, hogy bizony nekünk csak három szemünk van kettőnknek! De már ez engem is kihozott a sodromból, tudja, oszt ráfogtam az öklöm, hogy most már menjen az úr, míg szépen van, mert úgy vágom vakszemen, hogy hazaesik. Erre aztán el is kotródott esze nála nélkül az ebszülte.

*

Mindig ez a nemzetközi vándoranekdota jut eszembe, mikor a diplomaták olyan kölcsönös megértéssel tárgyalnak egymással...