Volapük
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Ezt a történetet Mikszáth is megírta, Jókai is megírta, sőt már Poggio is megírta a Facetiában. Ebből látnivaló, hogy nagyon tanulságos történet lehet ez, érdemes újra megírni.
Egy német filozófus, aki a tudományokba kapaszódott bele, rájött arra az igazságra, hogy a világon minden baj azért van, mert a babiloni torony összedőlt. Ha az Isten meg nem zavarta volna az emberek nyelvét, akkor nem értenék egymást félre a népek és mikor a németek »fáért« kiabálnak, akkor nem fejsze után kapkodnának a magyarok, hanem vödör után, viszont mikor a magyarok »vizet« emlegetnek, akkor nem akarnának azon a németek mingyárt »hájat« kaszálni.
Már most, hogy lehetne ezen segíteni? A német azt találta ki, hogy legjobb volna, ha az emberek nem a szájukkal beszélnének, hanem a kezükkel, mert azt nyelvtudomány nélkül is meg lehet érteni. El is jött a tudományát kipróbálni Magyarországra s nagyon nekiörült, mikor meghallotta, hogy itt is található egy nagyeszű ember, aki már évek óta az ő metódusa szerint diskurál embertársaival: nem a szájával, hanem a kezével.
Ez a nagyeszű ember egy félszemű csizmadia volt Apátfalván, akinek nem sok hajaszála hullt ki a filozófiáért s nem annyira az emberiség szeretete tette a beszéd gyűlölőjévé, mint inkább az ital kedvelése, ő úgy okoskodott, hogy ha már az Úristen elhibázta a dolgot és nem torkot teremtett tízet, hanem kézujjat, akkor az okos ember azt az egy torkot az ital számára tartogassa és ami mondanivalója van, azt a tíz ujjával mondja el.
Már most ne keressük azt, hogy a filozófus volt-e nagyobb csizmadia, vagy a csizmadia volt nagyobb filozófus, – érjük be azzal, hogy egymásra találtak. A német a kalauzával beállított az apátfalvi csizmadiaműhelybe és a két rokonlélek közt megindult a társalgás. A filozófus fölemelte az öklét és kinyújtotta a mutatóujját. A varga válaszul fölnyújtotta a mutatóujját, meg a középsőujját. Következett a filozófus részéről a három ujj fölmutatása, mire a varga azzal válaszolt, hogy ökölbe szorította a jobb kezét. A német erre megemelte a kalapját és olyan nagy volt az öröme, hogy amint kiért az uccára, derékon kapta a kalauzt és elkezdett vele langauszt táncolni a kocsiúton.
– No, uram, sikerült?, – kérdezte szuszogva
– Hogyne, nagyszerűen sikerült, pompásan megértettük egymást, pedig igen elvont témákról társalogtunk.
– Hogy-hogy?
– Én azt mondtam neki, hogy első személy az Atya. Ő két ujjal azt felelte, hogy a Fiu a második. Igen, de csak a Szentlélekkel teljes a Szentháromság, – mutattam neki három ujjal. Jó, jó, fogta ő össze egy ökölbe az ujjait, de azért csak egy Isten az, ha három személy is.
A kalauz hümmögött egy darabig, aztán kétségét kivetni visszafordult a vargához.
– No, mester, megértették egymást a némettel?.
– Remélem, hogy megértett az akasztófáravaló! – forgatta dühösen a dikicsét a mester. – Mégis csak orcátlanság kell hozzá, hogy valaki a saját házában így össze-vissza sértegesse az embert!
– Hogy-hogy?
– Hát kérem, bejön és mutatja nekem az ujjával, hogy nekem csak egy szemem van. Ejnye, a teremtésit annak a bőrbajuszú apádnak, mutatom én arra neki, többet ér nekem az egy szemem, mint neked a kettő! Hát erre ő azt feleli nekem a három ujjával, hogy bizony nekünk csak három szemünk van kettőnknek! De már ez engem is kihozott a sodromból, tudja, oszt ráfogtam az öklöm, hogy most már menjen az úr, míg szépen van, mert úgy vágom vakszemen, hogy hazaesik. Erre aztán el is kotródott esze nála nélkül az ebszülte.
Mindig ez a nemzetközi vándoranekdota jut eszembe, mikor a diplomaták olyan kölcsönös megértéssel tárgyalnak egymással...