Szót kérek a valutakérdésben
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Van nekem egy gazdag gyáros barátom, akihez úgy ver a szó, hogy lapáttal szokta szelelni a bankót, annyi van neki belőle. Hát erről nem tudok biztosat mondani, mert engem még sohse hívott oda ilyenkor a zsákot tartani.
Ellenben azt mondja nekem a napokban ez az én barátom, hogy nagy szívességet tehetnék az országnak, ha akarnék.
– Hát hogyne akarnék. De attól félek, nagyon rosszul állhat akkor ez a szegény ország, ha már én is nagy szívességet tehetek neki. Tudja, szegény apám jut eszembe, aki foltozó szűcs volt.
– No és?.
– Hát mikor őhozzá olyan subával állítottak be, amin már csak ő segíthet, abból rendesen az lett, hogy mire egy régi lyukat beoltott, szakadt rajta helyette kettő. Hát mit tehetnék én ezzel a szegény öreg magyar subával?
– Azt, hogy hozzászólna már ön is a valuta-kérdéshez.
Nagyon őszintén elképedtem. A valuta-kérdéssel minálunk csak a feleségem foglalkozik, akinek a számára ez valóban kérdés, úgy a hónap második hetétől kezdve. Én magam se nem osztok, se nem szorzok s ha pénzről esik szó, mindig nagyon kis törtszámnak érzem magam. (Mintha el volnék osztva tizenkétezerötszázzal.)
Megmondtam a gyárosnak, hogy rossz helyre fordult, mert én minden közgazdasági kérdésben szamár vagyok.
– Hiszen éppen azért szólok barátom-uramnak.
– Tessék?
– Kérem, a dolog úgy áll, hogy ebben az országban az okos emberekre nem adnak semmit. A szakértőknek nem hiszik el, milyen nagy baj lesz abból, ha rendbehozzák a valutát. Próbáljuk meg, hátha önre adnak. Hátha önnek azt is elhiszik, hogy mentül jobban süt a nap, annál szemetszúróbb a kifényesedett nadrág. Tetszik érteni?
– Hát persze hogy értem. Sohse gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű dolog a nemzetgazdaságtan. A feleségem előadásai sokkal komplikáltabbak, pláne a ruhakérdésben. Mondja csak tovább, kedves barátom-uram, nagyon érdekel.
Mire bevégezte, akkorára tisztán láttam, hogy igaza van az olasz közmondásnak: akit az Isten kerekre szánt (tudniillik hurokra), nem hal az meg négyszögletesen. (Tudniillik ágyban.) Aki a szanálásba nem halt bele, annak a valutarendezés teszi be az ajtót. Ami az olasznak a kerek, az lesz minekünk a kerekítés. Eddig csak a kerekes kerekítette kerekét kereken kerekre. De ezután mindenki kerekest játszik a szittya földön és mindenki fölfelé kerekíti a kereket.
– Eh mit! – mondja a hentes, – a szalámi ára új pénzben lenne hét pengő huszonhárom krajcár. De hát kinek van huszonhárom krajcárja? Legyen kerekszám nyolc pengő!
– Eh mit! – mondja a boltos, – ez a nyakkendő kerülne öt pengőbe és kilenc krajcárba. De hát minek csúfoskodnánk azzal a kilenc krajcárral? Legyen kerekszám hat pengő!
Mari néni, az egészen máskép indokol, mert Mari néni nemzetföntartó elem, puritán erkölcsökben él a tanyán és világért se sarcolná meg a városi embert. Mari néni azt fogja mondani:
– Jaj, lelköm-galambom, járatlan mán az ilyen szögény elesött öregasszony a világi dolgokban, ki nem ösmeröm magam, három fillér-e a tojás, vagy négy krajcár, legisjobb lössz, ha egy hatost fizet érte a nagysága.
A vasút, a posta, meg a végrehajtó nem is mond semmit, csak egyszerűen kerekít minden indokolás nélkül. Neki az már vérévé vált, mint barátnak a lencse, örüljünk neki, hogy így van, mert hát még akkor hogy kerekítene, ha indokolna is!
De hát én ezt mind megállnám zokszó nélkül, mert mindent meg lehet szokni, mint a cigány mondta, mikor akasztani vitték. S hentes, boltos, piac különben is mind a feleségem resszortja.
Énrám csak a babacsörgő tartozik. Mikor nagyapa lettem, vállaltam, hogy azzal én látom el a gyereket. Amit vállaltam, eddig álltam is. Csütörtökön lesz hathónapos a gyerek s eddig annyi csörgőt vettem neki, hogy legalább három legalkotmányosabb szerecsen király boldoggá tehetné vele birodalma népeit ott a Kilimandzsáró körül.
Nem mondom, hogy mind láttam ezeket a csörgőket, azt hiszem, el vannak valahová téve arra az időre, mikor majd a gyerek már csörgetni is tudja őket. Egyelőre csak egyet mutattak meg, de az igazán nagyon szép volt. A nyele fehér volt, a labdája piros és ha nagyon erősen megrázta egy erős ember, akkor csörgött is.
– Úgy-e milyen szép? – próbálta csörgetni a feleségem. – Ez az egy volt ebből a fajtából a bazárban. És aránylag nem is drága.
Egy kicsit mindig meghökkenek, mikor valami »aránylag« nem drága.
– No? – gombolom elő a pénztárcám.
– Négyszáztízezer korona.
– Hát miből van ez? – ürgetem-forgatom a csörgőt.
– Ez valódi kaucsuk, – magyarázza a feleségem.
– No de valami szerecsen királynak a szemfoga csörög benne, hogy olyan drága?
– Te benned nincs semmi kegyelet se, – mondja duzzogva az asszony, aki a legitizmus elvét képviseli családi tűzhelyünknél. (Van köztünk szabadkirályválasztó is, meg republikánus is. Az ilyen össze-vissza időkben sohse tudhatja egy szegény magyar család, mire virrad, hát jó berendezkedni mindenféle szélre.) S míg a négyszáztízezer korona belecsúszik a ridikülbe, a feleségem úgy védelmébe veszi a királyokat, hogy a csörgő teljesen lekerül a napirendről.
Másnap délben a lányom tesz elébem valami selyempapirosba csomagolt holmit.
– Ezt nézd meg, apukám és dicsérj meg, mennyivel olcsóbban tudok én vásárolni, mint anyu.
Fogom a holmit, kicsavarom a papírból, hát csörgő. Igazán nagyon szép csörgő. A nyele fehér, a labdája piros és ha nagyon erősen megrázza az ember, akkor csörög is.
– Te Panka, – nézek rá a lányomra, – hiszen ez a tegnapi csörgő.
Panka elneveti magát és átkapja a nyakamat.
– Jaj, milyen feledékeny kis apám van nekem! Hiszen annak a nyele volt piros és a labdája fehér és az négyszáztízezer korona volt forgalmi adó nélkül, ez meg négyszáztizenkétezerötszáznegyven forgalmival!
Csakugyan, ha jól meggondolja az ember, még örülni is kell neki, hogy legalább a lányában ennyire ki van fejlődve a kereskedelmi érzék. (No majd megválik, nevel-e bazárost az unokámból?) De most már mi lesz, ha rendezik a valutát és a csörgő árát is kikerekítik? Először kikerekíti a gyáros, azután kikerekíti a bazáros, aztán kikerekíti a feleségem és a lányom. És mi lesz jövő ilyenkorra, mire a gyerek megnő és nem csörgő kell neki, hanem hintaló és nem is egy hintaló, hanem egész hintalóménes?
Ezért mondom én, hogy elveszett ember vagyok, ha a kormány csakugyan rendbehozza a valutát. Mert ha én is bazáros volnék, vagy hentes, vagy koporsós, vagy akármiféle becsületes foglalkozásom volna, akkor nem lenne semmi baj se. Akkor én is kerekítenék, mint más becsületes ember. De hát én csak író vagyok, tehát nem én fogok kerekíteni, hanem a kiadó. Ahogy én ezt a szakmát ismerem, a kiadó előveszi a plajbászt és így kerekít:
– Eddig egy tárca honoráriuma volt kerekszám négyszázezer korona. Ezért esne új pénzben harminckét pengő. Eh mit, legyen megint kerekszám, öt pengő.
Fogadok egy leendő új pengőbe, – jaj, csak kongó ne legyen belőle! – hogy ez így lesz, ha csak idejekorán föl nem okosítjuk a kormányt.
De hát már elkéstünk vele. Aztán meg ki az ördög tudna itt okos lenni?
Hopp, megvan, mégis csak jó az ördögöt a falra festeni! Hiszen azt a szegedi csizmadiát is ördögnek hívták, aki Mikszáthnak azt a nagyszerű ideát adta az állami gödrök-ről.
Mikszáth akkoriban szegedi újságíró volt és hiteles helyi krónikák szerint sokkal többet foglalkozott valutakérdésekkel, mint ahogy természete kívánta. Nagyon hasonlított a helyzete az ország mai helyzetéhez: örökösen szorongatták a filiszteusok és szüntelen szanálni kellett.
– Szerkesztő úr, – kérdezte a gazdájától, – van vezér cikk-témája?
– Hát majd ráijesztünk Bismarckra...
– Ugyan hagyja el, kérem. Bismarck már rég megbukott volna, ha ön nem támadná. Inkább arról írjon, hogy miért nem csinálják már meg Szegeden a városi zálogházat.
– Városi zálogházat?
– No igen. Például én ha megszorulok, fölvázolnék egy kutyanyelvre egy regényötletet, borítékba tenném és zálogba adnám a városi főpénztárba öt pengőért. Már most ha kiváltanám, jól járnék vele én, ha nem váltanám ki, jól járna vele a város, mert ötven esztendő múlva eladhatná ötven forintért. Szóval ez olyan ötlet volna, amivel mindenki jól járna.
– Nagy bolond maga, Kálmán, – mondta a szerkesztő, Enyedi Lukács és nekifogott Bismarck ijesztgetésének. Honnan tudhatta volna, hogy soha ilyen reális üzletet még nem ajánlottak Szegednek! Tessék elgondolni, mit érne az most, ha Szeged városának egy pár ezer Mikszáth-ötlete volna avasládájában. Nemcsak magát szanálhatná vele, hanem a magyar irodalmat is.
Pósa Lajos is akkoriban volt szegedi költő s őt se akarta fölvetni a pénz, pedig éppen akkor jelent meg az első verskötete. Véletlenül mindig volt is a zsebében egy-két példány.
– Kis úr, fizetek! – szólította az asztalához Palcsi bácsit, a sarki kocsma gazdáját. (Ennek a veje lett később Tömörkény István.) – A vacsora huszonöt krajcár, az ital tizenöt krajcár, a feketekávé nyolc krajcár, az összesen negyvennyolc krajcár, – a verskötetem egy forint, tessék, itt van, kapok vissza belőle ötvenkét krajcárt.
Csakhogy Palcsi bácsi már akkor vagy húsz verskötetet hajigált be a söntés-asztal alá, ennélfogva Pósa is lelkes hive volt a városi zálogház eszméjének. Akkor is azon tanakodtak Mikszáthtal, mikor a sarokból belekottyant a beszédbe ördög Vince, iparos-keblű honfitárs, aki alsóvároson foglalkozott csizmakészitéssel és filozófiával.
– Nem ér az sömmit, uraim, – lógatta a nagy busa fejét. – Nem városi zálogház kellene ide, hanem állami gödör.
– Hogy képzeli azt, kedves polgártárs? – könyökölt felé Mikszáth.
– Úgy kérőm, hogy az állam mindőn városnak a közepin ásatna egy nagy gödröt, oszt azt megtöltetné ezüstforinttal. No, mán most abbul mindönki teletömködné röggel a zsebeit, este mög mindönki visszaeresztgetné bele mindőn pézit. Akkor osztán nem lönne az embörök közt sömmi versengés, tüleködés, vérontás, olyan szép békességben élhetnének egymással, mint a páros görlicemadarak.
– Nono, – fújta Mikszáth tempósan a virzsinia-füstöt, – ön nagyon okos ember, polgártárs, de én azért el tudok olyan esetet képzelni, amikor ön nagyon megbánná, hogy kitalálta az állami gödröket.
– Töszöm azt?
– Tegyük fel, hogy ön bejön egy-két pohár borra Palcsi bácsihoz, letesz elébe egy húszast, Palcsi bácsi azonban azt mondja önnek, hogy menjen a fütyülős fülemülébe a húszasával együtt, szedett ő elég húszast az állami gödörből és most már majd csak maga issza meg a borát. Azt szeretném tudni, hogy erre mit mondana ön, tisztelt polgártárs?
– Mit mondanék? – hördült föl a varga vérbeborult szemmel. – Azt mondanám, hogy mingyárt belevágnám a bicskát a vén szégyöntelenbe!
Hát én se bánom, akármilyen törvényt hoznak a valutáról és éntőlem mindenki úgy kerekítheti a kerekét, ahogy akarja. De a végrehajtási utasításba tessék belevenni egy paragrafust, amely nekem megengedi, hogy belevághassam a bicskát abba a szégyentelenbe, aki a babacsörgő árát fölfelé kerekíti.