Viszontlátás (Ștefan Octavian Iosif)
Idő, te lomha lassuság,
Olyan nehéz kivárni téged!
Egy hosszú fütty... Szivem dobog,
Amint a vonatból kilépek.
Kicsiny falum... az állomás...
A templom tornya... régi házak!...
Nézzétek ott... enyéimet!
Kitárt karokkal engem várnak.
Oly hosszú távollét után
Köszöntjük egymást csókba forrva;
Nem ismer rám a kis öcsém,
Soká, félénken néz arcomra.
Én is sokáig nézek az
Ártatlan, kedves kék szempárba...
És ott egy kérdést olvasok:
"Ugyan ki ez már? Mondd, anyácska!"