Virág Benedek úrhoz
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Nékem zőld olajág s rózsalevél fedi
Békés homlokomat, s páfusi lantomon
A mirtusligetek lanyha Zefirjei
Félszunnyadva enyelgenek.
Míg Lillán zokogok s csonka panasszaim
A lágy alkonyodást sírni siettetik:
Szép kínzóm azalatt kedvese karjain
A Citére lugassa közt
Próbálgatja nevem messze felejteni;
Én sírok, te pedig, zengedező Virág!
A zőld Pannoniát s Dácia szűzeit
Új hangokra tanítgatod.
Hallom tárogatód tábori hangzatit,
Hallom Pest fala közt és Buda szirtjain;
Már a Karpatokat verdesik s a Tisza
Síkján messze terűlnek el.
Hallá Élizium berkeiben Horác
Szent árnyéka hazám bárdusa énekét,
És réz píramisán, melyet emelt maga,
Néked fő helyet engede.
Látom lábod alatt a letiport halált ─
Ní, mint küzdik az éj rettenetes fia!
Mint tajtékzik acél ínye, s eszén kivűl
Mint ordítja kivert fogát!
Látá ezt az örök hír; s felemelkedő
Két szárnyára vevé nagy nevedet, Virág!
S túl a csillagokon Melpomené fiát
Istenlé diadalmi hang.
Megvan! Győzödelem! Rajta, nemes magyar,
Fűzz számodra babért s tégy örök oszlopot;
És sasszárnyaidon engem is, édesem,
A szent Pimpla felé segíts! ─
A nap ködbe borúl, elfogy az Óceán,
A szirtok s a hegyek fellegi bércei
Elmállott hamuvá válnak; az ősz idő
Mindent fékje után ragad:
Eldűlnek Babylon tornyai, s nem lelik
Gyémánt jármokat a büszke tirannusok,
A nagy várakat és kis birodalmakat
Vastag rozsda emészti meg. ─
Látjátok? vagy erős rémzetem áltat el?
Látjátok, ki van ott a düledékeken?
Ő az ─ Melpomené; a befaló Chaósz
Mellén áll, s az ezer veszély
Porja s füstje között, a zavaron belől,
Csendes fénybe ragyog mennyei homloka,
Megtartó szemeket vét Helikon felé;
S élnek lantosi, él Virág.
Élnek mindazok is, kik neki templomot
Szenteltek s kiket a lantosok áldanak;
Él a keszthelyi gróf, és az örök napok
Jussán nagy neve tűndököl.
Jer hát, végy te babért, én olajágakat
Fűzök fel: te vitéz tárogatód szavát
Búdítsd, én meg ezüst lantomat izgatom:
Zengjük Festeticset, jere!