A lap feldolgozottságának foka

Veturia asszony halála

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Veturia asszony halála
szerző: Ady Endre

                                         (Utolsó levél Marcellához)

Marcellám, édes, idegenné vált asszonyom, nem akarok és nem is tudok magamról irni, tehát irni próbálok nagy, különös, falusi ujságokat. De ni, most jut eszembe: nincsenek itt események egyen kívül, ez pedig a Romulus pap gyászos esete. Emlékszik talán erre az emberre, aki szokatlanul világi: módos és urias oláh pap, Dániu Romulus névre hallgató? Ő az, aki Rómában is tanult, aki kuriai biró lányát vette el s aki akaratos akarattal falusi plébániát kivánt. Az asszonnyal, Veturiával, maga is találkozott vagy kétszer, Marcellám, édes asszonyom. Maga nem tudott vele összebarátkozni, mert utálta benne, ami csakugyan utálnivaló volt. Maga mindig jóizlésü nő volt, Marcellám s nem tudta türni még a nagyságos képmutatásokat sem. Az a szegény Veturia úgy öltözködött, mint egy izetlen párisi nő s szerette volna, ha elhiszik, hogy egyenes leszármazottja az ősrómai Veturiának. Bolond, mániás kis nő volt, de emlékszik, ugy-e, fehér arcára, idegességére és nagy szemeire? És, ugy-e, arra is emlékszik, hogy Veturia erőnek erejével gyermeket akart adni az urának? Ez megható volt, ezért sok mindent megbocsátottunk Veturiának, ugy-e?

Látja, mult időben beszélek, ez a szegény kis papné, ez a fehér, ízetlen, de mégis finom Veturia meghalt. Ez magának is szenzáció lesz, kicsi, idegen Marcellám, mert ez ami közös falunk szenzációja. Tudja maga, milyen kevés történik itt szívben, házban, mezőn, templomban. Igy hát biztosan kárpótolja a hir azért, mert nem irok semmit magamról és magunkról. Azaz a kicsi, néhai Veturia esetében, ha akarja, meg fogja tudni, ha érdekli is, miket gondolok én mostanában a végzetről, melyet sokan életnek hivnak. Különben pedig mindenekelőtt jelenthetem, hogy a falunk nem változott semmit, zöld, virágos, csöndes, várja a nyarat. Ennek a falunak teljességgel semmi fájdalmat se okozott, hogy az oláh papné meghalt s nem maradt gyermek utána. Még mindig maradt itt asszony elegendő s gyermek is van, ha nem sok is, de több, mint írmagnak való.

Fogalmam sincs, miért akarták olyan nagyon a gyermeket Romulus pap és a felesége. Azt sejtem, hogy divatból, hiúságból, hogy mindenük lévén, éppen csak gyermekük nincs. E nem egészséges ambicióból, holott szerette és boldogította egymást e két ember, sokféle vád és önvád született. Valamelyikük hibás, meg kellene tudni, melyikük - gondolták és mindegyik a másikat gyanusitotta. Nyolc éves házasok voltak már, nem kellett voltaképpen komolyan, szív szerint a gyermek, de fölmentek mégis Bécsbe.

A bécsi professzor e nagy élet-titokhoz annyit értett, mint maga, Marcellám, a maga ura, a háziorvosuk vagy én: semmit. De jobban esett a professzor úrnak kijelenteni, hogy az asszony a hibás, az asszony próbáljon a sorson, a természeten erőt venni. A kicsi, párisi ruhás, fehér, gyámoltalan és hazug álmokból élő Veturia elhatározta, hogy megoperáltatja magát. Mire is Dániu, a pap, otthagyta Bécsben az asszonyt s egy igazán vallásos emberhez illő nyugalommal hazajött Erdély szélére. A professzor azt mondta, hogy Veturia három-négy hétig fekszik s akkor haza mehet. Jöttek a levelek mindennap: az operáció sikerült. Veturia pompásan érzi magát, minden nagyon jól van.

Maga, édes, kijózanodott, idegen Marcellám, ha most mink együtt volnánk, gúnyosan azt kérdezné:

- Miért kell nekem a falunk szenzációit hallanom, mikor a lapok sokkal különb szenzációkkal szolgálnak?

És én Marcellának gyáván, de kigyulladt arccal válaszolnék, kemény szavakat mondanék magának, Marcellám.

- Ejh, ejh, én emlékszem még arra, mikor valaki tiz évet adott volna az életéből, ha anya lehet belőle. És ez, ha nyilván régen is volt, édes Marcellám, de így történt és közös falunktól vártuk a megváltó csodát.



A Veturia asszony temetéséről szeretnék még irni, mert nagyon szép temetés volt. Hat oláh pap jött össze, hogy eltemessék a hetediknek a feleségét, a legszebb oláh papnét. Össze-vissza, furcsán és furcsákat suttogtak a falunk parasztjai, de érnek ezzel valamit? Érnek ezek valamit, mikor egy szép, fehér, finom, vágyakozó asszony belehalt abba, amihez voltaképpen kedve se nagyon volt?

És honnan tudják meg most már, hogy ki volt a hibás. Veturia avagy a férj, Romulus pap? Marcellám, én régi asszonyom, mi tudjuk legjobban, mi ketten, hogy sohase az ember a hibás, hanem valami más. Valami más, a pillanat, a mult, a sors, az átok, valami, amit nem ismerünk.

Én tudom, hogy Veturiára jaj be szomorúan gondolok s magára is, Marcellám, pedig maga nem halt bele abba, hogy nem született gyermeke.

Marcellám, idegen Marcellám, sejti-e maga nagyon, erősen, hogy mi a gyermek? A gyermek igazolása annak, hogy vagyunk olyan közönségesek, mint a mezőgazdasági munkások vagy kisiparosok. De azért a gyermeket óhajtani kell s én vért sirok szegény Veturiáért, ki gyermeket akart.

És maga, Marcellám, maga csak kivánja, csak akarja ezután is a gyermeket. Nincs ennél szebb, nagyobb és ostobább akarat, de asszonyhoz különösen illik.

Férje-urának adja át baráti üdvözletemet s esetleg egy olyan férfiúnak, kit nem ismerek. Mesélje el nekik Veturia asszony halálának történetét s ezután várják a gyermeket, kinél kényesebb lény nincs a világon, mert akkor jön, mikor - kedve telik jönni.