Vesztegzár a Grand Hotelben/Tizenhatodik fejezet

← XV. fejezet

Vesztegzár a Grand Hotelben szerző: Rejtő Jenő

XVII. fejezet →

XVI

Másnap reggel új szenzációra ébredt a Grand Hotel. Vangold terménykereskedőt letartóztatták Ranke doktor meggyilkolásáért. A néger boy jelentette, hogy ruhatisztítás közben Vangold kabátzsebében egy csipketerítőt talált vérnyomokkal. A terítő annak a szobának az asztaláról tűnt el, amelyben Ranke doktort holtan találták.
Vangold falfehéren ült a kapitány előtt.
- Mondjon el őszintén mindent.
- Kérem - felelte siralmasan Vangold -, nem lehetne a feleségemet értesíteni? Ő sokkal okosabb, mint én.
- A felesége kinnrekedt, és a vesztegzár idejére nem térhet ide vissza.
- Sajnos. Bár elkísértem volna bevásárolni.
- Ez nem tartozik a tárgyra. Inkább mondja el töviről hegyire a gyilkosságot. Miért döfte le Ranke doktort, és hogyan készült rá?
Vangold úr a kezeit tördelte:
- De kapitány úr... Csak nem képzeli, hogy gyilkos vagyok?
- Hogy állunk az alibijével?
- A micsodámmal?
- Az alibijével! Van alibije?
A terménykereskedő rémülten hebegett.
- A feleségem csomagolt... Úgyhogy nem tudom, hozott-e... ilyesmit...
Ez egy kicsit vastag volt. A kapitány dühbe jött. Olyan tisztességesnek akar látszani, hogy nem is tudja, mit jelent ez a szó: alibi?
Példátlan! A kapitány nagyot csapott az irodaasztalra.
- Hagyja ezt az alakoskodást! Azt hiszi, hogy hülyének tettetheti magát?!
- Kapitány úr - siránkozott a terhelt -, esküszöm, hogy nem tettetem magamat, és csak azt kérem, hogy a feleségemet hívják azonnal.
Bánatosan ült két rendőrtiszt között. Szerencsétlennek és nyomorultnak érezte magát... A kapitány szemben vele az íróasztal mögött foglalt helyet, keresztbe vetett lábait az asztal alá nyújtva mélyen mert papucs volt rajta. Valami gazember elvitte az ajtó elől a csizmáját. Igazán kínos.
- A gyilkosság azalatt történt, amíg a vesztegzárat kihirdették. Hol volt maga akkor?! Mi?!
- A kapitány úrral beszéltem.
- Hm... igen... erre emlékszem. A katonai kordon erősségéről érdeklődött.
- Esküszöm, ártatlan vagyok...
- Az állítja, hogy végig a hallban tartózkodott?
Vangold úr hallgatott.
- Nos? Mielőtt velem beszélgetett, ott állt a többiek között? Figyelmeztetem, hogy erre nézve kihallgathatok mindenkit, akiről azt állítja, hogy közvetlen maga mellett állott. Könnyítsen magán, ember, ismerje be a bűnt, ez enyhít a sorsán.
- De kérem, én ott voltam...
- Hol?! Tessék, mondja meg. Van alibije vagy nincs?!
- Ismétlem, nem tudom. A bevásárlásokat mindig a feleségem végzi, és...
- Utoljára figyelmeztetem, hogy ne játssza a hülyét!
- Esküszöm, hogy nem játszom... - siránkozott Vangold, és halottsápadt arcát babrálta, remegő ujjakkal.
- Hol volt ön, mielőtt velem beszélt?
- Egy hölgyet... bizonyos Villiersnét...
Kopogtak.
- Bocsánat. - Elder főfelügyelő lépett be. - Szeretnék jelentést tenni...
- Majd a kihallgatás után - felelte a kapitány.
Elder leült. Csodálkozva néztek rá, amikor mentegetőzve mondta:
- Engedjék meg, hogy néma tanúja legyek a kihallgatásnak. Az én ügyemben amúgy is minden lakóval beszélnem kellene.
- Nos, Vangold úr - folytatta ridegen a kapitány. - Mit beszélt ön Villiers asszonnyal?
Vangold nyögött, és a kezeit tördelte.
- Villiersné megállt az ablaknál, és én azt mondtam, hogy szép idő van... később bemutatkoztam... majd...
A homlokát törülgette.
- Beszéljen kérem, mert...
- Megkért... hogy jöjjek egy percre... a földszinti szobájába...
- És?!
- És... ott szendvicseket tett elém... Ilyen kis sós, sajtos, dobozolt árut... Ólmozott csomagolás, mintha romlandó lenne.
- Hülyeség!
- Persze hogy hülyeség, mert a keksz eláll, de jobban fogy, ha...
A kapitány az asztalra csapott.
- Mi történt Villiersné szobájában...
- Telefonáltam.
- Kinek?...
- Ne-em tudom...
A kapitány nagyot sóhajtott, azután rágyújtott egy cigarettára.
- Parancsol? - megkínálta a vergődő bűnöst. Tán, ha megnyugszik, akkor többre megy vele.
- De nem ópiumos? A feleségem azt mondja, az árt...
- Nem ópiumos. Tessék... - tüzet adott, és hátradőlt. - Kinek telefonált ön? Most szép szóval próbálkozom - mondta, mint egy nyájas tigrisápoló.
- Villiersné letárcsázta a számot, és... különböző... kedves biztatással rávett... hogy... a jelentkező férfinek mondjam el azt a... mondatot: "Arthur a nyomában van."
- És maga elmondta...
- I... igen... Villiersné nyomban lenyomta... a villát, úgyhogy... a választ nem hallottam.
- Ez hányas szobában történt?
- A negyvenkettesben... Itt lakik Villiersné...
- Kihallgatjuk Villiersnét. Grock, kérje meg őnagyságát, hogy fáradjon ide.
Grock elment.
- Esküszöm, kapitány úr, hogy ártatlan vagyok - nyögte Vangold.
- És hogy került a zsebébe a véres terítő, amelyen pontosan látni, hogy a pengét beletörölték?
- Nem tudom, kérem... én kissé italos állapotban voltam, mert a szomorúság, hogy a feleségem nélkül...
- Sajnálom. A véres kendő döntő bizonyíték. Nincs az az ember, akit felmentene az esküdtszék, miután a corpus delictit, a véres bűnjelet megtalálták egy ruhadarabjában, amelyet előző napon viselt.
- Ez esetben szenzációs fordulat előtt állunk - ugrott fel váratlanul Elder. - Megtaláltam a vérfoltos tőrt egy lakkcsizmában. Ha tudjuk, hogy kinek a csizmája hiányzik, akkor megvan a másik főbűnös, mert az ő ruhadarabjában van a véres bűnjel párja!
A kapitánynak tátva maradt a szája, és önkéntelenül maga alá húzta a két lábát.