Vesztegzár a Grand Hotelben/Tizenötödik fejezet
| ← XIV. fejezet | Vesztegzár a Grand Hotelben szerző: Rejtő Jenő | XVI. fejezet → |
XV[szerkesztés]
Maud az ajtó előtt búcsúzott Sergius hercegtől.
- Ne féljen - mondta. - Úgy érzem, van remény...
- Én... nem így érzem...
- Hinni kell!
- De a professzor ma visszatért...
- Csitt! Ne rágódjunk azon, amin úgysem lehet segíteni. Jó éjszakát.
A herceg elment, és Maud belépett a szobába. Amikor egy kattanás után világos lett, ott ült vele szemben a fiatalember, dereka köré egy lepedő volt csavarva, de különben kifogástalan pepita kabátot viselt, csak az ujja látszott túl rövidnek.
- Hogy mert...!
- Csend. Rövid leszek, mert az idő sürget, és különben is igen éhes vagyok. Azonnal adja ide a kést és a fehér asztalterítőt, amibe becsavarta.
Maud képtelen volt felelni.
- Ne kérdezzen, ne magyarázzon, és tegye, amit mondok. Valaki meglátta, amikor elvitte a kést. Át fogják kutatni a szobáját.
- Ki... látta meg?
- Kérem, hogy cselekedjék gyorsan. Ha megtalálják itt a kést, akkor vége!
- És honnan tudjam...
- Tárgyalni nincs idő. Hinnie kell, amit mondok, különben elveszett. A kést!
Maud habozott. Azután gyorsan az ablakhoz ment, és a párkány mellett egy résből elővette a fehér terítőt.
- Itt van. Óhajt még valamit?
- Semmit... Talán, ha óhaj nélkül elmondana...
- Nem mondok semmit. Higgyen, amit akar. Miután maga a gyilkos, túlságosan bűnösnek nem tarthat.
- Miért vette ezt magához?
- Azt hittem, más a tettes, és meg akartam menteni... Maga... maga... hogy került ide, így...
- Csak betetőzése volt a mai estének... Miután visszavittem a hittérítő ruháját, elmondhatatlanul hiányos külsővel rohantam a csigalépcsőhöz a pizsamámért. Egy fél tucat mosott lepedő volt ott helyette. A pizsama sehol! Képzelheti! Mit tehettem? Az egyik lepedőt magamra csavartam, és ide igyekeztem. Közben aludni ment egy úr, akit egyszerre hárman is Vangoldnak szólítottak, és a szobájához támogatták. A három ember lefektette, és öt perc múlva kiakasztották a ruháját. Azután elmentek. A kabátot kölcsönvettem, de a nadrág nem ment fel. A nyolcvanhetes szoba elől pedig kölcsönvettem reggelig egy pár csizmát. Félek, hogy egy rendőrtiszté.
- Honnan tudja, hogy a kést...
- Jó éjszakát - vágott szavába a fiatalember, azután, épp jókor, megragadta a csúszni készülő lepedőt és elrohant.
A fordulónál hallgatódzott. Amikor látta, hogy tiszta a levegő, kivette zsebéből a tőrt, és messze hajította a folyosó ablakából. Azután Vangold szobájához ment, és helyére akasztotta a pepita kabátot.
Sietett. Talán a szuterénben akad valami raktárféle, ahol meghúzhatja magát. Szörnyen kimerült volt. Körülbelül a földszinten lehetett, amikor a mélyből lépéseket hallott, és valaki elkiáltotta magát:
- Mártiin... te vaagy...
A mindenségit!
Villámgyorsan kilépett a folyosóra, és elindult a sötét étterem felé.
Hangok:
- Csakhogy kinyitották! Ki az ördög zárta be kívülről?
- Én nem tudom - mondta a portás...
Vissza. Siet végig az ajtók mentén... Hát ez szörnyű! A folyosó másik része felől is beszéd zaja.
- Azt hittem, hogy lefeküdt, Elder.
Sedlintz, az inspekciós rendőrtiszt!
- Különös zajt hallottam. Az ember gyanakvó ilyen helyen...
Azonnal ideérnek... Két tűz közé került.
- Máártiin!... Nem halsz?!
Fulladj meg!
Közvetlenül mellette a húszas ajtó. Az olasz nő szobája! Halk dúdolás hangzik ki bentről és egy cipő koppanása. A hangok közelednek.
Kopog!
- Tessék!
Belép a 20-as szobába, és szemben áll a szicíliai özveggyel, aki kimonóban van, és szájtátva bámul.
- Ön... ön?
- Bocsánat - feleli a hálóinges úr, egy szál sötét nyakkendővel és talpig lepedőben -, miután meghívott...
- De azt mondta... böjt van... és...
- Már nincs. Tizenkettő elmúlt. Éjfél után már szombat van.
- Bocsánat, de... olyan furcsa így...
- Errefelé különös csak. Ez a hittérítő rend lepraápoló díszruhája... Az ön tiszteletére vettem fel: fehér szoknya, sötét nyakkendő... és magas szárú lakkcsizma. Indiában ezt a megjelenést nagyon tisztelik...
- Érdekes... De én már aludni készültem... Nem baj! Forduljon el, amíg magamra kapok valamit...
Hátat fordított, és az ablakhoz állt. Signora Relli a spanyolfal mögé ment és felöltözött. Amikor előkerült, csodálkozva látta, hogy a hittérítő nincs a szobájában. Mintha kirepült volna a nyitott ablakon.
Úgy is volt.