Varázsló rossz csillaga

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Varázsló rossz csillaga
szerző: Sárközi György
Nyugat, 1922. 5. szám

Az éj füstös kutyái osonnak fázva a dagadó dombokon,
S már bűvös betűkkel gyullad az égi talizmán, a sorsmutató,
Fekete mélységben száll elhagyottan,
Jó s balszerencsét sápadt javasarca hirdet.

Csillaggal szórt, hegyes süvegben járulok én is a kétes csillagot
Kérdeni, varázsló pálcám tétova leng remegő vonásai közt;
Szultán lelkem kegyetlen vággyal
Rendeli fátylát vetni a testesülő jövendőt.

Ó, kígyó-tanács, mely az idő titkos kamaráit meglopni küld,
Büntetlen nem maradhat a jósló sejtelem, az előre emlékezés;
Lángpallosos angyal a tudás fájdalma
S kiűz ősi kedvem tág paradicsomából.

Ne kérdjétek: milyen baj-képet nyit fölibém a távoli könyv,
Zord pergamentjén könnyes szememmel míly ostoros végzetet olvasok:
Sárpalotám a nyomorúság
Lészen s munkáim újra idézik a régi Heraklest.

Vigasztalóm! Jőjj s borítsd szememre éjtollú, temető szárnyadat,
Holló daloddal ringass átal feledtető vizeden, kegyes!
Hűs karjaidat ha égre tárod,
Leszédül a vak hold, s rámlobban az égi Jeruzsálem.