Vallomás
szerző: Ady Endre
Te, akinek annyi szived van,
Ahányat lelked megteremt,
Aki színes kaméleonként
Varázsolsz multat és jelent,
Kinek a szín fényes világod,
Melyet lánglelked áthevít, -
Ki tudnád-e vajjon nevetni
Egy bús poéta könnyeit?...
Ki tudnád-e vajon nevetni,
Mert úgy imád, mert úgy szeret,
Ahogy nem a színpadon szoktak,
Vagy az életben - emberek;
Hogy szép lelked teremtő lángját
Úgy nem áhítja senki más;
Hogy szerelmét el nem rabolná
Sem távolság, sem megszokás.
Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát, -
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát...
Elhiszed-e egy ismeretlen,
Álmot szövő költő szavát?
Elolvasod szívéből vérző,
Szerelmes, bánatos dalát?
Meg fogod-e szíved kérdezni,
Vajjon szeretni tud-e még,
Vagy trubadurod megsajnálni
Lelkednek kegy gyanánt elég?...
Szívem szorul a félelemtől
S megrendül a kétség alatt,
Hogy szeretni csak színpadon tudsz
S magadnak élned nem szabad.
Hogy szíved e rajongó álmon
Csak gúnyolódik, csak nevet...
- Még nem érzéd szivem szerelmét,
Már itt a vég... Isten veled!...