VII. Délelőtt...
szerző: Somlyó Zoltán
Délelőtt - ezt ritkán látom -
úgy megszépül rossz kabátom.
Sápadt arcom napba néz
és az ucca fütyörész.
Oly fehér az uccajárda,
mintha rajt csak álom járna;
álom járna egyedül,
mely langyosan hegedül.
És sötét szivemre omlik
mindenféle tarkaság.
Furcsa táncos figurákban
forganak a csacska fák.
És a fényes boltok öblén
súgó szemű asszonyok,
ez életnek szép babái,
cifra csengők, ostorok.
Álmélkodva, halkkal lépek,
halkan lépek, mint a pap,
ki legelső szentmiséjén
reszketve imába kap.
Halkkal lépek s meglóbázom
avitt emlékfüstölőm;
s száll a füst és száll az illat
himbálózva, füstölőn.
Hát ez itt a színes élet,
mely összeforr s szerteszéled:
a halálos jegygyürű?
Borzasztó és gyönyörű!
Itt szórtam el annyi ékem,
itt találtam üdvösségem
s itt vesztettem újra el,
mely most zsongva rámlehel...
Egy leánynak, örökszépnek
emlékeit elhozom.
És kerülve mindég beljebb,
már hozzátok tartozom:
finom urak s nők, ti szentek,
ti bolondos kis csigák;
szeressétek egy-két percre
az élet borzadt fiát.
Én alunni szoktam máskor,
míg ti élve éltek itt.
Álmot forráz a szememre
a nap s ontja élveit:
szűz nyugalmat, tiszta békét,
sebhetetlen vérverést.
De ma kirántom szivemből
nyugalmam, e cifra kést.
Ó, az ucca, táncos ucca,
újabb álom, ópium!
Hogy mulat és hogy nevetgél
ilyen vén fakó fiún.
És a házak milyen büszkén,
karonfogva állanak,
porig égett szívek üszkén
drága mívű álfalak;
mert mögöttük kis szobákban
száz riadtság s döbbenet;
mert mögöttük száz szobákban
kis viaszláng integet:
itt van, itt az ucca vére,
sebes csöndben megeredt,
míg ti holtra alkudoztok
csókkal uccát meg teret.
Ezer szoknya bomlott kelyhén
nehéz szalag: ólmos bor.
És szűkülve és tapadva
ring ezer sötét csokor.
Ringva reng a selyemszoknya,
rengve ring az életünk...
Ó, te ucca, ucca, ucca,
szép halotti énekünk!...
*
Délelőtt - ezt ritkán látom -
hogy megszépül rossz kabátom.
Sápadt arcom napba néz
és az ucca fütyörész.
Oly fehér az uccajárda,
mintha rajt csak álom járna.
Álom járna egyedül,
mely halálba hegedül.