Víz...

Víz... szerző: Somlyó Zoltán

Ne áltasd magad, ember, azzal, hogy hús a tested
és hogy e húson dicsfény a forma s az arány!
E duzzadt húsvirágot ne dédelgesd, e restet
az ágyak melegében s fűszeres lakomán!

Ne láss te benne bálványt, ékkővel díszitettet,
síkos gömbölyűsége ne légyen mámorod!
Mert jaj, az élet kurta! Lakomád végigetted -
s kínlódván megimádott húsodat vádolod!...

Nyelvedre feltolakszik a poklok undok szitka,
szemed kinyitván látod, hogy tested puszta víz!
Miazmákkal vegyesen hol sűrű, hol meg ritka;
hol sápatag savó csak, hol nyúlékony csiriz!...

Víz... csupa víz vagy, ember! Vizeknek bő edénye!
Mely folyton telik s csordul és cuppog, mint a sár.
És bár, ha ananász is kortyod isteni fénye -
arra is csak a poshadt mocsárnak sorsa vár!

Vizekkel telitöltött, felpuffadt hasu tömlő:
ember, csak ennyi vagy te selyem s daróc alatt!
Az életed: egy vízcsepp - vizekben tovaömlő,
mely tengerekbe hömpölyg, s nem lel sehol falat...

Büszkévé hogy tehetne szürke vízi mivoltod?
Nézd a porospecsétű palacknak óborát!
Amellyel vizenyős szomjad oly gyakran oltod:
az üveg-börtönében megérett legalább!

De te?... Még akkor is, ha óriás torz-madárként
erőszakos kezeddel szeled a levegőt:
néhány liter vized, a testedbe bezárt lét:
az romlik avas lévé meg mindenekelőtt!...

Ember: te szürke vizek s kocsonyák tömkelegje,
lelked figyeld, ne tested, a lomhatag herét!
Akkor talán majd büszkén és fénylőn fenn lebegve
köszöntheted a Holdnak s a Marsnak emberét!...