Víz…
szerző: Somlyó Zoltán
Ne áltasd magad: ember, azzal, hogy hús a tested
és, hogy e húson dicsfény a forma s az arány!
E duzzadt húsvirágot ne dédelgesd, e restet
az ágyak melegében s fűszeres lakomán!
Ne láss te benne bálványt, ékkővel díszítettet,
Síkos gömbölyűsége ne légyen mámorod!
Mert jaj, az élet kurta! Lakomád végigetted -
s kínlódván: megimádott húsodat vádolod!...
Nyelvedre feltolakszik a poklok undok szitka,
szemed kinyílván látod, hogy tested puszta víz!
Miazmákkal vegyesen hol sűrű, hol meg ritka;
hol sápatag savó csak, hol nyúlékony csiríz...
Víz... csupa víz vagy, ember! Vizeknek bő edénye!
Mely folyton telik s csordul és cuppog, mint a sár.
És bár, ha ananász is kortyod isteni fénye -
arra is csak a poshadt mocsárnak sorsa vár!
Vizekkel telitöltött, felpuffadt hasu tömlő:
ember, csak ennyi vagy te selyem s daróc alatt!
Az életed: egy vízcsepp - vizekben tovaömlő,
mely tengerekbe hömpölyg s nem lel sehol falat...
Büszkévé hogy' tehetne szürke vízi mivoltod?
Nézd a porospecsétű palacknak óborát!
Amellyel vizenyős szomjad oly gyakran oltod:
az üvegbörtönében megérett legalább!
De te?... Még akkor is, ha órjás torz-madárként,
erőszakos kezeddel szeled a levegőt:
néhány liter vized, a testedbe bezárt lét:
az romlik avas lévé meg mindenekelőtt!...
Ember: te szürke vizek s kocsonyák tömkelegje,
lelked' figyeld, ne tested', a lomhatag herét!
Akkor talán majd büszkén és fénylőn fenn lebegve,
köszöntheted a Holdnak s a Marsnak emberét!...