Végzetes verssorok
szerző: Somlyó Zoltán
1.
Az ételedhez én adtam a sót,
az italodhoz én adtam a szomjat.
Az estjeidhez olyan altatót,
amely a mákony ízével dacolhat.
Hangod szárnyára én adtam a szót
s a némaságod én adtam a kéjben...
Én adtam a hazugságot s valót,
az éjt a napban s a napot az éjben.
Bocsáss meg nékem... nem bírtam tovább!
Cipeld magad ruhád sötét uszályát.
A hintó eltaposta bús lovát,
mely hűen vitte hideg északán át.
2.
A költő voltam, ki megénekelt,
kit minden kurta perced érdekelt.
A költő voltam, aki reszketett
s érted hűs vermekbe ereszkedett.
A költő voltam, ki a napba néz,
míg teste vészes tengerhabba vész.
A költő voltam, aki szeretett
S ki el nem hitte, hogy nem szereted.
3.
Siess. Az út, amelyen állasz,
sötét kérdésre néma válasz.
Ma szégyelném már, hogy szeressél.
Siess. Megleled, mit kerestél!
Csak menj el büszke fejvetéssel.
Siess, rohanj, vigyázz, ne késs el.
A fej alatt a láb levásik
a legutolsó állomásig.
A láb megáll, a fej leszédül.
És:... jaj!... így szól a szív legvégül.
4.
Az ereszen az eső lecsorog.
Hozzád ezek az utolsó sorok.
Nem vettem búcsut és nem is veszek.
Én ezentúl is a tiéd leszek.
Csak légy te másé! Menj szép útakon.
Sok jót kívánok minden útadon.
süssön le rád a hold s a sárga nap
s a csillagok fejedre szálljanak.
S vígasztalanság korhadt küszöbén
úgy tudj megállni, ahogy tudtam én.
Gyászfátylaid a szél ne tépje meg.
S hordjon a föld, ha lábad már remeg.
Az ég a földnél távolabbra fut.
És ki a földbe, ki az égbe jut.