Végzet- és jósnők (Magyar mythologia)
Az itt összeállított, már nagyobbára homályos s eltorzult vonásokban birjuk tündéri hitregénk töredezett hagyományát. Benne mind a mellett némi mélyebb jelentés sokoldalu értelme félre nem ismérhető; és különösen, tekintettel a más hason mythologiai emlékekre, a rajta keresztül szövődő, bár szakadozott, mythosi eszme szálai még felfohatók s itt ott magyarázhatók.
Azon majd boldogító, majd káros befolyás az emberi cselekvésre, melyet a tündérek által gyakoroltatni látunk, s mely mindenkor a mondahős végzetszerű küzdelmét, vesztét vagy győzelmét idézi elő, világosan mutatja a tündérek azon különös rendeltetését, melynél fogva a halandók sorsát és végzetét intézik, meghatározzák jövendölés, jóslat (javaslat), tanácsuk, varázsszereik által, ellenséges végzetük leküzdésére, gyözelmére segítik, vagy vesztét eszközlik, miben tehát nyilván a tündéreknek az emberi végzet különös intézése tulajdonítatik. — Mert ha bár a mythosok végső eredeti elemükben áttűntetik is magát az emberi végzetet határozó istenséget, úgy határozata ezen kivitele és teljesítésével, — mintegy ezen tulajdonsága személyesítőikint — bizonyos közbenjáró lényeket, szellemeket, mint végzetnemtőket látunk képezve; míg később a rajongó képzetek által, homályosodó eredeti eszme s a táguló hitrege feledi az eredeti alapot, s a végzetnek csupán kivitelére gondolt közbenjáró lényeket, egyenjogúlag az istenség mellé, sőt túláradó nyilatkozataiban, a polytheismusi képletek közt, még nálánál is feljebb emeli, néki az Olympot és Asokat aláveti, ép úgy aminthogy az istenség által teremtett világanyag, elemek, erők, és annak tulajdonságai, mindannyi polytheisticus személyesítésekben, egymás melletti, sőt egymás ellen küzdő, külön hatalmakul képeztettek. — Valjon saját hitregénk ily kiterjedésben birta-e a végzetnemtőkrőli hitképzetet? homályos töredék nyomaink mellett, csak a többi ősegyszerü hitképzeteinkre mutató emlékek teszik itt is az ellenkezőt valószinűvé. A legősibb eredetű mythosok, minőkül már az ariaikat, nyugot s keletit, a hindut és zendparzit jellemeztük, azt ezen kiképződésében nem ismerik, ott eme közbenjáró szellemek, jók és roszak — kik az e nemű emberi cselekvés, tehát a végzet eszközlésére is befolyással birtak, — hasonlón a bibliai e nemű fogalomhoz, a főlénynek teljesen alárendelvék, a jók az ő parancsolatját teljesítik, s legfeljebb kérésök által közbenjárók; a roszak: vétkesek, bűnhödők, s csupán roszra kisértetniök szabad. A későbbi nyugatariai mythos ennek kiképzésében tovább haladhatott, midőn az Ormuzd és Arimani dualismusban a küzdő jó és roszszellemek béfolyása által nyilatkoztatá a végzetrőli eszmét, de ebben is még mindig a főlénynek alárendeltetését teszi fel. Ennyire mutatkozik az csupán, a többi keleti, szellemek és tündérek befolyásáróli hitregei hagyományokban egész a mozlimi theologiáig: a jó és rosz dzsinek, a perik és guléknak — kik közül az elsők szinte az isten hatalmával teszik a jót, az utóbbiak pedig engedelme vagy elnézéséből a roszat, — az istenség közbenjöttével azonnal megsemmisül befolyásuk. Mythologiánk maradék képleteiből kitűnvén, hogy magok az elemek személyesítése, némi alárendelt szellemi alaknál feljebb nem emelkedik, nehezen lehet a végzetnői mythosnak is eltérőbb, kiváló állást tulajdonítni. — A classicus mythosban is eredetileg a végzet határozása Zeust illeté, még Homerosnál azért [hiányzik görög szöveg]— Zeus végzete, de máris egykorú nyomok mutatják, hogy a Moirák külön személyesitett végzetnőkkint, az istenség szolgálatában képzeltettek, míg később morális v. physicai kényszerűség eszméjével a végzetet az istenség fölébe emelve látjuk, s már Herodotos hitregai nézeteiben Zeus és a többi istenségek a Moiráknak alá vetvék (Heffter rel. d. gr. u. röm. 231). Elejénte csak egy ily végzetnői alak képzeltetett volna, később a különböző emberi végzetnél fogva, különösen a jó és rosz, az élet kezdete és végére, — kettő, utóbb a három, fonással érzékített, ismeretes Moira: Klotho, Lachesis, Atropos (l. alább); később még több, mint a hadvégzetre külön: Ker-ek, a boszúra Erinysek, a szerencsére Tyche st.[1]; ezek után képezvék a római parcák és fáták, a szülés végzetnői: Junones, bonae deae, a bőséget hozó: Abundia st. — Hasonlón birja e végzetnőket az óéjszaki germán mythos. A Völuspában (20) három végzetnő — Norna jő elő, mint a múlt, jelen s jövő intézői: Urd, Werdandi és Skuld, ezek mellett még más különböző nemű, és eredetüekről szól a Fafuismal (12 — 3 és Snor. ed. (däm. 15), némelyek ugyan is isteni, mások alfi eredetűek, míg mások ismét a törpéktől származnak, a jó eredetűektől jő a kedvező végzet, a roszaktól az ellenkező. Külön végzetnők, a Valkyriák, határozzák ismét a hadak sorsát, mások a születendő gyermekét st.[2].
A nyomok, melyek a többi europai, ugymint: román féek, faták, és a szláv népmondai tündérekről még tudomásunkra vannak, határozatlanabb általános hitmoidai nézetekben nyilatkoznak csak (l. Schreib. 35, 45, Maury 29); félreismerhetlen azonban itt is különösen feltünő tevékenységi körük: az újon szülöttek végzetének meghatárzása, kegyeltjeik boldogítása, mások rosz végzetteli üldözése, miben már világosan a végzet jelensége forog fen.
És így birják e hitképzetet népmondáink is, a jó és rosz tündérnőkrőli, bár nagyobbára homályos, de folytonos és dús ismétlésekben minduntalan jelentkező hason képletekben; olykor azonban az még egészen nyiltan is jelentkezik, így például a nevezetes mondában Gaalnál (53), hol az még emlékezik a „korra, midőn um. az emberek sorsát még a tündérek intézék,” mikép egy tündér a született gyermek felett azonnal tudatja végzetét, hogy amint a földet lábaival érintendi, azonnal a gonosz tündér hatalmába fog esni; hasonló Majlátnál (35) is. — De mielőtt ezen általánosb képletek jelentésére áttérnénk, figyelmünket határozottabb e nemű őstörténet mondai hagyományaink igénylik, melyekben a hitjelenség még szinte itt ott bár homályosban jelentkezik, elvegyülve idegen hitregei értelem és elemekkel, de melyek által az épen számunkra még fenmaradt és közvetíthető. — Mi ugyanis az őshitregei végzetrőli képzetet különösen érdeklé, az a nemzeti hősök, s a velők összefüggő nemzetek eredetének végzete volt. Ős európai hagyományok emlékeznek már, a számos terjedt hún mondák között, a hún nép eredetérőli, — valószínűleg eredetileg hún s amazoktól eltorzított, — azon mondáról: hogy a húnok bizonyos gót Aliorumna bűvös nőktől veszik eredetüket. Jornandes 34, beszélve a húnok eredetérőli mondákat (vesd össze az 5 fej.: nec eorum fabulas alicubi reperimus scriptas, qui eos dicunt etc.) a többi közt tudósít arról is, mikép: Filimer rex gothorum... reperit in populo suo quasdam magas mulieres, quas patrio sermone aliorumnas is ipse cognominat, easque habens suspectas, de medio sui proturbat, longeque ab exercitu suo fugatas in solitudine coegit errare, quas silvestres homines, quos faunos ficarios vocant, per eremum vagantes dum vidissent, et earum se complexibus in coitu miscuissent, genus hoc ferocissimum edidere. (l. Tur. chr. 1, 3 s a többi tudósitókat is).
A hún nemzet ezen sajátságos ősanyai Aliorumna neve, miután annak Jornandes is gót jelentést (quos patrio sermone) tulajdonít, már a germán tündérjós és végzetnőkrőli mythos körébe és jelenségére vonatott (Grimm m. 375), mi azonban mythosunkrai vonatkozásában alig szül nehézséget, sőt inkább tündérnőkrőli hitregénk magyarázatául szolgál, miután e nevet mind alak, mind értelemre nézve, lejebb saját mythologiánkba is áttérni látandjuk. Eltekintve ugyanis attól, hogy az attilai későbbi történetirók is ezen regében csak a népek szokásos felsőbb lényektőli származásáróli, és itt tehát a hún nép ily istenségektőli eredetérőli mondák egyikét felismerék, péld. Callimach (Bonfini i. k. 630), ki egyenesen nevüket is skytha névnek mondja: feminas alirumnas scythae vecast, ultra communem aliarum speciem corpore atque indole augustas, a Faunis et Satyris.. Hunnos genuisse... quorum soboles tanta foecunditate propagata, ut credi par foret, deorum quoque cuiuspiam eperam ad id accessisse; — másfelül magát e mondát, nemzetünk ily sajátságos bűvös vagy inkább tündéri nőktőli származásáról, saját krónikai hagyományaink szinte, és pedig eredetibb alakban ismérni látszanak. Szerintök Nimród fiai egy nap a meóti mocsárok közül kimenvén, a pusztában Bereka vagy Belar leányait férfiak nélkül zene közt táncolva lelék, s azokat magokkal ragadva, közöttük lévő Dule alán fejedelem leányait, Hunor és Magor vevék nőül, kiktől a húnok és magyarok származnak: (Kéza 1. 1, chr. bud. 9 st.) sine maribus in deserto loco in tabernaculis permanentes uxores ac pueros filiorum Bereka (Kéza: Belar, Berela) cum festum tubae colerent, et choreas ducerent, ad sonitum simphonie casu reperierunt, quos cum eorum rebus in paludes Maeotidas rapinis celeribus deduxerunt, haec fuit prima praeda post diluvium. Accidit autem Dule principis Alanorum, in illo praelio inter illos pueros, duas filias comprehendi; quarum unam Hunor, aliam vero Magor sibi sumpserunt in uxores: ex quibus mulieribus omnes pariter (Kéza: sive hunai) hungari originem sumpserunt. A zavart és homályos monda tehát, mint látni, szinte ily, a pusztában lévő, elhagyott, férjek nélküli nőkről szól, s ha nyilván nem mondja is bűvös v. tündéries nőknek, mégis az ünnepélyes tánc és zene, mely között a vadászhősök által a kietlen közepett találtatnak, erre mutat; míg a hún nemzet különös származásáróli jornandesi monda az utóbbi, bár zavart de eredetibbnek, torzításaként jelenik meg, s a sót s alán fejedelmek, Alirumna, Dule, Bereka, Belar, Berela st. nevek habozása dacára is, a két monda közti összefüggés, mint szinte a nemzetek eredetérőli végzeties hit nyomai félreismerhetlenek[3]. — Még azonban egy további ily hún- gót, s óéjszaki germán mondai összefüggés jelenségére figyelmeztettetem, épen ezen tekintetekből, az eddában is felötlő egy ily nyom által, melynek hősregéi: a Niflung, Sigurd, Gudhrun és Atlifélék, mint tudva van, nem kevéssé bevágnak a húnattilai regekörbe. Igy beszéli a Völundarkvidha bevezetésében, hogy a Finn király három fia Slagfidr, Egil és Völundur testvérek, kimenve egy napon vadászni, midőn a tó jegén keresztül hajtják a vadat, véletlenül Ulfdalir - farkasvölgyébe jőnek, hol letelepedve házakat építenek a víz mellett, melyet Ulfsiar - farkastónak neveztek, és egy kora reggelen a víz pariján három lent fonó hölgyre akadnak, kik tündéri hattyúleplüket, ingöket, magok mellé levették volt, ezek valkyriák - hadnemtő tündérek valának; kettő közülök: Hladgud Svanhvit (hattyú fehér) és Hervör Alhvit (egészen fehér v. mindenttudó), Lödver király, a harmadik Ölrun v. Aelrun, Kiar a vallandi király leánya volt. A három testvér magával viszi őket. Egil nőül veszi Ölrunt, Slagfidr Svanhvitet, s Völundr Alhvitet; hét telet együtt laktak, de ekkor a nőkben feléled hadnemtői tündérvágyuk, felkerekednek, s elszállnak egykori hívatásukat, mint valkyriák a csaták sorsát intézve, teljesítendők; a két testvér utánuk indul, Völundr azonban Ulfdalirban marad; a regének azontul csupán véle, a híres hős kovácsművészszel (a német regék Wielandja), valamint a sajátlagi valkyriai mythossal van dolga, csak bevezetésül, úgy látszik, kölcsönöz egy más regéből, a honkereső s alapító, tündérekkel egybekelő nemzeti hősökről egykét vonást, mely azonban ránk nézve itt egyedül bír érdekkel, az eredetünkrőli fentebbi regékkeli találkozásánál fogva. Ama hún mondakét, a magyar és hún nemzetet alapító Hunor és Magor, Nimród fiai, helyébe itt egy rokon néptörzs, a finn királyfiául mondatnak a tündérekkel egybekelő hősök, kik közül azonban egyiknek, s épen ránk nézve a legérdekesbnek Egil neve ismét a hún hősi Etel, Etil névre figyelmeztet, (kinek szinte a germ. rege valkyria Brynhildr nővéréről, és hason tündér végzetnői Krimhild nejéről tud l. hősök VI). Ők is, mint Hunor és Magor, vadászva lelik fel a hont, hol letelepednek, s míg azokat mondáink szerint a szarvas vezérli a meóti mocsárok közé, emezeket farkas vezetheté, (mindkettő vezérlő állat, a szarvas a vadásznak, a farkas a hősnek megfelelőleg, a minthogy regéink is a vonást számtalanszor birják l. VIII), az új farkasvölgyi v. tói honba; itt pedig ismét, mint Hunor és Magor az Alán királynak egy napon a kietlenben talált táncoló és zenélő tündéries leányait megtalálva nőkül ragadják, úgy a finn királyfiak is a végzetet fonó hattyúnői valkyriákat (mindezen különös tündéri képletekről alább) a folyó partján megragadva nőkül veszik. Ebben ismét ránk nézve érdekes, hogy az Egil nevű veszi el az Aliruna ős húnanya nevével azonos Ölrun v. Aelrun nevűt, ki egyiránt szinte amaz alán v. gót király leányokhoz igen közelítőleg valandi, talán vandal? királyleánynak mondatik, míg a többit mint Lödver király leányait szinte, alább tündér hadnemtői turulróli regénkkel, közvetítve találandjuk. De az egészben máris közvetítve birjuk ama tündéri befolyásróli hitet, melynélfogva az ős hitrege a nemzetek, és ezzel azonosuló nemzeti ősatyák s hősök eredetét, különös végzeties tündéri közbenjárás által eszközölteti, ha máskép nem, magok a nemzeti genealogiák élére állítva felsőbb tündéri lényeket.
Különös e nemű közbenjövetük már specialisabb magyar ős történetimondánk hősei születésénél is, nevezetes egykét vonásban nyilatkozik még. Igy egy még lejebb magyarázandó sajátságos eredetiségű, s tisztán nemzeti, tündéri madáralakú védnemtő a Turul eszközli már Álmos a magyar fejedelmi dynastia allapítójának születését. Anon. 3 szerint: Ugek... duxit sibi uxorem... nomine Emesu de qua genuit filium qui agnominatus est Almus, sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius praegnanti per somnium appa ruit divina visio, in forma austuris, quae quasi venien eam gravidavit, et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens, et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo somnium in lingua hungarica dicitur Almu, et illius ortus per somnium fuit prognosticatus, ideo ipse vocatus est Almus... ex progenie eius sancti reges et duces erant nascituri. És Bonfininál(i. k. 36) már Attila születését is álomlátás jelenti: mater pridie eius diei quo genuit, se in somnis scitum puerum edidisse affirmabat: cui quidem stanti demissus e coelo Mars ensem accinxerat. Alább értendjük azonban ama astur madárnak, a nemzeti s hadnemtő tündéri madár alakú Turulvali azonosságánál fogva teljes jelentését, mint veszi tőle az Álmos-árpádi dynastia: de genere Turul nevét, úgy anyja Emesa nevének hason tündéri értelmét, valamint a hősöknek álom által jelentett születésökrőli hitregei vonásokat (l. hős VI). Hasonló jelenségek azonban az új korszak és királyi dynastia alapítója István születésénél is, melyek ugyan az új magasztosb keresztyéni színezet háttérébe tolulva ép úgy elhomályosultak, valamint az előbbiek a hiányos és zavart tudósítás által. Ismeretesek a sz. Istváni legendákban (Hartvic. 4. leg. maj. 3) születéséről beszélt csodás körülmények, mikép előbb atyjának Gejzának álmában egy bájos szépségű ifjú, — kit már a hagiographok (Stilting vit. s. Steph. 108) angyallal magyaráznak — jelenik meg; utóbb pedig anyjának Saroltának sz. István vértanú (l. a helyt isten I), honnét ismét már neve is: Stephanos - a koronázandó[4], valamint Álmosnál a születését eszközlő Turultól a „genus Turul” nemzetségnév.
De nevezetesb még jelen tárgyunkra egy más, Ranzani (epit. rer. hung. 8. Schwandt. script.) feljegyzésében fentartott hagyomány: quadam nocte visa est illi (Gejzának) per quietem mulier pulcherrima, miro circumsepta lumine, quam multae speciosae virgines comitabuntur, ea his verbis allocuta: bono esto animo Geicha, ego sum Maria, illa intacta virgo, quam christiani homines tibi dixerunt esse Jesu Christi, filii dei, matrem, miután az iró az isten anyjával köszönetét fejezteté ki a keresztyének iránti engedékenységeért, folytatja: quod nunc te latet, scias te suscepturum ex uxore filium, qui regis apellatione denominabitur hungaris; mit a keresztyén hitnek történendő terrjesztésérőli hosszas dagályos beszéd fejez bé, melyről már Desericki (major. s. Steph. 5. 4. 1) megjegyzi: oratio Ranzani, coelestium verborum prodigi, oratio in quam prolixa quae ipsam deiparentem delassaverit, s hozzá adja ugyan: valeant quantum valere possunt, de taglalva az adatot már ő is régi hagyományos alapúnak véli: traditione, um. vulgi inoleverint credimus; és hogy az valóban nem Ranzanitól koholt, mint maga a dagályos beszéd, melyet a jelenettel mondat, a benne előjövő mélyebb nyomok kétségtelenné teszik. A nélkül ugyan is, hogy a magasztosb keresztyéni eszmét itt netalán pogányhittel párvonalozni és magyarázni szándékoznánk, figyelmeztetünk a mulier pulcherrima miro circumsepta lumine, quam multae speciosae virgines comitabantur leirásbani tündéri hitképzeti hasonlatra, mint ez az alább látandó tündéri végzetnők, faták féeknél előjön, kik tündöklő tündéri fényök s bájukban társnéiktól kísérve jelennek meg a születendő hős, királyfi st. végzetét jelentendők; nevezetes vonás mint igyekezett azt talán a szerző? vagy hogy még az előtte e felől létezett hagyomány, — mit inkább vélnék, mert teljesen hagyományias természethűn hangzik, — az istenanyjával magyarázni: ego sum Maria illa, quam christiani homines tibi dixerunt esse Jesu Christi, filii dei matrem, találólag takartatik el az új hit személyessége által a pogányias végzetnői hagyomány; eltekintve már attól, hogy a szűz istenanya, mint az új christianismus magasztosb alakja, lép a nemzeti istenség helyébe, mint fentebb vázoltuk (isten I), ezen helyettesítés különösen a tündéri mythos körében az összes európai féek faták tündérekrőli mondákban és néphitben igen gyakorta előforduló és élénken felmutatott jelenség (l. Schreibter, Maury). Az egész hagyományt azonban számunkra ez értelemben biztosítja meg egy más érdekes mellékes adat. Ez a bécsi képes krónika azon nevezetes képecse (l. közölve utánnyomatb. Szerelmey magy. hajd. 5 füz.), mely sz. István születését az épen beszélt csodás jelenetekkel ábrázolja, a felirattal: „Sanctus Stephanus primus rex hungarorum nascitur;” az ágyban fekvő Sarolta kezein tartja újunszülött fiát Istvánt, előtte sz. István a leviticus vagy diaconusi öltözetben áll, mint a fentebb közlött legenda leírja[5], nyújtva Istvánnak a koronát, míg Sarolta feje mögött áll egy koronás női alak, három más nőtől követve; hasonlón a képecs másik felében, külön hajlékban áll Gejza, körűle alakok, melyekben ismét István vértanút, és ama csodás szépségű ifjút, azaz angyalt vélném felismérni, egyik arany, másik veres ruhában, míg mögöttök szinte a három koronás nő alakja látható, hasonlón mint a Sarolta feletti nők, egyik veres, másik kék, harmadik fehér hosszú öltönyben. Valamint tehát a hagyomány még bővebben ismerheté ezen jeleneteknek Saroltánál és fia születésénél történtét is, úgy annak a képes krónika 1358diki codexébeni ábrázolása biztosít a Hunyadi Mátyáskori Ranzaninál előbbi, és sajátlagi hagyományos voltáról; míg a nők hármas volta itt ismét (mert a Sarolta feletti jelenetben a negyedik, előtérben álló, nagyobb alakban rajzolt s egészen a többitől elválasztott alakot máris szűz Máriára vonatkozónak vélem) ama nevezetes hármas végzetnői párcai alakot fogja ábrázolni, kiket a végzetnői mythos az emberek születésekor megjelenni, s különösen ezen végzetnek intézésével foglalkozni képzelt, mint azt mindjárt alább tüzetesebben taglalandjuk. Előbb azonban történeti hagyományaink biztosb nyomán sajátibb nemzeti tündéri és végzetnői hitképleteink taglalva, ama általánosbak előtt, szólnunk kell őstörténeti mondáink egyik élénk és sajátságos e nemű hitképzete: a hadvégzetet intéző, hadnemtő tündérekről.
- ↑ Különös epithethonaik azért: igazságosztók, bölcsek, kérlelhetlenek, kegyetlenek, függetlenek, semmi hatalmat nem ismerők (Aischylos) kemények. A theogoniákban (Hesiodos) származásukra nézve majd az éj, melyből minden rosz ered, majd a setétség. Erebos leányai (tehát mint Ariman és dívjei a setétség fajzati) majd ismét viszszavive, Zeus és Themis, világintéző leányai, másoknál ellenben [görög szöveg hiányzik] — a szükség magzati. —
- ↑ Az edda nem szól ugyan nyilván ezen nornai végzetnek az istenek fölébe emelkedéséről, sőt egyes végzetnői képletek, mint a hadnemtő Valkyriák, világosan a főistenség szolgái, küldöttjeikint jellemezvék; mind a mellett a nornai végzet, mintegy az istenség mellett coordinálva, — elválólag s összefüggetlenül az istenség hatalmával, — képzeltetett; innét hogy már a mythologok, mint Frauer (die valkyrien 40), a nornai és az isteni elváló külön befolyásban és határozatban vélik rejleni a különböző végzetrőli hiteszmének kifejezését, — minek azonban nyilván ellen mondanak a f. id. Saem. és Snor. eddai adatok, melyek a különbözö végzetet, annak, különböző jó és rosz természetű és eredetű nornáktóli származtatásával magyarázzák. Véleményem szerint a nornákróli adatokból kitűnnék, hogy a nornák által kezelt végzet szinte az istenek fölé helyeztetett; így hirdeti legalább Völuspában a norna Völa az isten és azoknak végzeties elmulásukat, valamint az asi világ új feljöttét. Végzeties általában az egész eddán keresztül vonuló ezen hit, az isten szürkület, hatalmuk múlta és újon visszatértéről; valamint ezt különösen Baldr haláláróli mytlios (a Vegtamskvidhában) — melyet az istenek minden hatalmuk és igyekezetük dacára elfordítani nem képesek — jelenti. Erre mutatnak az asoknak az ellenséges óriás világgali küzdéseik is, lásd Grimm 396 jegyzetét is.
- ↑ hasonlókép vegyül el, a meóti szarvasról szinte ezen mythosi körbe tartozó, Jornandesnéli monda (cerva disparuit: quod credo spiritus illi, unde progeniem trahunt egere), nem csak krónikáink hasonló feljegyzésével, de még a későbbi fejedelmek korábóli e nemű hitregei mondáinkkal (l. állatok VIII).
- ↑ lásd egyébiránt mit erről a családi lapb. 1852. 587 irtam. —
- ↑ miért, mellékesen mondva, a képecs i. helyeni leirója hibásan mondja Istvánt Adalbertnek, Saroltát Gizelának!