Válasz egy levélre
szerző: Reviczky Gyula
Nyájas hangú levélben kérdi tőlem,
Én vagyok-é az, a ki egy időben,
Révén a gyermek- és az ifju-kornak
Ismerte önt. (Husz éve lesz maholnap.)
Én vagyok-é, ki annyi szenvedéllyel
Nem rímbe szedte akkor lábait,
S egy ritmuson hevült egész hevével,
Azon, mely gyors, örvénylő tánczba vitt.
Ön akkor - irja - intézetbe járt még,
Tanulva himzést, zongorát s a kátét.
A tánczleczkéken ott ismerkedénk meg,
Ott lőn, hogy engem párjává tevének.
A nevető Pauline fehér fogával
Volt vis-ŕ-vis-nk, a kedves kis személy.
Nem bájol el már senkit mosolyával;
Korán elhervadt rózsa, rég nem él.
A tánczmester zsinóros attilába'
(Okvetlenül jól emlékszem reája.)
Erényink őre is volt egy személyben.
(Ballépéstől, ha ő nem, hát ki védjen!)
De leczke multán, künn az utczasarkon,
Ha azt hitték, hogy összeillenek,
Találkoztak gavallér és kisasszony...
S ebben mi sem valánk kivételek.
Igy ír ön; óh, de asszonyom csalódik!
Kis tánczosát, a régit, a valódit,
Keresse egy régen letünt világban,
Emléki közt, vagy máshol, csak ne nálam.
Azt kérdi verseimbe' mért haragszom?
Lám, hogy nem ismer; az a kis legény,
Ki fázva leste önt az utczasarkon,
Önt vagy Paulinet, nem én vagyok, nem én!
Hogy ki vagyok hát?... Minek elbeszélni!
Beteg poéta, langyos kedvü férfi.
Nem az a vágyam többé, hogy szökeljek,
De hogy mint néző üljek és pihenjek.
A kis lovag - husz év előtti párja,
(Idő az útján perczig sem henyél!) -
Elhervadt, mint Pauline, ifjú korába',
Meghalt, mint ő, a kedves kis személy.