Utószó (Orpheus nyomában)
szerző: Radnóti Miklós
Mikor Orpheus megpendítette lantját s énekelve útnak indult, madarak szálltak fölötte, a vizekben halak úsztak felé, bokrok guggoltak köré, fák ballagtak, sziklák cammogtak utána, a vadállatok előbújtak odúikból s a hegyek és a völgyek nimfái könnyezni kezdtek.
A költők többé-kevésbbé Orpheusok ma is s a madarak, halak, bokrok, fák, sziklák s vadállatok ma is követik őket, a nimfák szívét ma is meghatja énekük. De ezek az Orpheusok nem egy nyelven énekelnek, s az elbűvölt menetben most ott vonul gyakran a többi költő is, a mindenféle nyelvet értő állatokkal, fákkal, sziklákkal s nimfákkal versenyt fülelve, érteni akarják az énekes nyelvét, mely más, mint az övék. S nemcsak érteni akarják, a hallott dallamra énekelni szeretnék a csábító szöveget is a maguk nyelvén. És előfordul, hogy a fa elfárad, gyökeret ereszt újra, a szikla elúnja a cammogást, ledől egy testvéri hegy tövében, a nimfák táncba fognak, de a költő fáradhatatlanul fülelve és jegyezve követi a másik énekest, — esetleg évekig. „Dallama már a fülembe motoz, szavait keresem még,“ — mondja Vergilius eclogájában Lycidas. Valahogy így történik ilyenkor is. Aztán egyszerre megleli a szavakat a költő, leül az útfélre és írni kezd. S mikor leírta a szavakat, már el is feledi gyakran az idegen éneket, az új, az anyanyelvén szóló vers elnyomja a régit. Fölszabadult a varázslat alól. A maga útján megy tovább, az ének az övé már.
A műfordítás mindig csoda egy kicsit, csoda, ami megesik a költővel, s ugyanakkor munka is, fárasztó és nehéz, épp nehézségében vonzó. Hordja, dajkálja magában az idegen verset, ha bájkörébe lép s elképzelhetetlen, reménytelen, hogy magyarul szólaljon meg egyszer. Elképzelhetetlen és reménytelen egészen addig, — míg meg nem szólal.
Ezeknek az idegen nyelven írt rokonverseknek némelyikét hónapokig s nem egyszer évekig mondogattam magamban, egy-egy soruk elkísért, próbálgattam magyarra hangolni otthon, az íróasztalom fölött és vendégségben, idegen szobákban, országútakon, marhavagónban, horkoló bajtársak fölött, könyvtárban, hangversenyen, ébren és álomban. Életem súlyos éveiben vigasztaltak, gyötörtek és védtek, védtek sokszor magam ellen is ezek a görög, latin, francia, angol és német versek. Hogy miért éppen ezek s miért nem mások? Erre nem tudnék felelni. Egyik versben a dallam ragadott el, másikban a kép, a harmadikban viszont egy megoldhatatlannak látszó probléma izgatott, s legtöbbjében persze minden együtt, a vers maga. Titokzatos véletlenek és nem véletlenek befolyásolják a választást, ami gyakran nem is választás, hiszen nem egyszer a vers választ ki minket. E kis könyv darabjai közül néhány még alkalmi fordítás is ráadásul, írótársak buzdítására készült, egy-egy antológiába vagy előadásra. Az alkalom nagy ihlető, s a társak is tudják, hogy kit mire buzdítanak. Halász Gáborra, Cs. Szabó Lászlóra és Trencsényi-Waldapfel Imrére gondolok elsősorban s nekik mondok itt köszönetet.
De ha lapozgatom a könyvet és emlékezni próbálok, úgy vélem, hogy a legtöbb vers valami nehézséget rejtegett, valami problematikus, eddig megoldatlan volt a legtöbbjében, még a már másoktól lefordítottakban is. Ebből a szempontból nézve k í s é r l e t csaknem mindegyik. A nehézség, a probléma vonzott mindig.
Van-e izgatóbb feladat költő számára, mint elmondani három disztichonban írt költeményt magyarul, disztichonban és úgy, hogy magyarul is különbözzenek egymástól, ahogy az eredetiben is gyökeresen mások, azonos f o r m á b a n. Egy Tibullus, egy Goethe s egy Hölderlin versre gondolok.
Tibullusnak a disztichon egyszerű közlési forma, természetes beszédmód (még természetesebb, mint az új magyar költőknek a szabadon kezelt jambus); hogy úgy mondjam: az „ejtési alapja“ erre a formára beállított, a gyorsításokat s a lassításokat a költői mondanivaló szabja meg, a hangsúlyok, a forma mozdulatai magától értetődnek.
Mindez a sárarany átka, sosem volt háború addig,
míg kopogó fapohár járta a víg lakomán…
vagy
Álmos a csöppnyi család, viszi már haza a berek áldott
fái alól a paraszt s ittasan áll szekerén.
Vénusz harcai forrnak, a lány panaszolja letörték
ajtaja zárát és szertezilált a haja…
Goethe a Római Elégiákban viszont a t i b u l l u s i disztichon ütemeit utánozza, n é m e t disztichonokban, melyeknek Somogyi Gedeon a mérges orthológus, a Mondolat társszerzője még disztichon voltukat is kétségbevonja. U t á n o z z a, tehát a forma stílus játék, álarc a költőnek, tudatos, megfontolt választás. „A különböző költői formákban nagy, titokzatos hatások rejlenek. Ha az én Római Elégiáim tartalmát Byron Don Juanjának hangjára és versmodorába tennék át, akkor az, amit mondtam, egészen elvetemültnek hatna,“ — mondta egyízben Goethe Eckermannak. Ez a disztichon tehát nem lehet magyarban sem olyan, mint a Tibullusé, csak t i b u l l u s i lehet:
Itt van az ősz, duruzsolgat a tűz , a kemence világít,
néha kibúvik a láng, pattog a rőzserakás!
S a Hölderliné megint más! Nem tudatos játék, nem álarc, egy költői őrület és egy őrült költő természetes beszédmódja, a teremtett, de valósággá vált világ dallama.
…Így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők…
Hányszor dobtam el egy-egy már véglegesnek vélt sort ebből a kis versből azzal, hogy Tibullus is írhatta volna, vagy tibullusi, tehát goethei.
S van-e izgatóbb feladat, mint megoldani egy központozás nélküli francia szürrealista verset, egy Apollinaire-költeményt úgy, hogy a magyar versben is természetes, sőt szükségszerű legyen az írásjelek hiánya? Hiszen Apollinaire verseiben a mondatrészek, mondatok, sorok egybeolvadásának különleges költői értelme van, a képzettársítások szétválaszthatatlansága, az enjambementok rejtvényszerű játéka szerves része a költemény misztikájának. Gyakran pedig a látomások egyidejűségére, a hirtelen kapcsolások összefüggéseire villant fényt e hiány. Egy írótársam megkért egyszer arra, hogy Apollinaire: Égöv című versét küldjem el neki, de „rakjam ki“ a vesszőket, pontokat, elő akarja adatni s „az előadó színész úgy jobban kiismeri magát a különben is nehéz versben.“ Nekiültem az „értelmesítésnek“ s órákon át írtam és töröltem a vesszőket, pontokat. Kínos és reménytelen munka volt. De műfordítói elégtétel is volt ugyanakkor. A magyar szöveg sem tűrte az írásjeleket. Ime a példák a vonzó nehézségekre s a műfordítói elégtételre is.
De hogy végül is, sikerültek-e ezek a kísérletek, azt persze nem a fordító költő hite dönti el, hanem az idő. A műfordítás akkor időtálló, ha magyar versnek is szép, jelentékeny a vers. S hogy nem az, ez gyakran hónapok alatt kiderül, néha csak évek, évtizedek múltán, sokszor csak egy nyelvi megújulás segít felülmúlni. Tóth Árpád, a csodálatos költő és műfordító ír ezzel kapcsolatban arról a kötelességről, mellyel minden tovatűnő nemzedék tartozik az örök dolgok iránt. De ha magyar versnek szép a fordítás, akkor nem avúl el, az új fordítás csak a régi m e l l é kerül, de nem fölébe.
A műfordító költő tudja, hogy nem lehet „fordítani“ csak újra megírni egy idegen verset s hogy minden műfordítás, — kísérlet. És tudja azt is, hogy kevés kivétellel — nincs olyan idegen vers, amit ne lehetne éppen m a g y a r r a fordítani. Csak kicsit Orpheusnak kell lenni hozzá, mert Orpheus varázsló is volt, Egyiptomban tanult varázslatot s elaltatta az aranygyapjat őrző sárkányt is. És, — és szerencse kell hozzá.
Ez a kis könyv nem „európai költők antológiája,“ egy költő műfordításgyüjteménye csupán Európa költőiből, kedves költői vagy kedves versei közül néhány, — magyarul. Egy-két költő több verssel szerepel a kötetben, persze nem véletlenül. Az Apollinaire-fordításokkal ifjú költőkorom nagy kalandját, a szürrealizmust éltem újra, s hálámat róttam le ifjúkorom egyik mesterének, Horatius, a Pléiade költői, Rilke s a többiek állandó olvasmányaim. De van néhány költő, akiktől egyetlen verset sem talál az olvasó, pedig kedvesebbek esetleg azoknál is, akik helyet kaptak a könyvben. Még nem szólaltak meg bennem. Sok az adósság…
A fordítások kevés kivétellel az utóbbi három esztendő termései. A könyv végén „A költőkről“ címen igénytelen tájékoztatót talál az olvasó. Meglelheti benne a költőkre vonatkozó legszükségesebb adatokat. Ugyanez a tájékoztató a fordított költemények eredeti címeit is közli.
(1943 júliusában)