Ulalume

Ulalume szerző: Edgar Allan Poe, fordító: Babits Mihály

Az ég hamufellege kóbor
       a lombot elaszta a hév
       a gallyat elölte a hév
a hó a magányos október
       az év egy emléktelen év
a vidék tava vadködü Auber
       és réve a Weir-tövi rév:
éjfedte a vadködü Auber,
       rémjárta a Weir-tövi rév.

Itt rég a titáni fasorban
       lelkemmel, a ciprus alatt,
       Psychével a ciprus alatt
bolyongtam a vulkani korban,
       mikor szivem árja szaladt,
       mint nyugtalan láva szaladt,
Yaanek-hegyi lávasodorban,
       mely távoli sarkra halad,
mely zúg, mig a lávasodorban
       az északi sarkra halad.

Szavunk szomorú vala; kóbor
       lelkünket elaszta a hév
       szivünket elölte a hév:
nem tudtuk, a hó hogy október
       s nem tudtuk, az éj hogy az év
       legéjelebb éjjele (ah ez az év!)
nem láttuk elült tavad, Auber,
        (noha vitt már rajtad a rév)
feledtük elült tavad, Auber
       és rémeid, Weir-tövi rév.

S mig az égen a lángok oszoltak
       s hunyt sorban az éj szeme le,
       szállt sorban az ég tüze le:
ime tünt végén a fasornak
       nagy fény ködös égi jele,
amelyből egy nagy csoda-holdnak
       két gyönyörü szarva kele,
Astarte jelének, a holdnak
       gyémántszinü szarva kele.

S szóltam: „Kegyesebb ez a holdnál
       száll egy sohaj-étheren át,
       repül csupa sóhajon át.
Látja, hogy ez arcon a gond jár,
       szú-rágta szivembe belát;
jön a Leo-csillagu pontnál
       mutatni a béke honát
       a léthei béke honát
jön e vészes mennyei pontnál,
       fényes-szemü égi barát
az Oroszlán-csillagu pontnál,
       nyájas, csodafényü barát.”

De Psyche nyög, ujjat emelve:
        „Jaj, e fényben nem bizom én,
       se szinében nem bizom én.
Ne maradj itt, fuss tovakelve!
       fuss, mert utolér ez a fény.”
Szólt félve; lehulla seperve
       szép szárnya az út fövenyén
nyöge fojtva; lehulla seperve
       disz-tolla az út fövenyén,
       szomorúan rút fövenyén.

Feleltem: „Eh, babonasejtés!
       menjünk csak e csillag után
       menjünk üde fénye után.
Sybillai súgarat ejt és
       a remény s báj fénye. Vidám.
       Lásd, rezgve az égbe fut ám.
Hihetsz neki: cselt sohse rejt és
       jó helyre vihet ki csupán.
Hihetünk, mert cselt sohse rejt és
       jó helyre vihet ki csupán:
       mert rezgve az égbe fut ám!”

Így szólva Psychét megöleltem
       csitítva szivében a bún,
       könnyítve a gyáva borún.
S amint tovavittem a kertben,
       megakadtam egy kriptakapún,
       ős íratu kriptakapún.
S szólék: „Mi van írva, ó lelkem,
       e legendás kriptakapún?”
S felelé: „Ulalume – Ulalume –
       itt nyugszik a holt Ulalume."

S szivem ekkor lőn mint a kóbor
       levél, ha elaszta a hév,
       mint lomb, ha elölte a hév.
S szólék: „Bizonyosan október
       vala s ép ez az éj, gonosz év,
       mikor erre vitt ez a rév,
       terhem s magam, itt ez a rév.
De mi csalt ide, épen az év
       ezen éjjelin? (Ah ez az év!)
Már látom: e lápködös Auber
       és réve a Weir-tövi rév.
Jól látom, a vérködü Auber
       s vad, rémteli Weir-tövi rév.”