Trocheus lábakon
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Jer, Kazinczym, jer, öleld meg e sorokba hívedet,
Aki ilyen néma szókkal jött köszöntni tégedet.
Honnan? - azt kérded - talám a Debrecen vidékiről?
Óh nem! a hernádi vőlgynek borba fürdött széliről,
Hol van a magyar hazának vetve boldog Édene,
Melybe múlat, melybe ébreszt víg örömnek istene.
Mint vetődtem e megáldott főldre? azt ha kérdezed,
Erre vitt csupán csak, édes emberem, saját kezed,
Oly hatalmas volt fogása, úgy lefogtak újjai,
Hogy követni Debrecenből kéntelen Csokonai,
Óh de, óh, minő keserve lett az ő múzsáinak,
Amidőn nyomát se lelték ez helyen Kazinczynak:
Feltevék ezért magokba, hogyha fel nem leltenek,
Menjenek Nagy Sámuelhez, tőle hogy hírt végyenek.
A nap a magas tetők közt hintaját már feltolá,
A pirosló estve útját bársonyával rajzolá.
Kezde a sötétes éj is vonni gyászos szőnyeget,
A szemektől eltakarja a mezőt s a kék eget.
Mit csináljak? merre tudjak menni Miskolcon s hova?
Estve van - mind esméretlen - így futék ide s tova.
Nincsenek sehol barátim - így hiába fáradék!
Bús sohajtással tehát ez helynek is búcsút adék.
Estve későn a hegyek közt útamat vitték magok
A setét felhőkbe látszó tíz-tizenkét csillagok.
Egy magyar korcsmába botlék Onga mellett s bémenek,
Hat leányi egy banyának a kucikba űltenek.
Nagysokára, hogy kifútta már magát az agg madám,
Gazra fektetett; de pénzem néki mind ezért adám.
Másnap a nedves homálynak gyásza hogy fénnyel derűlt,
Rózsaszínnel a hegyormon már a hajnal felkerűlt:
A letördelt tengerik közt éppen úgy menék elé,
Mintha Kármelt látni mentem volna a szent főld felé.
Végre Szikszó városába, mint zarándok, béjuték,
S klastromunk házába ottan gvárdiánunkhoz futék.
Ott beszállván, egybe kérdem: Regmec esne mennyire?
Míg kiszívol két pipával, elmehetsz; nincs messzire.
Egy ökör csizmadja mondta, elmenék ökör szován,
S feltevém, hogy elmasérzok szent apostolok lován.
Megtudám mások szovából, hogyha hét mértfőldre nem,
Hatra mégis volna Regmec. - Puff reményem s mindenem!
Vártam itt: Miskolcon írtam három ízbe, egy fiú
Vitte arra a levélkém, s hát reményem mind hiú!
Itten egy hónapja telt el, míg szerencsémet lesém;
Messze Regmec - senki sem volt - rajta ekkép túl esém.
Bék'-egérharc, Tempefőim, vélem itten voltanak,
Kikhez apró verseimmel mások is járúltanak.
Itt Goráni, itt az É-s vers: bár mehetnék most velek
Hív Kazinczyhoz! kit, óh jaj! már csak ekkép tisztelek.