Tolsztoj exodusa
szerző: Szini Gyula
Hasonlatokat próbálgatok.
Don Quijote és Sancho Panza, akik belefásultak az örökös szélmalomharcba és visszavonultak az Optin-kolostor tömjénszagú falai közé, amelyek borostyánsárgába borultak, mint az ősz ember szakálla?
Vagy talán Lear király, aki már elosztotta az emberek közt minden kincsét-javát és most zúgó, viharzó erdőkben tébolyodottan bolyong hűséges bolondjával?
Vagy egy új Szent Benedek; aki keresi a maga Monte Casinóját? Most nem hallom a telefon csilingelését, a távíródrótok zúgását, amivel szerteröpült a világba a hír és mint furcsa kérdőjel meredt meg a rotációs újságok cinkhengerén. A fülemben az őszi szél vonít és zokog, amely Tula vidékén épp úgy megrekken a kéményben, mint az enyémben és a csontom velejéből visítva riogatja föl egyhangú lamentációdat, halál.
Mily „miserere” az epilógusban! Rám mered a zseniális kuvaszfej, ahogy arcképeiről ismerem, bozontos szemöldökű, hű, mély kutyaszemével és boltíves homlokával, amelynek kupolája alól szivárogtak ki a mi időnk legfélelmetesebb, legzordonabb és legvégletesebb himnuszai az istenhez. És ez a világdöngető ész, ez a buzogánylogika is elfogyott volna a fogyó gyertyával, amely egy bizánci szent ódonarany képecskéje alatt utolsót serceg?
Vagy csak az én gyarló, hitetlen kétségeskedésem látja ebben a kolostori elvonulásban a lángelme utolsó csöpp olajának ellobbanását? És talán neki van igaza, amikor dacos, kemény próbák után, amelyekkel az egész világ logikájának ördögszekerével szembeszállt, végre töredelmes kalugyerré roppan össze a vég előtt?
Az őszi szél kantilénájával együtt fülembe zúg a „Kreutzer-szonáta” fugája, amely a szent meddőség magasztalásában a Hegyi Beszéd jéghegyéig tudott fölszárnyalni. A szerelem virágainak és a családi élet gyümölcseinek prófétai megvetése volt ez a fohász, amely végigskálázott minden érzékiségen, megfürdött a halál apassionatajában és végül a túlvilági élet crescendojába szökött fel.
A Kreutzer Szonáta után csak egy logikus mozdulat következhetett volna: kivonulás a pusztába, a remeteségbe. De ő maradt. A szerelem fiatal loncai vagy talán ölelő hitvesi karok, serdülő gyermekeinek néma szemrehányása lebilincselték még a bűnös, méltatlan élethez.
És hova is ment volna? Myrrha-szagú klastromba, hol szent cirill betűkből a hájas barátok csak galád hazugságokat, rágalmakat tudnak kiolvasni a druhoborcok és zsidók üldözésére? ahol csodatévő szent képekkel adóztatják meg a baromi jámbor népet? ahol remetei sarukban csoszog a képmutatás, a fajtalanság és az ezerarcú emberi bűn? A lelke is irtózott a süveges pópáktól, akik az „istenfiá”-nak egyszerű, világos szavait is kiforgatják földi zsarnokságok védelmére és egyéni, piszkos hasznuk megőrzésére.
Inkább megmaradt a családjában és élte tovább azt az életet, amelyet méltatlannak érzett magához. Földbirtoka, kastélya, hátaslova volt és elment a muzsikok mellett, akiknek nem volt betevő falatjuk és szégyellte magát. Írt apostoli műveket, amelyeket ingyen szeretett volna szétosztani az emberek megvilágosítására és ehelyett a családja mint jó sáfár szigorúan számon tartotta a jövedelmi rubeleket és ő megint szégyellte magát. Talán az ő halálosan éles logikája előtt az sem maradt ismeretlen, hogy a család és a szeretet több hamis pózba ragadja, mint amennyi jót tesz az írásaival. Másképp élt és másképp írt.
Most pedig mint egy kegyetlen, irgalmatlan, irtó logikai folyamat végső, fölszabadító láncszeme: itt van az exodusa. Megtagadja, elhagyja családját józanon, hidegen, a háziorvosa kíséretében. Legalább az élete utolsó napjait akarja szent remeteségben, vágyak; örömök, hibák nélkül eltölteni. Egészen eggyé akar lenni istennel és csak neki élni.
Erre a logikára igazán rezzenjen föl a világ! Inkább a kolostort választja szent hazugságaival, mint s családot még szentebb, még inkább megvesztegető hazugságaival.
Ez az a logikai folyamat, amelyet nem értünk. Ahogy a Kreutzer szonátánál szemben találta magával a papokat, épp úgy állunk most mi szemben vele, mi: józanul, emberségesen gondolkodó, fölvilágosult emberek. Mi is éppúgy bolondnak tartjuk már most, mint azelőtt a papok. Pedig ő jár a maga régi útján és logikájának acéllövege nem ismer akadályt. Vagy akkor is őrült volt, amikor a papok ráfogták, vagy most is el kell ismernünk lángelméjének romboló következetességét:
Csakhogy, csakhogy... a logika sem egyenes és a puskalöveg is parabolát ír le. A löveg is végre fáradtan elfekszik és akkor annyi ereje sincs többé, mint egy guruló kavicsnak. Most dementia senilist kiálthatunk és bátran meglökhetjük a mi logikánk kis kavicsát.
És szólhatunk így:
Ha a te engesztelhetetlen, végletes logikád, nagy próféta, oda lyukad ki, hogy a családot - amelyet nem mi alapítunk, hanem amelyet a természet ismeretlen rendelkezése akaszt a nyakunkba - becsüljük kevesebbre, mint a hízott papokat, akik nélkül bátran ellehetne a világ: akkor hiába éltél. Mert én, együgyű, fogyatékos gondolkodó, aki beléestem - mondjuk: abba a logikátlanságba - hogy asszonyhoz vonzódtam: a pénzemet, de az életemet is szívesebben adom oda a gyermekem ártatlan, könyörgő szemének, mint a legszentebb papnak is, aki egész jóhiszeműen ígéri nekem a túlvilági életet.
Mert hogy a túlvilági életben mi lesz, arról még a legjobb akarattal és igyekezettel sem kaptunk értesítést, de a gyermekem itt, a szemem előtt éhes és ha huszonnégy órán belül nem szerzek neki ennivalót, elpusztul. A logikám nem oly kérlelhetetlen, nem oly következetes, mint a tiéd, próféta, ezt érzem. De a tiéd lepihent, mozdulatlan löveg, az enyém pedig guruló kavics. És most én győzök mégis.