Tolsztoj (Szini Gyula)
szerző: Szini Gyula
Tolsztoj és jubileum!... Ki ne érezné a furcsaságát, fonákságát annak, amikor ezt a két fogalmat összekapcsolják így: „Tolsztoj jubileuma." Én is le akartam írni ezt a címet, de a tollam visszahökkent tőle.
Két ennyire ellentétes fogalmat némi komikus hatás nélkül nem lehet összefűzni. Mind a kettő fogalom: Tolsztoj nem egy személyt, hanem világnézetet jelent. Jelenti az emberi hiúságoktól megtisztult embert, a lelki embert, a „végtelen eredet gyermekét", aki nem hisz a túlvilági élet csalóka képében, hanem itt a földön készíti elő a maga szellemi mennyországát, a szeretet nagy országát. A földi élet keretében akarja megvalósítani azokat a tanításokat, amelyeket a Mester tanítványai a négy evangéliumban írtak le. Ezeket a tanításokat mindig félreértették és félremagyarázták. A Jasznaja Poljana-i bölcs logikájának a választóvizével irtotta egész életén át mindazt a salakot, ami az Evangélium köré évszázadokon át leülepedett.
Nem maradt más ebből a „kereszténység"-ből, mint a színarany... aminek nem árt az idő, ami igaz volt ezerkilencszáz évvel ezelőtt is, és ami igaz lesz ezután is. Míg egyik oldalról a kereszténység csődjét vitatják, más oldalról pedig a tudomány csődjét, Tolsztoj az évszázadon felülemelkedve a színarany Evangéliumhoz tért vissza, amennyire egy korszakalkotóan éles lángelme, egy igazi filozófus és egy modern, természettudománytól ihletett ember visszatérhet.
Bármennyi keresztény atavizmus is van a Tolsztoj világnézetében, Tolsztoj mégsem reakcionárius, sőt állandó harcban van a reakcióval. Hiába „őskeresztény" Tolsztoj, mégis a legmodernebb gondolkodók közé számítjuk. Miért? Mert, aki a gondolatok világába valaha egy kissé bepillantott, észrevehette, hogy amely óriási és döntő különbségek vannak egyes nagy penseurök között, ugyanannyi hasonlatosság, sőt azonosság van köztük. Mert az emberi elme nem ezerféle, hanem csak egyféle, és a legnagyabb szellemek a végletekben találkoznak. Les extrémes se touchent.
A végletek adva vannak az emberben, mert az emberi gondolkodás véges és korlátolt. Mint ahogy a parabola két divergálóvonala a végtelenben metszi egymást, nincs az a két emberi elme, amely a végtelenben ne találkoznék. Találkoznak abban, ami emberien közös, amin túl nem mehetnek. Nem is az érdekel bennünket, ahol találkoznak, hanem, ahol nem találkoznak, ahol magának a parabolának gyönyörű ívét látjuk. Az érdekel bennünket, ami egyéniség, ami színesség, ami líra van bennük. És még egyben találkoznak a nagy szellemek, hogy a lírájuk elragadó, merész röptű, nagyszabású, és hajszálnyira éles, mint a lövés íve.
Ha így szabad szólnunk, Tolsztojban az emberiség egyik legnagyobb lírikusát csodáljuk. Nincs igazuk azoknak, akik Tolsztojban külön akarják választani a művészt a gondolkodótól, és míg a művészt égig emelik benne, addig a gondolkodót lekicsinylik. Tolsztojjal ilyen színjátékot nem lehet űzni. Benne a gondolkodó szorosan össze van forrva a művésszel, és csak erőszakosan lehet kettőt látni abban, ami egy és elválaszthatatlan egymástól.
Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy mi például vakon hódolunk az eszméinek, vagy hogy az utolsó lehetséges világnézetnek tartjuk azt, amit „tolsztojizmus"-nak neveznek. Alig van ma Európában művelt ember, aki például osztaná az ő képrombolásig menő dühét a „l'art pour l'art" ellen, ami szerinte etika nélkül csak dőre, hiú emberi fényűzés. Kevés ember osztja az ő antipátiáját Shakespeare ellen. És még kevesebben helyeslik az államellenes tanításait.
De nyilvánvaló, hogy ezek a ma antipatikusnak és abszurdnak tetsző nézetek a logika kérlelhetetlenségével folynak az ő egységes, harmonikus, nagyszabású és költői világfelfogásából. Ezt tőle elvenni nem lehet. Meg kell hajolnunk Tolsztoj, a gondolkodó előtt, ha meghajlunk Tolsztojjal, a költővel szemben. A kettő egy.
Értsük meg egymást. Az „eredmény", ahová a világ legnagyobb gondolkodója is eljut, csak emberi, véges eredmény lehet. Ebben ember és ember közt nincs különbség. De igenis van különbség aközt, ahogy egy Tolsztoj fejti ki az emberileg véges nézeteit, és ahogy például Pry Pál vagy Pry Péter. Szóval az, ahogy mondja, a líra, az egyéniség, a művész, a költő, a filozófus óriási; világraszóló Tolsztojban. Le reste est... littérature.
Nem vagyok tolsztojánus, és mégis leborulok az ő gondolkodói és művészi nagysága előtt, amit benne nem tudok kettéválasztani. Vagy szeretni, vagy nem szeretni lehet valakit, és én Tolsztojt szeretem. Felőlem írhat akármit, engem többé le nem rázhat a nyakáról hódolatommal és tiszteletemmel együtt. És ez lesz az igazi szellemi felszabadulás, amikor egy mesternek nem rajongó hívei, hanem rajongó kritikusai lesznek.
És most ehhez a világraszóló, magas fogalomhoz, hogy „Tolsztoj", hozzáfűződik egy másik emberien gyarló, komikus, kicsinyes, kishitű fogalom: „jubileum". Tolsztoj ötvenöt éves írói jubileumát ünnepli, mint valami sóhivatalnok. Azazhogy, disztingváljunk. Tolsztoj nem jubilál, és a „Novoje Vremjá"-ban kikérte magának, hogy ünnepeljék. De az orosz lapok nyilvántartották, hogy ötvenöt évvel ezelőtt adta ki első elbeszélését, és mivel az ötvenedik évi fordulóját ennek az eseménynek akkor a politikai viszonyok miatt nem lehetett megünnepelni, most, öt év múlva, az oroszok pótolni akarják a mulasztást, és csaknem hivatalos fénnyel ülik meg az – elmaradt jubileumot. Ebben sok megható vonás van, de sok komikum is. Mint általában az emberben. Az emberben, akit kevesen értettek meg úgy, mint Tolsztoj.