Tenger-fantázia

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Tenger-fantázia
szerző: Sárközi György
Nyugat, 1919. 11. szám

Zajok, harangok, tenger zúgása dörömbölnek agyam falán, -
Jobb lenne lenn, a mozdulatlan szivacsok közt pihenni.

Ott vizes szemű halakat néznék, hevernék lágy iszapban,
Utánakapnék néha-néha egy-egy aranyos villanásnak.

De még azt sem: csak elfeküdnék, mint valami édes ágyban
S a márványcsöndben halántékom egyforma ütemét figyelném...

Be jó lenne fölnézni innen, keresztül a nagy vízen,
Mint korallokból cifra csipkék, szövődnének fantáziáim.

Gondolnám: né, egy barna bárka borzolja a hullámok rendjét,
Barna bárkáról két sötét szem lenéz hozzám a mélybe.

Lenéz a mélybe két sötét szem, két fehér kar előrenyúlik,
Kevély fátyolát leereszti, fehér fényben úszik a tenger.

Két fehér kar előrenyúlik, csobban a zöld víz hangosan,
Mint angyal a paradicsomból, ereszkedik a hófehér test.

Nagy messziről, lassan lebegve, közeledik csodálatosan,
Az elbámult víz lágy rebbenéssel ereszti s záródik fölötte.

Száll a magasból, egyre nagyobb lesz, egyre fényesebb, egyre szebb,
Rezzennek a halak vakulva, fölnyílnak a tengeri rózsák!

Már majdnem itt van, már tisztán látom minden vonalát, minden báját,
Oly karcsú, mintha csak a tenger összeállott habja lenne.

Még egy perc és a mellemen lesz, két inda-karja átölel,
Meleg ölét fogom érezni, selyem testét testemen.

Ha álmodom, még egy pillantást borítson az álom-koporsó,
Meghalok, csak ez a tenger mostan rólam le ne zuhanjon.