Tenger-fantázia
| Tenger-fantázia szerző: Sárközi György |
Zajok, harangok, tenger zúgása dörömbölnek agyam falán, -
Jobb lenne lenn, a mozdulatlan szivacsok közt pihenni.
Ott vizes szemű halakat néznék, hevernék lágy iszapban,
Utánakapnék néha-néha egy-egy aranyos villanásnak.
De még azt sem: csak elfeküdnék, mint valami édes ágyban
S a márványcsöndben halántékom egyforma ütemét figyelném...
Be jó lenne fölnézni innen, keresztül a nagy vízen,
Mint korallokból cifra csipkék, szövődnének fantáziáim.
Gondolnám: né, egy barna bárka borzolja a hullámok rendjét,
Barna bárkáról két sötét szem lenéz hozzám a mélybe.
Lenéz a mélybe két sötét szem, két fehér kar előrenyúlik,
Kevély fátyolát leereszti, fehér fényben úszik a tenger.
Két fehér kar előrenyúlik, csobban a zöld víz hangosan,
Mint angyal a paradicsomból, ereszkedik a hófehér test.
Nagy messziről, lassan lebegve, közeledik csodálatosan,
Az elbámult víz lágy rebbenéssel ereszti s záródik fölötte.
Száll a magasból, egyre nagyobb lesz, egyre fényesebb, egyre szebb,
Rezzennek a halak vakulva, fölnyílnak a tengeri rózsák!
Már majdnem itt van, már tisztán látom minden vonalát, minden báját,
Oly karcsú, mintha csak a tenger összeállott habja lenne.
Még egy perc és a mellemen lesz, két inda-karja átölel,
Meleg ölét fogom érezni, selyem testét testemen.
Ha álmodom, még egy pillantást borítson az álom-koporsó,
Meghalok, csak ez a tenger mostan rólam le ne zuhanjon.