Telegráf-oszlop
| Telegráf-oszlop szerző: Ábrányi Emil |
Erdőcske szélén áll a táviró-fa,
Sok ércfonállal össze-vissza róva,
De törzse nem hajt nyíló levelet,
Bár új tavasz leng völgy, halom felett.
Az oszlopot fácskák veszik körül,
Mind reszket, hajlong, súg-búg és örűl,
Amint a szél lebbenti rajtuk át
A kikeletnek első balzsamát.
A dróttal átszőtt rejtélyes dorong
Ott áll az úton és vashúrja zsong
A fuvalomban, mint eóli hárfa.
Mit énekelhet a merev, sivár fa?
II.
Mulatnak rajt' a pajkos csemeték:
"Ily csúnya fát nem láttunk soha még!"
Ám egy kis jávor, jobb a többinél,
Részvéttel néz rá, s ily szavakra kél:
"Sajnálom sorsát! Nincsen lombja, ága,
Számára nem nyit a tavasz virága;
Nem látok semmit a szegény, kopár fán,
Ott áll magában, elhagyatva, árván!"
A táviró-fa büszkén így felel:
""Hallgassatok szánalmatokkal el,
S jegyezzétek meg hitvány, törpe fák:
Én rajtam fut keresztül egy világ!
Mesés kincset rejt puszta homlokom.
A gondolat villámát felfogom,
S a földnek másik sarkáig vetem.
Gyász vagy dicsőség, mind én hirdetem!
Fél perc alatt más-más világba térek.
Egy röpke szótól, hogyha én beszélek,
Az izgatott pénz őrült táncra kel
És Krőzusok koldusként buknak el.
Én hirdetem, ha áldást mond a pápa;
Bejárok a királyok csarnokába;
Állok magam, de milljók érdekében,
Az ember-hadnak zászlórudjaképpen!
Én rajtam nyargal balsors és szerencse,
Hogy összezúzza vagy ujjá teremtse
Százezrek létét féktelen szeszéllyel.
A végzetet fonálom hordja széjjel.
Úgy nézzetek rám hitvány semmiségek:
A gondolat örök tüzében égek!
S bár a tavasz virág nélkül hagyott,
Elmondhatom: mindentudó vagyok!""
III.
Ijedten hallgat valamennyi fa,
Csupán a jávor halk, szelíd szava
Felel neki: "Hatalmas vagy!... De véled
Mégsem cserélnék. Mert nincs benned élet!
Mert kedvesebb, mert százszor többet ér
A legutolsó fakadó levél,
Nyíló törzsemnek legparányibb ága,
Mint száraz fád összes halott nagysága!
Mert többet ér a legkisebb madár,
Mely ágaimra énekelni jár,
És csak nekem csattogja dalait,
Mint kongó híred, bármily messze vidd!
Mert egy virág, mely nedvemből fakad,
Megér pápákat és királyokat;
Ezerte több, bár egy tavasszal vége,
Mint az örök hír kába semmisége!"